Az elkövetkező hetek egyformán teltek. Még az óév utolsó napjaiban leesett a hó, és mivel igen csípős, hideg napok következtek, a fehér lepel egészen februárig megmaradt, sőt tovább vastagodott. Bár folyamatosan érkeztek a háború hírei, Lipcse téli álmot aludt és békés mozdulatlanságba dermedt. Nappal még csak-csak előmerészkedtek a házaikból az emberek, ám korán besötétedett és az est leszálltával elnéptelenedtek az utcák. Gáspár ilyenkor gyakran fölment a második emeletre, kinyitotta a műhely ablakát, és a párkányra nézve könyökölte a csillagos, fekete ég alatt alvó fehér háztetős várost. Jól érezte magát itt, azzal együtt is, hogy Lipcse egészen más volt, mint Prága – Prága mindig nyüzsgött, tele volt emberrel, minden nap történt valamilyen esemény, amiről lehetett beszélni, a királyi udvarba folyton újabb és újabb tudósok és művészek érkeztek, akik gyakran nem csupán a palota lakóival, a királyi párral meg az előkelőkkel osztották meg a tudásukat, hanem egy-egy téren állva az utca embereivel is. Prágában pezsgő diákélet folyt, Gáspár nem ritkán hajnalba nyúlóan ült frissen megismert, vele egykorú fiatalemberekkel a kocsmákban, vedelték a cseh sört és fogdosták a lányok fenekét. Időnként, az ablakpárkányon könyökölve Gáspár szívszorongva gondolt arra, hogy azóta vajon mi történhetett velük. A császár katonái a hírek szerint megszállták Csehországot, a protestánsok itt-ott még tartották magukat, ám az ő napjaik is meg voltak számolva, és a katolikusok most arra készültek, hogy törvényszék elé idézzék és számon kérjék azokat, akik annak idején, ahogy ők mondták: a lázadást szították és kezdték – akik kidobálták a császár helytartóit a vár ablakán, majd felségárulást elkövetve meghívták a trónra Frigyes fejedelmet. Igaza volt Mercuriusnak: a protestánsok helyzete napról napra rosszabbul alakult, mindenütt győzelmesen menetelt előre a császár hada, meg a hozzá csatlakozott katolikus unió katonái, és a hírek szerint annyi diadalmas hónap után Behtlen fejedelem is visszakozni kényszerült: állítólag már a császárral való megegyezést fontolgatta.
     Ilyenek jutottak hát Gáspár eszébe a csillagfényes téli estéken, az ablakpárkányon könyökölve. Azon is gyakran elgondolkodott, hogy Prágához képest Lipcse mennyire más – a szász nagyvárosban nyugalom honolt, nemcsak sötétedés után, hanem napközben is, amikor az emberek a Prágában látott nyüzsgés ellenében itt precízen megtervezett útvonal szerint rótták az utcákat és intézték az intéznivalóikat. Lipcsében is voltak kocsmák, bár Gáspár egyelőre csak kívülről látta őket, ám azt mindjárt megállapította, hogy csöndesebbek, mint a prágaiak. Igaz, keveset ment el otthonról: míg Mercurius a várost járva ügyfeleket igyekezett fölhajtani, Jan pedig a piacon vásárolt, addig Gáspár otthon maradt, őrizte a boltot és elvégezte a Mercurius által rábízott munkát. Néha azért kapott egy-két óra szabadságot, olyankor a várossal ismerkedett. Imádkozott a Tamás-templomban, megnézte a szószéket, ahonnét Luther prédikált, elkóborolt az egyetemhez, megbámulta a lehajtott fővel, komoly arccal ki-be sétáló, bundába öltözött diákokat, és egyszer elgyalogolt a Pleissenburghoz is, ahol néhány évvel azután, hogy a wittenbergi templom kapujára kitűzte a téziseit, Luther hitbéli vitát folytatott Eck Jánossal.
     Ami a sétái nyomán föltűnt neki, az a város rendezettsége és precízsége mellett az volt, hogy igen sok könyvesboltot látott. Némelyikbe be is ment – bár nem vásárolt semmit, azért jó volt lapozgatni, nézegetni a könyveket. Könyvekben ugyan odahaza sem volt hiány: egyrészt Prágából is hoztak sokat – Gáspár nem is értette, hogy is férhetett el ennyi minden azon az ócska szekéren –, másrészt Mercurius is szépen látogatta az üzleteket, és az ő révén is gyarapodott az otthoni állomány. Gáspárnak így legalább nem kellett erre se költenie – mint ahogy egyébre sem, hiszen a kosztot és a kvártélyt megkapta, kocsmába nem járt, és bár Mercurius olykor-olykor a kezébe nyomott pár érmét, azokat Gáspár igazából nem tudta mire költeni. Legföljebb a piacon vásárolt belőlük édességet vagy valamelyik italmérésből vitt haza sört.
