Új Forrás - Tartalomjegyzék - - 2005. 8. sz.
 
   
 
CSAPÓ CSABA
 

A "panama" szó jelentésváltozása, avagy egy miniszterelnök bukása

A dualizmus kori magyar történelemmel foglalkozó kötetek, tankönyvek döntő többsége az 1890 utáni időszakot a korszak "válságperiódusa" alcímmel jelöli, mintegy keretbe foglalva ezzel az ezt követő csaknem három évtizedet. Jelen írásomban nem célom ezen – meggyőződésem szerint téves, vagy legalábbis sommás – minősítés elemzése. Ennek ellenére kijelenthető, hogy a politikai mentalitás szempontjából vizsgálva ezt az időszakot, kétségtelenül nem lehet túl pozitív az utókor mérlege. Elemzésemben egyetlen esetet emelek ki a politikai botrányok, vagy korrupciógyanús esetek sorozatából, amely feltételezésem szerint meg kellett volna, hogy rengesse a rendszer alapjait, ennek ellenére a politika közszereplői viszonylag hamar napirendre tértek az események felett, a napi politikai érdekeken túlmutató következtetéseket nem vontak le belőle.
     A vizsgált kérdés egyik kulcseleme a 19. századi választási rendszer, amelynek gyökerei a reformkori országgyűlésekig vezethetőek vissza. Itt nem elsősorban a választójog tételes jogi megfogalmazására gondolunk, hanem a választók és megválasztottak erről alkotott felfogására. A hatalom megszerzésének lehetősége a kezdetektől nem csupán verbális szólamokra, az érvek ütköztetésére sarkallta őket, hanem viszonylag hamar kialakult a pénz mindenhatóságának (kényszer-)képzete is. Ennek gyakorlati megvalósulása a választók megvásárlása, az etetés-itatás, a különféle előnyök felvillantása, majd a későbbi évtizedekben a forintosítva is pontosan kimutatható "embervásár". A választás így – némi túlzással – egy össznépi adás-vétellé vált, ahol a bizonytalan kerületeket a nagyobb összeget mozgósítani tudó képviselőjelölt egyszerűen megvásárolhatta. Nem állítom, hogy a választások mindegyikén a hatalmat gyakorló kormánypárt csak ilyen eszközökkel tarthatta meg uralmát, de egy-egy esetben a szorosnak ígérkező "harcot" ilyen eszközökkel is el lehetett dönteni.1
     A befolyásolásnak ez a formája természetesen nem csak a pártok érdekét szolgálta, a társadalom választójoggal rendelkező része is várta, majd az évtizedek múlásával elvárta az ilyen irányú adakozást. Nyomást gyakorolt a pártok vezetőire, így a kör bezárult, a politikában résztvevők – választók és választottak – egy idő után a legnagyobb természetességgel éltek a megvesztegetés törvénytelen eszközével, aminek az egyre nagyobb költségeit elő kellett teremteniük. A mindenkori kormánypártok egyéb eszközeik – pl. a közigazgatás – mellett az állam anyagi erőforrásait is igénybe vették ehhez, de 1912-13-ig az ellenzéki sajtó vissza-visszatérő gyanúsításai ellenére ezt lehetetlen volt bizonyítani. Vizsgálatunk szempontjából elsőként tehát azt emelném ki, hogy a társadalom politizáló része is szerves résztvevője volt a korrupt választási rendszer kialakulásának, ebből következően a politikához való hozzáállását, erkölcsi értékrendjét is meghatározták ezek az események.
     A Désy-Lukács ügy kirobbanásához vezető folyamat másik forrása a politikusok hatalomhoz való viszonya. Ennek természetes eleme az uralom iránti vágy, továbbá annak feltételezése, hogy ők képviselik megfelelően a társadalom érdekeit és ők képesek leginkább az ország fejlődését elősegíteni. Magyarország esetében azonban ennél jóval többről van szó. A kiegyezési törvény több annál, mint egy átlagos jogszabály, sőt másodlagos tartalma szerint fontosabb egy alaptörvénynél, alkotmánynál is. Ez elsősorban szerződés, amelyet Magyarország nem a birodalom másik felével, Ausztriával kötött, még csak nem is a királyával, Ferenc Józseffel, hanem – eredeti célkitűzésétől eltérően – az összbirodalom uralkodójával, akit szintén Ferenc József testesít meg. Ebben az értelemben pedig a kiegyezési törvény változatlan megtartása és az általa kialakított rendszer változatlan fenntartása nem csupán egy egyszerű törvényhozási hatásköri kérdés, hanem feltétele a birodalom fennmaradásának és ezen túlmenően Magyarország európai, közép-európai (nagy)hatalmi helyzete megőrzésének, visszaállításának.
     A Szabadelvű Párt, majd politikájának folytatásaként a Nemzeti Munkapárt vezetőinek logikájából kiindulva tehát a kiegyezési törvény által létrehozott rendszer fenntartása az elsődleges feladat, minden más csak ez után következik. Még a törvények megsértésével is mindent el kell követni annak érdekében, hogy megakadályozzák a függetlenségi ellenzék hatalomátvételét. Az elméletből következő félelmek – döntően az uralkodónak köszönhetően – az 1906-1910 közötti, korábbi ellenzéki pártok által létrehozott koalíciós kormány alatt nem igazolódtak be, ennek ellenére a Tisza István által vezetett politikai elit nem változtatott a hatalommal kapcsolatos elképzelésein. Az 1910-es választások előtt a koalíció – és ennek vezető ereje a Függetlenségi Párt – szétesett, pártjai elérték népszerűségük mélypontját, személyi és ideológiai ellentéteik miatt esélyük sem lehetett az 1906-os eredmény megismétlésére. Feltételezésem szerint tehát a Nemzeti Munkapárt választási győzelmét nem veszélyeztette semmi, a régi reflexek azonban tovább éltek, semmit nem kívántak a véletlenre bízni.
