Egyszer, még a dolgaim elején megkérdeztem egy asztalos barátomat, mondaná meg, mi a titka annak, hogy ilyen szép székeket, asztalokat, ágyakat készít. Rövid gondolkodás után ezt válaszolta: szeretni kell a fát! Ha szereted a fát, miért vágod ki, firtattam. Csak azt a fát vágom ki, felelte, amelyikről látom, hogy szék, asztal, ágy akar lenni. Ezt miből láthatod? Barátom fölnevetett: Ez az a titok, amelyre rákérdeztél... Ha egy költő egyáltalán adhat autentikus feleletet arra, mi a költészet (mert hogy a saját költészete mi s milyen, arra még csak-csak...), ehhez az egyébként embernek is kiváló asztaloshoz bátran fordulhat segítségért. Első hallásra talán furcsa; épp egy költő ne tudná, mi a költészet lényege? Egyrészt igen, épp ő nem tudja, hisz belül, benne van, másrészt belső tapasztalatai annyit megértettek vele, amit ezzel az eufonikus szóval jellemezhetne: az igazi költészet az igei misztérium rokona. Épp ezért vagy szívesen hallgat róla, miközben hivatását műveli, vagy csak nagyon sokat tudna mondani a költészet ellentmondásos természetéről.
     Egy dolog bizonyos: a teljes élet szükséges hozzá, mint minden elhivatottsághoz. Egyszerre a magasan szálló nagymadár éles szeme, vadászösztöne, lassúsága és gyorsasága, de a kutat ásó ember kínja is, ahogy küzd az anyaggal, a magaásta mélység hidegével, sötétjével. Ám kerek és fényes az ég a feje fölött. Mindenekelőtt ez bíztatja. S kell a költészethez az a fajta koncentrált várakozás, amely semmit sem akar nagyon; a költő azt fogja szeretni, ami jön fölfelé, azt fogadja el, azon fog dolgozni. Minden jelentős emberi mű annak az engedelmességnek gyümölcse, amelynek nincsenek fönntartásai. A költészet lényege talán az odaadásnak, a jónak, a figyelemnek s a tartózkodásnak szenvedélyes szeretete. Heidegger azt írja: a művészetek veleje a költészet. A költészetben pedig az igazság lép működésbe. Ahol s amiben az igazság munkálkodik, az nem a valóság hasonlata, hanem maga a valóság. A valóság mindig szép. A hit nyelvén kifejezve a Megtestesülés maga a valóság, s egyben ő, az a szépség teljessége.
     Ezek a jellemzők arra utalnak, hogy a költészet megfogan bennünk, mint a kegyelem; amit a költő csinál, az elragadó mesterségében maga a mű, a darab, a sor, a műfaj, a belső látás leképezése. Ez az az emberi művelet, amely a lélek föllobbanásait örökíti meg újra s újra. Ha igaz, hogy a művészet az igazság meghonosodásának helye, és az igazság ebben az értelemben lét és létezés, akkor nem hogy szabad, hanem egyenesen teremtményi kötelességünk eredetien, vagyis közel a forráshoz, s nem "de", hanem "és" korszerűen alkotnunk: ma mutatni föl az igazságot. S arra a hü... – hű, de finoman szólva – hebehurgya zsurnalista kérdésre, hogy manapság van-e "keletje" a költészetnek, egyetlen helyes választ lehet adni: az igazság örök.

Viszont a barátom, aki halkszavú, kitartó, élesszemű s rejtetten élő irodalmi szerkesztő, hátradőlve a recsegő, seprőnyélből készített, iparművészeti karszékben, azt mondja: nem szeretik az emberek az irodalmat... Miért nem? ... Ezer oka van. Unom már fölsorolni... De aki szereti, van még ilyen, mondom, az megvallja: nem tud nélküle élni. Úgy kell olvasnia, ahogy járnia, vagy fölkelnie reggel az ágyból. Annak az olvasás az emberi szolidaritás egyik formája. Vagyis ízleli a másik szavait, elemzi a gondolatait, a jellemét, s történeteit, olykor többször is hangosan ejti ki, ismétli el a mondatait, megérezve belső kiterjedésüket a szellemben. Azért olvas, mert mintha tartozna önmagának valami nékülözhetetlennel. S meg kell adnia a szerveinek, a testének is azt a gyógyító adagot. A nyugodalmas ülést egy lámpa alatt, a függönyös ablak mellett; micsoda otthonosság. Elengedheti magát... Ez az, csettint a barátom, olvasás közben elengedi magát; addig fogva volt, mint egy rab. Ki fogta? A világ, látható s láthatatlan nyűgével, kötelékeivel. Sőt, kínzó spanyol csizmáinak egyikébe gyömöszölte a lábát; s akkor még irgalmas volt hozzá... Aki olvas, fölszabadító harcba kezd a sokfajta elnyomással, az unalommal, a terjedő idegenséggel. A pótcselekvések véget nem érő láncolatával. Az nem menekül az egyik mosolygó semmitől a másik mosolygó semmiig. Aki olvas, keresi az igazságot.

Aki nem szereti az irodalmat, az nem szereti a művészeteket sem. Az nem szereti az igazságot, mert nem szereti a költészetet. ...Ilyen értelemben mi szerinted a költészet?, kérdezi a barátom... A költészet az emberben lévő saját, érted?, saját másképp-gondolkodása. Akinek ismeretlen a saját másként-gondolkodása, annak a tulajdon "veleje" ismeretlen. Az ember polifonikus lény. Lefelé mélyülő személyének rétegei vannak, s a gondolkodása ezeken át közeledik a lelki sötétben megbújó önmagához, aki-amely átfordul, belesüpped a személytelen Másba, s épp ő teszi őt igazán önmagáévá. Ezt nem tudom más módon kifejezni. Ady szerint ez az én titok, fény, sóvárgás, idegenség, beteljesülés... A költészet, belőle az, amit szeretsz, aminek örülsz, te magad vagy, bárki írta is. Nézz a tükörbe: te vagy benne. De épp te, aki magadra ismersz, tudod legjobban, mennyire külön bözöl, több s megszólítatlan vagy. A költészet, anélkül, hogy kimondaná, a neveden szólít... Éppen ezért nem szeretik az emberek, mondja a barátom. Jó nekik a puha, homályos eltűnésben... Te, nem jó nekik. Mind világosabb, hogy nem is lehet jó. Jön még idő, amikor a maró hiány meghozza az igazságot, ez pedig a költészetet.
     S akkor megértjük: úgy jött vissza, hogy nem is ment el soha.