     Az üzlet nehezen indult be és nagyon döcögött. A nem is olyan messze dúló háború éreztette a hatását. Az élelmiszerek ára magas volt és egyre növekedett (bár Jan a csodával határos módon süketnémasága ellenére kiválóan tudott alkudni a piacon, azonkívül mindig tudta, hogy mit honnét lehet a legolcsóbban beszerezni), és az emberek nemigen költöttek ékszerekre. Pedig Mercurius többször emlegett Gáspárnak egy Gritti nevű férfiút, aki száz esztendővel azelőtt Isztambulban volt ékszerész, és olyannyira fölvitte Isten a dolgát, hogy a szultán udvarától kapott megrendeléseket, ahol aztán annyira elégedettek voltak vele, hogy Szulejmán Magyarország kormányzójává nevezte ki. Igaz, a történet rossz véget ért: Grittit Erdélyben a magyar nemesek meggyilkolták, és hát – tette hozzá Mercurius – az igazsághoz hozzátartozik, hogy az még minden szempontból másik világ volt. Abban a világban szerették a fényt, a pompát, és az aranyat nem csupán kereskedésre meg pénzverésre használták, hanem díszítésre is. De hát a protestánsok... – legyintgetett Mercurius, és ezt hallván Gáspárnak rendszerint eszébe jutott az is, amikor Mercurius a protestánsokat "tieid"-ként emlegette. Olybá tűnhetett, hogy kenyéradó gazdája a pápista vallás híve, ám ez semmi egyébből nem derült ki. Mercurius se vallási témájú könyveket nem tartott otthon, se templomba nem járt – noha Gáspár el se tudta képzelni, hová járhat Lipcsében egy katolikus –, nem politizált és hitbéli kérdéseket sem emlegetett. Így aztán Gáspár sem érezte fontosnak ezt a dolgot feszegetni. Tudomásul vette, hogy Mercuriusnak megvannak a titkai, a Prágából idehozott aranyholmin túl immáron ez is, és hát amúgy is: a hétköznapi életben, a napi ügyek intézésében voltak némi ellenérzései a kenyéradó gazdájával szemben. Azonban ezek az oktatás óráiban furamód nyomtalanul etűntek belőle. Mercurius ugyanis – ismerte el magában többször is Gáspár – kiválóan tanított.
     A tavasz közeledtével már Gáspár is egyre ügyesebben kezelte a szerszámokat. A magas árak és a háborús idő ellenére időnként betévedt hozzájuk egy-egy gazdagabb polgár és megjavítatott egy-egy láncot, vagy behozott pár ékszert, beolvasztatta és másikat készítetett belőlük. Mercurius az aranyon túl ezüstneműket is elvállalt: kanalakat, evőeszközöket, használati tárgyakat, mert bár azoknak sokkal kisebb volt az értékük és sokkal kevesebb pénzt lehetett elkérni a rajtuk végzett munkáért, legalább hoztak valamit a konyhára. Március elejére a kisebb, kevésbé alapos javításokat, illetve a beolvasztás műveletét Mercurius már Gáspárra bízta, ő pedig a várost utcáit rótta, gazdag polgári házakba és palotákba kopogott be, egyfelől ügyfeleket igyekezett fölhajtani, másfelől hébe-hóba arról is próbált információt szerezni, vajon dolgoznak-e Lipcsében adeptusok. Vagy nem dolgoztak, vagy nagyon elrejtőztek, mert Mercurius nem talált senkit, aki rajta kívül aranycsinálással foglalkozott volna. Ezt egyáltalán nem bánta, mert bár időnként jó, ha a tudósok – mint mondotta – elárulják egymásnak a tapasztalataikat, az viszont rossz vért szül, ha ellesik egymás titkait.
