|
CSAPÓ
CSABA
A "panama" szó jelentésváltozása,
avagy egy miniszterelnök bukása
A dualizmus kori magyar történelemmel
foglalkozó kötetek, tankönyvek döntő többsége az 1890 utáni időszakot a
korszak "válságperiódusa" alcímmel jelöli, mintegy keretbe foglalva ezzel
az ezt követő csaknem három évtizedet. Jelen írásomban nem célom ezen –
meggyőződésem szerint téves, vagy legalábbis sommás – minősítés elemzése.
Ennek ellenére kijelenthető, hogy a politikai mentalitás szempontjából
vizsgálva ezt az időszakot, kétségtelenül nem lehet túl pozitív az utókor
mérlege. Elemzésemben egyetlen esetet emelek ki a politikai botrányok,
vagy korrupciógyanús esetek sorozatából, amely feltételezésem szerint meg
kellett volna, hogy rengesse a rendszer alapjait, ennek ellenére a politika
közszereplői viszonylag hamar napirendre tértek az események felett, a
napi politikai érdekeken túlmutató következtetéseket nem vontak le belőle.
A vizsgált
kérdés egyik kulcseleme a 19. századi választási rendszer, amelynek gyökerei
a reformkori országgyűlésekig vezethetőek vissza. Itt nem elsősorban a
választójog tételes jogi megfogalmazására gondolunk, hanem a választók
és megválasztottak erről alkotott felfogására. A hatalom megszerzésének
lehetősége a kezdetektől nem csupán verbális szólamokra, az érvek ütköztetésére
sarkallta őket, hanem viszonylag hamar kialakult a pénz mindenhatóságának
(kényszer-)képzete is. Ennek gyakorlati megvalósulása a választók megvásárlása,
az etetés-itatás, a különféle előnyök felvillantása, majd a későbbi évtizedekben
a forintosítva is pontosan kimutatható "embervásár". A választás így –
némi túlzással – egy össznépi adás-vétellé vált, ahol a bizonytalan kerületeket
a nagyobb összeget mozgósítani tudó képviselőjelölt egyszerűen megvásárolhatta.
Nem állítom, hogy a választások mindegyikén a hatalmat gyakorló kormánypárt
csak ilyen eszközökkel tarthatta meg uralmát, de egy-egy esetben a szorosnak
ígérkező "harcot" ilyen eszközökkel is el lehetett dönteni.1
A befolyásolásnak
ez a formája természetesen nem csak a pártok érdekét szolgálta, a társadalom
választójoggal rendelkező része is várta, majd az évtizedek múlásával elvárta
az ilyen irányú adakozást. Nyomást gyakorolt a pártok vezetőire, így a
kör bezárult, a politikában résztvevők – választók és választottak – egy
idő után a legnagyobb természetességgel éltek a megvesztegetés törvénytelen
eszközével, aminek az egyre nagyobb költségeit elő kellett teremteniük.
A mindenkori kormánypártok egyéb eszközeik – pl. a közigazgatás – mellett
az állam anyagi erőforrásait is igénybe vették ehhez, de 1912-13-ig az
ellenzéki sajtó vissza-visszatérő gyanúsításai ellenére ezt lehetetlen
volt bizonyítani. Vizsgálatunk szempontjából elsőként tehát azt emelném
ki, hogy a társadalom politizáló része is szerves résztvevője volt a korrupt
választási rendszer kialakulásának, ebből következően a politikához való
hozzáállását, erkölcsi értékrendjét is meghatározták ezek az események.
A Désy-Lukács
ügy kirobbanásához vezető folyamat másik forrása a politikusok hatalomhoz
való viszonya. Ennek természetes eleme az uralom iránti vágy, továbbá annak
feltételezése, hogy ők képviselik megfelelően a társadalom érdekeit és
ők képesek leginkább az ország fejlődését elősegíteni. Magyarország esetében
azonban ennél jóval többről van szó. A kiegyezési törvény több annál, mint
egy átlagos jogszabály, sőt másodlagos tartalma szerint fontosabb egy alaptörvénynél,
alkotmánynál is. Ez elsősorban szerződés, amelyet Magyarország nem a birodalom
másik felével, Ausztriával kötött, még csak nem is a királyával, Ferenc
Józseffel, hanem – eredeti célkitűzésétől eltérően – az összbirodalom uralkodójával,
akit szintén Ferenc József testesít meg. Ebben az értelemben pedig a kiegyezési
törvény változatlan megtartása és az általa kialakított rendszer változatlan
fenntartása nem csupán egy egyszerű törvényhozási hatásköri kérdés, hanem
feltétele a birodalom fennmaradásának és ezen túlmenően Magyarország európai,
közép-európai (nagy)hatalmi helyzete megőrzésének, visszaállításának.
