Szindbád álma
 

megvénhedtél szép, magányos vendégem
étteremben, borfoltos asztalomtól
megyünk rútan, ráncosan, toporogva

hotelszobába, nyikorgó lépcsőkön
ledőlnek előttünk a korhadt ajtók
és kilépünk a gaztól felvert, romos

tetőre, a mélység peremét félve
átlépjük, vigyázva, mint a küszöböt
összekarolva, s bábjaink zuhannak