     Az aranykészítés műveleteibe tavaszig nem is kezdtek bele: idő se nagyon volt rá, hiszen Mercurius először is meg akarta alapozni az üzlet jövőjét, továbbá egyelőre Gáspár elméleti fölkészítése zajlott. Ami többnyire abból állt, hogy Mercurius a kezébe nyomott német és latin nyelvű könyveket, amelyeket vagy Prágából hozott, vagy valamelyik lipcsei könyvesboltban vásárolt. Gáspár eleinte idegenkedve, aztán egyre szívesebben olvasta ezeket – ugyanis nem csak az aranycsinálás műveleteiről szóltak, hanem a világ és a természet egyéb titkairól is. Voltak közöttük egészen régiek – az egyiknek például Roger Bacon volt a szerzője négyszáz évvel azelőtt –, de a többségük nemcsak hogy újonnan jelent meg, hanem nem is olyan régen írták őket. Beletellett pár napba, mire Gáspár megszokta a nyelvezetüket és a gondolatmenetüket, ám onnantól fogva egyre könnyebben olvasta a legkülönfélébb szerzők műveit: Andreas Libaviust, Basilis Valentinust, Georgicus Agricolát, a filozófus és nagy tekintélyű Francis Bacont, sőt az évszadokkal Roger Bacon előtt élt Avicennát, aki éppenséggel az alkímia lehetetlenségéről értekezett – úgymond tanulságképpen Mercurius Gáspár kezébe nyomta az ő művét is. Mercurius első számú kedvence és példaképe Kolozsvári Cementes Jánoson kívül azonban Theophrastus Bombastus von Hohenheim volt, aki Paracelsusnak nevezte magát. Mint Mercurius elmesélte Gáspárnak, Paracelsus száz évvel korábban a bázeli egyetemen orvoslást tanított, és azzal keltett föltűnést, hogy hitvány tákolmányak minősítette az orvostudomány addigi rendszerét. Paracelsus nem csak az aranycsinálás módját, hanem a bölcsek kövét is kereste, amely nem más, mint az a szer, amely meghosszabbítja az ember életét, sőt talán örök ifjúságot ad neki. Ez a tudós doktor – magyarázta Mercurius – szintén a mercuriust tekintette az emberi test egyik különleges alkotóelemének: úgy tartotta, hogy az ember a mercuriuson kívül sóból és kénből épül föl, és ha ezen három princípium egyensúlyban van, az emberi szervezet egészségesen működik, minden más esetben viszont betegség üti föl a fejét. Paracelsus orvosi könyvei közül Mercurius a Paragranum címűt adta Gáspár kezébe, amit a fiú böcsülettel végig is olvasott.
     Aztán egy tavaszi estén azt mondta Mercurius:
     – Ideje elővennünk Kolozsvári Cementes egyik receptjét.
     Az első emeleten, a saját kamrájában mondotta ezt. Ezúttal oda invitálta Gáspárt és nem a földszinten tartotta az oktatást. Az üzletet már bezárták, nem vártak aznap több ügyfelet, és Gáspár, mióta beköltöztek, először nézhetett szét Mercurius szobájában. Ugyanaz a helyiség volt, ahol ő az első éjszaka aludt, és ahol másnap reggel Mercurius megkérte, hogy legyen az inasa. Mercurius csupán egy ágyat, egy széket és egy mosdótálat helyezett el benne, továbbá az ágy alól kikandikált egy nagyobbacska éjjeliedény. A fal mellé, a döngölt padlóra, egy széles deszkára könyveket tett Mercurius, ezek láttán Gáspár elcsodálkozott, mert azt hitte, az összes könyvet odalent, a földszinten tartják. Hasonló módon tárolt Mercurius a könyvek mellett pár köteg kéziratot is. Azok közül nyalábolt föl egyet.
     – Kolozsvári Cementes János naplója. Apám másolta az eredetiről titokban, mikor nála inaskodott – átnyújtotta Gáspárnak. – Nézz bele.
     Gáspár belenézett. Sűrűn, apró betűkkel teleírt szöveg volt, a növekvő esti félhomályban Gáspár alig tudott belőle elolvasni itt-ott egy-egy mondatrészletet. Azt sikerült megállapítania, hogy részben magyarul, részben latinul írták, és ahogy jobban megnézett néhány oldalt, azt is látta, hogy a szöveg meglehetősen vegyes tartalmú: személyes részek elenyészve akadtak ugyan benne, ám a följegyzések többsége alkímiáról, vegyületekről, bányászatról, kohászatról, orvoslásról, sőt pénzverésről szólt. Ezek néhol összeilleszkedtek, logikusan következtek egymásból, nagyobb részt azonban összefüggéstelenül következtek egymás után.
     Mercurius visszavette Gáspártól a kéziratot, ő is belelapozott, majd gyakorlott kézzel előhúzott belőle egy kétoldalas szöveget.
