A kabala

Kabalát  teszek  a  nyelved  alá.   Ráírom  azt,  amitől  életre
kelsz.  A  kocsiban  jobbról  nézlek,  valami  csillan  a   felső
ajkad     felett,      gazdátlanul      világítasz,     mindenkinek
egyformán.  Behunyom  a  szememet,  a  nyitott  szem  csak 
elkápráztat,  rajta   keresztül  beárad   a   csalás.  Látom   a
kapulámpát,  ahol  csengetni   fogsz,   és   viszed   a    szíved
magad előtt.

Alvó  arcod  felém  fordul,  vagy  tőlem  el.  Így megy ez, így
beszélgetünk  egymással,  egész  álló  éjszaka.   Nem   várok
választ,   csak    hajtogatom    a    magamét,   lejtőn   érzem
magamat,  életem  lejtőjén  és  erősen  kell   kapaszkodnom,
résen lennem. Hova utaznál nélkülem?

A    derekamból    tollak    állnak    ki,    ez    figyelmet   kelt.
Lótuszlevélen   tolom    az    ingóságaimat.    Ez   több   mint
mentőöv.     Dávid      álma:     rózsaszín      szárnyas     egér
(angyalszárnyas). Ebből csak a rózsaszín biztos.

Ég   és   csillagok,   gyalogosan  elérhető  csillagok   a   földi
égen.   Észrevétlenül  elfordulunk  a   naptól.   Háromszobás
csend.    A   falba   ivódó   szoprán,   bármily   nyelven   szól,
idegen, mert a hang a falakon át csak hang, nem szó.

Eckhart   Mester.    Miért   költözik   belénk  az  atya   a   fiú
képében? Minek a közvetítő?

Fokozatosan   minden   romlik,   egészség,  emlékezet,  de  a
bizonyosság    egyre    erősebb,    egyre   szomorúbb.   Egyre
bonyolódó búcsújelenetben élek.