Valami zaj vert fel álmomból, remegtem a félelemtől, fogalmam sem volt, mi is történhetett éjnek évadján. Mi ez a lábdobogás? Szólni sem mertem, csak lassan jöttem rá, mégsem betörő járt a házban, hanem a férjem botorkált a parkettán, mindenbe beleütközött, feldöntött egy széket is, amíg a villanykapcsolóig elért. Hajnali egy múlott, rögtön tudtam, megint rájött a mániája. Matatni kezdett a nagyszobában, a zajokból kiderült, a varródobozomban turkált. Mit kereshet gombok és cérnák közt? Soha nem csinált még ilyet. Felkeltem, utána indultam, mire odaértem, már a szabóollót markolta, mucuskámnak szólított, kéjsóvár tekintettel vigyorgott, és azt kérdezte, miért nem öltözöm divatosabban? Miért nem törődöm a módival? Túl hosszúnak találta a hálóingem, ezért rögtön le akart vágni belőle vagy harminc-negyven centit, hadd lássa a combom! Elkezdett a hálóruhám alá nyúlkálni, durván fogdosott, rászóltam, kérleltem, hagyja már abba, erre durva istenkáromlások közepette aludni küldött, ha nem teszek eleget házastársi kötelességemnek, eredjek innen, hogy az isten… Mert neki fontos dolga akadt, fontosabb, mint, hogy egy szottyadt katolikus libával vesződjön! Takarodjak az ágyba, ha nem teszem szét a lábam! Maradtam, kérleltem, nyugtatgattam, jöjjön már aludni végre, de csak egyre kajánabb pofákat vágott, majd hirtelen átnyalábolta a derekam, nagyokat nyögve felkapott, valahogy elbotorkált velem az ebédlőasztalig, ráestünk a lapjára, levertük a virágvázát, a víz lecsorgott a szőnyegre, ő félig rajtam hevert közben a pizsamaalsóján babrált. Ijedtemben beszéltem össze-vissza, isten szerelmére könyörögtem neki, ne tegye ezt velem, amíg eszembe nem jutott a fél éve halott anyósom, a legdrágább édesanya, csak így emlegette a férjem, az ő emlékére kértem, eresszen végre el. Nem tévedtem, ez tényleg hatott rá, elkomorult arccal lekecmergett rólam, talán három-négy lépést, ha hátrált, máris felderült. Egyszerűen kinevetett, szánalmasnak talált, érzelgős katolikus picsának nevezett, azt mondta, beszáradt a lukam, vagy mi, nem könnyű egy ilyen öreg szentfazéknak bezavarni a lompost, és a hajamat is festhetném, mit kezdjen egy anyókával… És csak röhögött azon, mennyire fájnak nekem ezek a közönséges szavak, s hogyan próbálom a könnyeimmel küszködve igazgatni a hálóingem, frizurám. A szekrényemhez lépett, újból rám nézett, de olyan tekintettel, mintha csak a legkisebb fiamat láttam volna, amikor tudta, rosszat tett, de folytatta tovább, kiélvezte a rosszasága minden pillanatát, amíg a fenekére nem csaptam. A férjem a fotelbe hajigálta a ruháimat, hiába kérdeztem, mire készül velük? Csak arról beszélt, muris, az esőköpeny színe, tisztára, mint a kanárinak. Leszólta az egyetlen estélyi ruhám, mert túl sokat takar el a mellemből! Ez neked dekoltázs? És miért fekete? Miért nem piros? – ezt kérdezte fennhangon, hiába firtattam, miért pakolja ki a ruháimat, kérleltem, hagyjunk heverni mindent úgy, ahogy van, menjünk el végre aludni, majd reggel szépen összepakolok! Erre se szó, se beszéd, durván betuszkolt a hálószobába, megmarkolászta a fenekem, majd rám zárta az ajtót, azt közölte, hogy disznónak ólban a helye, kuss legyen, és nehogy hangosan zsolozsmázzak, mert nem tudja, mit csinál velem, meg az egész katolikus pereputtyal. Hiába ráztam a kilincset, hiába könyörögtem, a férjem nem engedett ki a hálószobából. Az ajtórésen át lestem egy darabig, ahogy felszabdalta a ruhatáram. Már sírni se tudtam. Valamelyikről csak az ujját vágta le, a hosszú sötét szoknyáimat végig felhasította, hiába volt térdig a slicc, kevesellte, derékig kell, adta ki magának a parancsot, és azt mondogatta, milyen csinos lesz a feleségem, mindenki meglátja. Operanyitányokból dúdolt jókedvében, hogy ne fásuljon bele a munkába.