     – Ez volna az egyik recept – azzal olvasni kezdte: – Végy egy librum kénkövet és őröld meg jól egy kövön, és mind itasd meg régi és tiszta egy librum közolajjal, mindaddig, míg olyan nem lesz, mint egy pastum. Utána tedd azt egy vasserpenyőbe gyenge tűzön, hogy dissolváltassék, és mikor feltajtékozni látod, vedd el a tűzről és ismét tedd a tűzre, hogy lassan forrjon, és hogy olyan sűrű legyen, mint a méz. Azután tedd ezt a sűrűt egy hideg márványkőre, akkor mindjárt megcongelláltatik és olyanná válik, akár a lép. Vedd azt és ismét tedd egy tiszta vasserpenyőbe, tégy a serpenyőbe jó tartaromolajat, és hagyd a kettőt megolvadni és miskuálni úgy két óráig.
     Mercurius nem folytatta. A kéziratköteg tetejére tette a papírt és azt mondta:
     – Ma bevásároltam mindent, ami kell. Holnap vasárnap, nem nyitjuk ki az üzletet. Reggel nekikezdünk megcsinálni azt, ami itt írva van.
     Gáspár elalvás előtt még találomra belelapozott pár könyvbe a földszinten, igyekezett minél inkább az eszébe vésni az ott fölbukkanó kifejezéseket. Úgy érezte magát, mintha vizsgára készülne. Tudta, hogy ez a recept fontos Mercuriusnak – hiszen évek óta készült erre –, és most Mercurius izgalma valahogy őrá is átragadt. El is gondolkozott ezen: pár hónappal ezelőtt el se tudta volna magáról képzelni, hogy nem is olyan soká egy aranycsináló receptjét készül majd megvalósítani. Ugyan a Gyulafehérvárott és Prágában olvasott teológiai könyvekben is talált utalásokat a természet dolgaira és az anyagok minőségére, ám ezek a följegyzések soha nem keltették föl különösebben a figyelmét, nem is mélyedt el nagyon bennük – úgy gondolta, hogy ezek a tudományok azon területei, amelyet a teológia érint ugyan, ám nem feladata azt művelni. Bisterfeldet, a gyulafehérvári adeptust pedig odahaza sokan gyűlölték, egyes lelkészek egyenesen azt mondták róla, hogy az ördöggel cimborál. Így aztán kevés dolog esett ki jobban Gáspár figyelméből és érdeklődési köréből, mint a kémia, bár az iskolából valamennyire természetesen foglalkoznia kellett vele. Ezen az éjszakán mégis alkímiai kifejezésektől zúgó fejjel aludt el, és elalvás előtt még az a gondolat formálódott meg a fejében, hogy az élet időnként hihetetlen fordulatokra képes, ám ebbe bele kell nyugodnunk, és türelmesen, mi több örömmel kell fogadnunk mindazt, amire Isten bennünket elrendelt.
     Korán reggel ébredt, ám Mercurius akkor már talpon volt. Miközben öltözött, Gáspár hallotta fentről a motozását. A műhelyben találta meg. A vasserpenyő alatt már égett tűz, Mercurius túl volt az őrlésen és a paszta elkészítésén, épp azon munkálkodott, hogy bekövetkezzék a dissolutio, azaz a szilárd anyagnak a folyadékban való föloldása. Gáspár eleinte hangtalanul figyelte a műveletet, Mercurius mozdulatait, és csodálkozott, hogy tud ilyen sokáig megmaradni a vasserpenyőből áradó forró gőzök fölött. Aztán Mercurius rászólt, hogy oltsa el a tüzet és vegyen elő egy kisebb melegítőt, mert a recept szerint most sűrűsíteni kell az összekevert anyagot. Gáspár tanácstalanul matatott az asztalra kipakolt kellékek között, végül Mercurius megmutatta, hogy melyik melegítőre gondol. Gáspár meggyújtotta a lángot, Mercurius pedig áttette a vasserpenyőt.
     – Kevesebb mennyiséget kevertem össze, mint amennyit Cementes előírt – mondta. – Aztán ha lesz valami a dologból, kipróbáljuk nagy mennyiségben is. Úgyhogy az elkészítése most rövidebb ideig fog tartani.
     Mercurius hamarosan levette a vasserpenyőt a kisebb lángról is, és elmagyarázta Gáspárnak, hogy most következik a congelatio, azaz a kocsonyásodás. Utána rászólt Gáspárra, hogy vegyen elő egy teljesen tiszta és hideg vasserpenyőt: abba öntötték át a kihűlőben lévő bűzös masszát. Mercurius tartarumolajjal locsolta meg, magyarázatképpen pedig annyit fűzött hozzá, hogy ezt az anyagot a borkő elégetése után nyerik. Jó alaposan összekeverte az egészet, majd közölte Gáspárral, hogy ennek a recept szerint két órán keresztül lassú tűzön kell égnie, ám mivel most épp a negyedét készítik el annak, amit Kolozsvári Cementes János előírt, elég lesz rá a félóra is.
