Sirmione
Az elhagyott
középen – valósággal világvége
– a
megismételhetetlen mesék színhelyén,
háromszögeket
számoltam, háromszögbe bujtatott
háromszögeket és
folyt az alku. Inkább a szavakra emlékezem,
a sorrendre,
ahogy elgondoltam őket.
A fülem mélyén szív dobog. Az asztal
lapján lukak, apró,
lakkozott tavak, a fa régebbi
látogatói. Vajon ez az
ébredés különbözik Macbeth ébredésétől? A
végzet testet
ölt a napfénnyel, az első reggeli fénycsíkkal.
Hangosak és
mohók a halálos ítélet hírnökei.
Legjobb a kollektív
gyötrelem, mert az
emberek
egymásba kapaszkodhatnak, magukhoz
szoríthatják a
sokkarú halált. Visszafelé járnak
az órák. Visszavonok
minden mosolyt és jóindulatot,
elődöktől és utódoktól
egyaránt.
A bekötött szemű Józsefet
testvérei a kút szájához
vezetik. Köntösén csillagok ragyognak. A
fák koronáiból
ismeretlenhangú csengetés
hallatszik. A tisztásra
szárnyak árnyéka vetül.
A hegyek kontúrjai,
Sirmionéből nézve, kelet
felé
fordított arccal, el-elmaradoznak,
vagy egy tusrajz
finomságával az égbe oldódnak.
Amikor a hegy már
anyagtalan, nem marad vissza más, csak a
meteorológiai
jelenség, a várakozás, a csoda gondolata.
Behunyt szemmel magam
elé süllyedek, a moraj, a
hullám, nem hagy levegőt,
ettől kezdve érezni
fo-
gom, hogy levegő nélkül is élhetek,
csodákat tehetek,
magamhoz kedves leszek. Vár rám a betört ablak.
Milyen
boldog érzés a törött ablaküveget újraformálni, de a hamu
és az alvadt vér nem formálható semmivé.
Ki ez az arc a marhavagon ablakában?
Farkas István,
magyar festő. Az ujja zöld, a körme fluoreszkál.
A szörnyű tetten nem léphetek át. Nem
születek újjá, se
magamban, se másban. A
hegyek karéja felett és a
közelben sziklamászók. Ember-hangyák, kötéllel
és kötél
nélkül. Vízesések és azáleák.
Félrehúzódik az istenes szándék. Itália,
Sirmione. Kúpra
nyírt magnóliák. Sírni kéne.