     Az 1912-es év történései a dualizmus időszakának egyik legvitatottabb eseménysorát hozták. Khuen-Héderváry Károlyt Lukács László követte a miniszterelnöki poszton, majd a képviselőház az ellenzék által gyűlölt Tisza Istvánt választotta meg elnökének, amit a parlamenti obstrukció házszabályellenes letörése, majd az ellenzéki képviselők kitiltása követett. Az indulatok ellenőrizhetetlenül elszabadultak, ezek mellett pedig szinte eltörpült a Désy Zoltán ellenzéki képviselő szájából először május 22-én elhangzó, majd szeptember 18-án megismételt vád: a Nemzeti Munkapárt 1910-ben lopott pénzen került be a parlamentbe, így az általuk jelölt kormány is tolvaj és illegitim, az akkori pénzügyminiszter, a kormány jelenlegi vezetője pedig Európa legnagyobb panamistája.
     Történetünk egyik főszereplője, Désy Zoltán jogot végzett, 1892-ben a 67-es irányultságú ellenzéki Nemzeti Párt képviselőjeként került be a parlamentbe. 1896-ban alispánná választották, Széll Kálmán pedig Szolnok-Doboka megye főispánjává nevezte ki. A nemzeti ellenállás időszakában csatlakozott a függetlenségi párthoz, majd szolgálatainak jutalmául 1906 és1910 között pénzügyminisztériumi államtitkári tisztséget viselt. 1910-ben a Kossuth-párt alelnök-képviselőjeként került be ismét a képviselőházba, ahol a pénzügyi bizottságban tevékenykedett. 1915-ben az orosz fronton önkéntes katonaként halt meg. Életútja tehát számos érdekes fordulatot rejt, ezért mindenképpen érdekes a Lukáccsal, áttételesen pedig Tisza Istvánnal szembeni harcos kiállása.
     A megtámadott fél, a szintén jogi végzettségű Lukács László Désynél jelentősebb politikai karriert mutathatott fel. Végigjárta a pénzügyminisztériumi ranglétrát, tisztviselő, miniszteri tanácsos, pénzügyminisztériumi államtitkár, majd 1895-1905 és 1910-1912 között pénzügyminiszter, néhány hónapig betöltötte a belügy-, a király személye körüli és a kereskedelemügyi miniszter tisztségét is. Nem mellesleg 1910-1918 között a Nemzeti Munkapárt vezére, Tisza egyik legbizalmasabb híve. 1912-es miniszterelnöki kinevezése tehát nem a "véletlen" műve, annál is inkább, mert 1909 decemberében már kormányalakítási megbízást kapott az uralkodótól, ami azonban akkor még nem járt sikerrel.
     Az iménti felsorolásból is jól látható, hogy Désy kijelentéseivel nem csupán Lukács személyét támadta, hanem rajta keresztül az egész kormánypártot és nem mellékesen magát Tisza Istvánt, aki ekkor csaknem egy személyben testesítette meg az átalakítani kívánt rendszert. A pert mégsem a miniszterelnök, hanem "nyilvános rágalmazás" jogcímen az ügyészség hivatalból indította meg, bár Lukács hozzájárulásával. Ebben az esetben jóval többről volt szó, mint egy "átlagos" rágalmazási perben, hiszen a megvádolt fél Magyarország hivatalban lévő miniszterelnöke, akinek a tisztessége és így az állása függött ennek kimenetelétől. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy a per elvesztése esetén őt bárki panamistának nevezheti, ezért nem kevés kockázattal járt a perhez történő hozzájárulása.
     További veszélyforrást jelentett, hogy nyilvános tárgyalás esetén napvilágra kerülhettek a kormánypárt – és általában a politikai elit – kétes pénzügyei, amit korábban mindenki megpróbált elkerülni.2
     A per tehát óriási figyelmet keltett. Désy védelmét az ellenzéki ügyvéd-politikus Vázsonyi Vilmos látta el, a hallgatóság soraiban ott ült számtalan politikus, újságíró és közéleti személyiség. Az ügyvéd és az ügyész közötti vita a "panama" szó jelentésének megállapításával kezdődött. Désy azt próbálta bizonyítani, hogy Lukács pénzügyminiszterként azért kötött meg három gazdasági szerződést a Magyar Bankkal, mert ennek ellentételezéseként a bank összesen 4,8 millió koronát fizetett a Nemzeti Munkapárt választási céljaira. Ebben az esetben tehát Lukács nem a saját hasznára fordította az összeget, hanem a pártja részesült belőle. A "panama" kifejezés jelentésének tisztázása ezért volt kulcskérdés. A bíróság végül az ügyész véleményét fogadta el, és indokolásában kimondta: a panama "az a visszaélés, amelyet a közhivatalnok vagy közmegbízott köz- vagy magánvagyonnak jogosulatlan elvonásával anyagi haszonszerzés céljából akár a maga, akár pedig a vele összeköttetésben álló vagy a vele szorosabb életviszonyban lévő egyének önző érdekében követ el."3 Ezért Désyt bűnösnek találták és 1 havi fogházra, valamint 400 korona pénzbüntetésre ítélték.
