Dióbél Talmud

Csak  a  citrommagot  ne  kellene  a  padlóról  felemelni. Az
időjárás,  közlekedőedények  módján  összefügg  a földalatti
világgal.   A   pillanatnyi   szomorúság   a   madárfüttyre   is
ránehezedik.

Pascal    és    Wittgenstein    hangulatai    hasonlóak,   textil
minták csokoládéból, két függöny hajfonata.

Arcuk  csak  a  szakáll,  amely  a mellükön folytatódik. Ezek
azok  a  lapithák,  akiket  a   kentaurok   félbevágtak   (erre
senki   se   gondolt).   Engem  a  falhoz  szorítottak  a  pokol
tornácának    fényei,   az   ébredés   nefelejcskék   lámpásai,
melyekért lehajolunk.

Arcod   piros  foltjait,  a rövid körmöket a karomon éreztem
és     a    madárszárny    mosolyt,    pedig    már   rég   helyet
változtattam,    már    rég    feléd    fordultam.    Amikor    a
nyakamon éreztelek, már más volt a tél.

Egy   végtelen,   kristályos    gondolat,    melyet    számtalan
kolibri  tart  a  magasban.  Belülről  dóm,  én az árnyékában
élek, ha behunyom a szemem, akkor is tovább épül.

Az  apokrif  Teremtés  Könyve  (Széfer  hajecirá)  vésővel  ad
formát,    vésővel    hoz    törvényt,    de    a    könyvben     a
"teremtés"  szó  soha  nincsen  kimondva. Az eredeti héjban
türelmetlenség  fickándozik. Új ország  fia  akartam lenni, a
szögletes   betűk    értője.    A    szüleim    behunyt   szemmel
vártak.  Amivel  a  héjat  meg  akartam  tölteni,  az a dióbél
Talmud.

Helyettesíted  a  napsugarat, a tengert, a zsongító hullámot,
az  illatos  borsóvirágot  és  a  márciust. Az  ottani márciust,
amit  te  nem  ismersz,  pedig  benned  van.  Az  igazi neved:
öröm.