     – Menjünk ki innét addig – javasolta –, mert rettenetes itt a bűz.
     Gáspár egyetértett vele. Ott hagyták a vasserpenyőt a kisebbik tűzön és lementek a földszintre. Bár a tekintete izgalomtól csillogott, Mercurius nyugodtnak tűnt: lassú beszéddel, jól megrágott mondatokkal újra elmagyarázta Gáspárnak az odafent végrehajtott művelet lényegét, azután azt kérdezte tőle:
     – Ha a negyedét készítjük el annak, amit Cementes János a receptben megírt, és ha ő három napot hagyott az anyag összeérésére, akkor szerinted mi meddig hagyjuk azt egy üvegtégelyben állni?
     – A három nap negyedéig – felelte rövid gondolkodást követően Gáspár.
     – Én is így gondolom – bólintott Mercurius. – Vagyis ha reggel kész vagyunk a dologgal, akkor a mai nap estéjén folytathatjuk a kísérletet. Szerencsés esetben éjszaka vagy holnap reggelre végzünk vele. Innentől fogva ugyanis nincs a receptben több állási idő. Ám előre szólok, hogy ne sajnálkozz, ha nem sikerül. Kolozsvári Cementes nagy tudós volt, azonban a gyakorlattal nemigen törődött és a megfogalmazása nem is mindig egyértelmű. Lehet, hogy mi is rosszul értelmezzük a szavait.
     A félórából még hátralévő percekben Mercurius Kolozsvári Cementes életéről mesélt, arról, hogy atyjának tanítómestere nemcsak adeptus, de őhozzájuk hasonlatosan aranyműves is volt: Izabella királyné és János Zsigmond is őt bízták meg az aranypénz verésének irányításával, Báthory István fejedelem pedig nagyszebeni kamaraispánná nevezte ki. Úgyhogy – magyarázta Mercurius – Kolozsvári Cementes János nem csak hogy nagy tudós volt, de igen tekintélyes és befolyásos ember is. Gáspár meg akarta kérdezni, hogy ha ilyen nagy úr volt, akkor miért nem állt módjában a saját receptjeit elkészíteni, miért csak elméletben dolgozott, és miért nem törődött a gyakorlattal. Ám ezt már nem volt lehetősége megkérdezni, mert Mercurius a szónoklat végén jelezte, hogy a félóra letelt, menjenek föl és az előírások szerint helyezzék el egy jól zárható edénybe az anyagot, aztán hagyják abban párolódni.
     Csakhogy nem volt mit edénybe zárni. Odafönt émelyítő, rettenetesen szúrós szag fogadta őket, a vasserpenyőben pedig nem volt egyéb, mint az alján egy bűzös, odaégett, füstölgő folt. Mercurius kikerekedett szemekkel bámulta az eredményt, közben hol a fejét vakarta, hol a szakállát rángatta. Gáspár attól tartott, hogy mindjárt dührohamot kap, ám Mercurius megőrizte a nyugalmát. Utasította Gáspárt, hogy nyissa ki az ablakot és engedje szabadon ezt a rettenetes bűzt. Azután a szónoklásához hasonló színpadiassággal bejelentette, hogy a kísérlet nem sikerült.
     – Nem baj – tette hozzá. – Ez az adeptus föladata: a kísérletezés. Ha most nem tudtuk megvalósítani, megpróbáljuk újra. Legközelebbre több anyagot vásárolok és nem osztom el negyedére a mennyiséget, hanem mindjárt annyival látunk neki, amennyit Cementes előírt. Ez a mostani adag, úgy látszik, annyira kevésnek bizonyult, hogy akaratlanul is végbement a sublimatio. De hát a tévedéseiből tanul az okos ember.
     Gáspár ezzel megint csak egyet értett. Az ablaknál állt és jó nagyokat lélegzett a friss tavaszi levegőből. Vasárnap reggel volt, és bűz ide, elrontott kísérlet oda, ideérkezésük óta először Gáspár könnyűnek érezte a lelkét. Az jutott az eszébe, hogy jó döntés volt Lipcsébe jönnie.
 

* A készülő Rózsakereszt című kalandregény első fejezetéből.