     A fellebbezést követően az ügyet a királyi tábla tárgyalta és megsemmisítette az elsőfokú bíróság döntését. Az új tárgyalás, ha lehet, még nagyobb figyelmet keltett a közvéleményben. Nem célunk az érvek-ellenérvek, a bizonyítás részletes tárgyalása, mert nem ezt tekintjük elsődleges feladatunknak. A végeredmény közismert, Désy Zoltánt a bíróság felmentette a rágalmazás vádja alól és a perköltségek megtérítését az államkincstárra hárította. Az ítélet óriási megdöbbenést keltett a kormánypárti és osztatlan lelkesedést váltott ki az ellenzéki oldalon, következményei azonban az első, gyakran meggondolatlan megnyilatkozásoknál sokkal súlyosabb tartalmat hordoznak.4
     Még aznap délután összeült a kormány, ahol a miniszterelnök lemondásáról tárgyaltak, este azonban a Nemzeti Munkapárt képviselői már a jövőt tervezgették. Egyöntetű volt a vélemény – legalábbis a kormánypárti lapok megnyilatkozásai ezt sugallják –, hogy a per kimenetele a bíróságot befolyásoló ellenzéki nyomásnak, az állandó fenyegetéseknek köszönhető, a kormányhoz közel álló Budapesti Napló egyenesen a "terror diadalá"-ról beszél. Sajnálták, mártírként emlegették és egyúttal támogatásukról biztosították a bukott politikust, akinek az események menetében viselt esetleges felelőssége fel sem merült bennük. Még azt a lehetőséget sem tartották kizártnak, hogy a király esetleg újra Lukácsot bízza meg a kormányalakítással (!).
     Az országos levéltárban őrzött félhivatalos miniszterelnöki levelek között számtalan olyat találunk, amelyben intézmények vezetői, főispánok fejezik ki értetlenségüket és sajnálkozásukat a hihetetlen kázus felett. Mégis egy olyan levél utolsó mondatát kell idéznünk, amely a címzett személye és bensőséges hangneme miatt különös érdeklődésre tarthat számot. Lukács László ugyanis dr. Vavrik Bélának, a kormánytól elméletileg független legmagasabb bírói fórum, a Kúria másodelnökének címezte: "Engedd meg végül, Kegyelmes Uram, hogy a magam részéről is a legmelegebben köszönjem meg Neked ezt a páratlan és hathatós támogatást, amelyben engem hivataloskodásom egész ideje alatt részesítettél, s legyen szabad reménykednem, hogy e köztünk fennálló [...] benső barátság ezentúl is változatlan marad."5
     Az ellenzék felhőtlenül, kitartóan és vérmérséklettől – pártárnyalattól – függő lelkesedéssel ünnepelt. Már aznap hatalmas tömegeket megmozgató tüntetésekre került sor Budapesten, egymást érték a díszes vacsorák, ünnepelték az "igazságot", a néhány héttel korábban még gyűlölt és üldözött "független bíróságot". Az ellenzéki lapok kommentárja is többirányú. Míg a szociáldemokrata Népszava forradalommal fenyeget, a függetlenségiek visszafogott részét képviselő Magyarország a moralitás kérdését feszegeti: "Mit von ez az ítélet maga után? Elsősorban kormánybukást... De ez csak a kisebbik jelentősége és következménye ennek az ítéletnek. A nagyobbik, a messzebbható, a történelmi jelentőségű az, hogy a kormánnyal együtt bukik az erőszak és romlottság egyesített uralma is."6
     A per két főszereplője tehát saját környezetében megdicsőült, politikai ellenfeleik azonban igyekeztek felhívni a figyelmet a perben kevéssé vagy egyáltalán nem érintett részletekre. Lukácsról kiderült, hogy még első pénzügyminisztersége idején az állam részére megvette az egyik házát. Később, az új képviselői összeférhetetlenségi törvény miatt ezt csak bizonyos korlátozásokkal ismételhette volna meg, ezért a másikat előbb eladta a gyulafehérvári takarékpénztárnak, majd – némi haszonnal – ezt is az államnak továbbították. Ezekből az ügyekből nem lett elmarasztaló bírósági ítélet, mert a felsorakoztatott tanúk ekkor kiálltak a miniszterelnök mellett.
     Désy Zoltán pénzügyminisztériumi államtitkár korában részletfizetéses hitelre attól a Magyar Banktól vásárolt "lokomobilt" és cséplőgépet, amelyet később meggyanúsított a Nemzeti Munkapárttal és a Lukáccsal való panamában. Ez talán bizonyíthatná is az ő erkölcsi tisztességét, ha a háttérben nem találnánk egyúttal "gyanús" mellékszálakat is. A bank ugyanis annak az állami gyárnak a gépeit közvetítette ki Désy felé, amelynek a felügyeletét az ő minisztériuma látta el. Ez talán érdekes, de a jog nem szankcionálja. Azt azonban már igen, hogy kormányának bukásáig és államtitkári megbízatásának lejártáig, tehát négy éven keresztül egyetlen részletet sem fizetett ki. A bank által ezt követően indított pert elveszítette, megindult a végrehajtási eljárás, majd néhány napra rá megtörtént Désy bombasztikus bejelentése a bank és Lukács panamájáról.7 Ennek fényében tehát az önérdek és a közérdek nem minden esetben egymást kizáró fogalmak.
     