     Nem tehettem semmit. Amikor rájön a mániája, ilyen. Mit tehettem volna, lerogytam az ágyra, tegnap ő ült így, magába roskadtan, ma én vagyok a soros. Nem szólt, csak bámult maga elé. Egyedül a füzetével foglalkozott, engem észre se vett, csak a füzetet. Abban minden szerepelt. Amióta összeházasodtunk, azóta folyamatosan vezeti a füzeteit, ha egy betelt, vásárolt még egy ugyanolyan nagyalakú franciakockásat. Felírta harmincnégy közös évünk összes költségét, még az utolsó skatulya gyufát is. Nagyon takarékos ember a férjem, mindent ő intézett mindig, én egy kocka csokit se vehettem a gyerekeknek, az úgyis csak a fogorvosok malmára hajtaná a vizet, mondogatta, ő meg ugye nem vett soha édességet. Amikor elpanaszoltam a szomszédasszonyomnak, rám kacsintott, s mindig gondolt az én gyerekeimre is, volt hogy nekem is csúsztatott egy táblával. A lépcsőházban mertem csak befalni, mert a szemetet is átvizsgálta az én férjem. Már azt sem tudom, milyen egy bolt, vagy hogyan kell vásárolni. Amikor megkaptam az első fizetésem, s hazaértem, elsiettem vécére, ez tényleg csak pár pillanatig tartott, siettem, hogy megmutathassam, mekkora fizetést kaptam, de a bukszám üres volt. Elkezdtem sírni, a férjem vigasztalt, hogy nem lopta el senki a fizetésem, ne féljek, ő vette ki, hogy nekem ne kelljen bajlódnom az anyagi ügyekkel. Vásárolni is ő járt a kezdetektől fogva, az első napon azt gondoltam, kímélni akar az asztmám miatt, de később sem engedett vásárolni. Össze kellett írnom, amit kérek, és ő megvette, amit úgy gondolt, szükséges. De mindent kérnem kellett, még a fehérneműt is ő hozta, ha a méret nem felelt meg, akkor kicserélte. Busszal sem járhattam, nem kaptam pénzt buszjegyre, egyszer találtam két forintot, akkoriban annyi volt egy jegy, nem vallottam be neki, és buszra szálltam egy kicsit délután. Megtalálta a jegyet a zsebemben, és napokig veszekedett velem. Miután megjött a vásárlásból, fogta a blokkot és minden tételt bemásolt a kockás füzetébe, s gyöngybetűkkel melléírta, mi mennyibe került, de számolt átlagos napi, heti és havi költést is, ha szerinte túlköltekeztem, levonta a következő havi konyhapénzből.
     Öt gyereket szültem, csak az első években járhattam munkahelyre, később nem engedett el otthonról, csak templomba, amúgy nevelnem kellett a gyerekeket, és a háztartást vinni. Tényleg szegények voltunk, de annyira azért mégsem, hogy ne lett volna annyi pénzünk, amiből a tíz éve szétesett ágyam helyett ne vásárolhattunk volna másikat. A férjem szerint pazarlás lenne az új ágy, elég nekem a kiálló rugójú szakadt matrac, terítsek rá takarót. Fél éve temettük el az anyósomat, a legdrágább édesanyát, az ő ágyát örököltem. Azóta rosszul alszom, folyton csak forgolódom az ágyában, rémálmok gyötörnek, újraélem a múltat. Anyósom minden délelőtt eljött hozzánk, amíg csak járni tudott, eljött a harmincnégy évből harmincháromban, esőben, hóban, napsütésben, neki mindegy volt. Minden hétköznap délelőtt felmosta a konyhát és a fürdőt, és ebédet hozott a fiának, mert aggódott, hogy tőlem nem kap semmi táplálót. Első nap, friss asszonyként elszégyelltem magam, biztosan rosszul teszem a dolgom. Már este beáztattam a babot, másnap reggel korán felkeltem, kétszer is alaposan felmostam a konyhát, letörölgettem az ablakkereteket, meggyúrtam a lángost, az ebédet is feltettem főni, mire anyósom ideér, érezze a csülkös bableves nehéz illatát. De bármilyen kísérletet tettem, minden erőfeszítésem hiábavalónak bizonyult, ugyanúgy felmosott, ugyanúgy hozta a fiának a tápláló ebédet, nem volt becsületem a szemében. Évtizedeken át reggel felmostam, ő is felmosott, főztem, ő is főzött, igaz, csak az ő drágaságának, az egyetlen fiacskájának, az unokái nem is nagyon érdekelték, csak az imádott, szentséges fiacskája, aki, amíg az idegei miatt le nem százalékolták, a városi szimfonikus zenekar elsőhegedűse volt, egy igazi Menuhin, így mondta az anyósom. Igaz, hogy én is szerettem, ha hegedült, nézni az ujjait, ahogy finoman keresi a fogást, ahogy átéli a zenét, azt az izzadtságpatakocskát, ami a homlokáról indul, s eltűnik valahol a frakk alatt. Azért szerettem bele a férjembe, mert olyan szépen muzsikált, amikor udvarolt, szerenádot adott, az ablakom alatt hegedült, a Szép rozmaringot, Kreislertől, azóta is el-eljátsza, ha éppen születésnapomkor nincsen rajta a mániája. A kényszernyugdíjazásáról is én tehettem anyósom szerint, azt mondogatta mindig, hogy kellett nekem azt a ménkű sok porontyot szülni, gyárthattam volna négy angyalkát is, ha már akkora katolikus vagyok, mert gyerekből elég egy is, istennek sem volt több. Fél éve meghalt az anyósom, azóta ágyban alhatok. A férjem kinn a szobában szabdalta a ruhákat, én csüggedten ültem a hálószobában az ágyam szélén, azt terveztem, hogy a szomszédasszonyomtól kérek majd valamit kölcsön és elmegyek a máltaiakhoz, csak kisegítenek egy kis ruhával, talán még pénzt is adnak. Hajnali hármat ütött az óra, bekapcsoltam a rádiót, az időjárás-jelentést vártam. Napközben napos időt jósoltak, de éjszaka viharos széllel beköszönt a hidegfront. Örültem, mert a férjem mániája mindig csak az első viharig tart, utána magába roskad, és maximum a füzetével foglalkozik csak. Mi mennyibe kerül, bevétel, kiadás, átlagos költés… Én forgolódtam az ágyban, megnyugodtam, már tudtam meddig, hogy még meddig kell tűrnöm, elviselnem, ami nekem jutott, amit rám szabtál istenem, nem is panaszkodom. Közben a férjem kinn vadul szabdalta a ruhatáram, és csak nevetett...