A per rövid távú következményeként Lukács lemondani kényszerült kormányfői tisztségéről, de megtartotta a Nemzeti Munkapárt vezetését. Ez az a pont, ami mindennél többet elárul a korabeli politikai mentalitásról. Párttársai és közvetlen környezete nem hibáztatta lépéséért, sőt az iránta tanúsított tisztelet talán még nagyobb volt, mint korábban. Hiszen nem saját érdekében cselekedett, hanem annak a pártnak az érdekében fejtette ki "áldásos" tevékenységét, amelynek következő miniszterelnöke a párt nem hivatalos vezetője, Tisza István. Az ellenzék pedig hiába került ki erkölcsi győztesként ebből az összecsapásból, tőkét már nem kovácsolhatott belőle, mert a világháború befejezéséig új választásokra már nem került sor.
 

Jegyzetek

1 Ld. erről részletesen Gerő András: Az elsöprő kisebbség. Népképviselet a Monarchia Magyarországán. Bp. 1998.
2 A per részleteiről és nagypolitikai hátteréről ld. Gerő András kiváló tanulmányát: A Désy-Lukács-ügy. In uő: Utódok kora. Történeti tanulmányok, esszék. Bp. 1996. 46-59.
3 A Désy-Lukács pör. S.a.r. Fábián Béla, Bp. é.n. 22. További részletekkel szolgál: Hampel József: Néhány bizonyíték Lukács László bűnügyében. Budapest, 1913. és uő. Hollán Sándor bűnrészessége Lukács László bűncselekményeiben. Budapest, 1913.
4 A per dokumentumait egykorúan kiadta: Fabius (Fábián Béla): A Désy-Lukács-per okmánytára. Bp. 1903.
5 Magyar Országos Levéltár, Miniszterelnökségi Levéltár, A miniszterelnök félhivatalos levelezése, 15. cs.
6 Magyarország, 1913. június 4.
7 Budapesti Napló, 1913. június 5.