A Szabadelvű
Párt, majd politikájának folytatásaként a Nemzeti Munkapárt vezetőinek
logikájából kiindulva tehát a kiegyezési törvény által létrehozott rendszer
fenntartása az elsődleges feladat, minden más csak ez után következik.
Még a törvények megsértésével is mindent el kell követni annak érdekében,
hogy megakadályozzák a függetlenségi ellenzék hatalomátvételét. Az elméletből
következő félelmek – döntően az uralkodónak köszönhetően – az 1906-1910
közötti, korábbi ellenzéki pártok által létrehozott koalíciós kormány alatt
nem igazolódtak be, ennek ellenére a Tisza István által vezetett politikai
elit nem változtatott a hatalommal kapcsolatos elképzelésein. Az 1910-es
választások előtt a koalíció – és ennek vezető ereje a Függetlenségi Párt
– szétesett, pártjai elérték népszerűségük mélypontját, személyi és ideológiai
ellentéteik miatt esélyük sem lehetett az 1906-os eredmény megismétlésére.
Feltételezésem szerint tehát a Nemzeti Munkapárt választási győzelmét nem
veszélyeztette semmi, a régi reflexek azonban tovább éltek, semmit nem
kívántak a véletlenre bízni.
Az 1912-es
év történései a dualizmus időszakának egyik legvitatottabb eseménysorát
hozták. Khuen-Héderváry Károlyt Lukács László követte a miniszterelnöki
poszton, majd a képviselőház az ellenzék által gyűlölt Tisza Istvánt választotta
meg elnökének, amit a parlamenti obstrukció házszabályellenes letörése,
majd az ellenzéki képviselők kitiltása követett. Az indulatok ellenőrizhetetlenül
elszabadultak, ezek mellett pedig szinte eltörpült a Désy Zoltán ellenzéki
képviselő szájából először május 22-én elhangzó, majd szeptember 18-án
megismételt vád: a Nemzeti Munkapárt 1910-ben lopott pénzen került be a
parlamentbe, így az általuk jelölt kormány is tolvaj és illegitim, az akkori
pénzügyminiszter, a kormány jelenlegi vezetője pedig Európa legnagyobb
panamistája.
Történetünk
egyik főszereplője, Désy Zoltán jogot végzett, 1892-ben a 67-es irányultságú
ellenzéki Nemzeti Párt képviselőjeként került be a parlamentbe. 1896-ban
alispánná választották, Széll Kálmán pedig Szolnok-Doboka megye főispánjává
nevezte ki. A nemzeti ellenállás időszakában csatlakozott a függetlenségi
párthoz, majd szolgálatainak jutalmául 1906 és1910 között pénzügyminisztériumi
államtitkári tisztséget viselt. 1910-ben a Kossuth-párt alelnök-képviselőjeként
került be ismét a képviselőházba, ahol a pénzügyi bizottságban tevékenykedett.
1915-ben az orosz fronton önkéntes katonaként halt meg. Életútja tehát
számos érdekes fordulatot rejt, ezért mindenképpen érdekes a Lukáccsal,
áttételesen pedig Tisza Istvánnal szembeni harcos kiállása.
A megtámadott
fél, a szintén jogi végzettségű Lukács László Désynél jelentősebb politikai
karriert mutathatott fel. Végigjárta a pénzügyminisztériumi ranglétrát,
tisztviselő, miniszteri tanácsos, pénzügyminisztériumi államtitkár, majd
1895-1905 és 1910-1912 között pénzügyminiszter, néhány hónapig betöltötte
a belügy-, a király személye körüli és a kereskedelemügyi miniszter tisztségét
is. Nem mellesleg 1910-1918 között a Nemzeti Munkapárt vezére, Tisza egyik
legbizalmasabb híve. 1912-es miniszterelnöki kinevezése tehát nem a "véletlen"
műve, annál is inkább, mert 1909 decemberében már kormányalakítási megbízást
kapott az uralkodótól, ami azonban akkor még nem járt sikerrel.
Az iménti
felsorolásból is jól látható, hogy Désy kijelentéseivel nem csupán Lukács
személyét támadta, hanem rajta keresztül az egész kormánypártot és nem
mellékesen magát Tisza Istvánt, aki ekkor csaknem egy személyben testesítette
meg az átalakítani kívánt rendszert. A pert mégsem a miniszterelnök, hanem
"nyilvános rágalmazás" jogcímen az ügyészség hivatalból indította meg,
bár Lukács hozzájárulásával. Ebben az esetben jóval többről volt szó, mint
egy "átlagos" rágalmazási perben, hiszen a megvádolt fél Magyarország hivatalban
lévő miniszterelnöke, akinek a tisztessége és így az állása függött ennek
kimenetelétől. Mindenki számára egyértelmű volt, hogy a per elvesztése
esetén őt bárki panamistának nevezheti, ezért nem kevés kockázattal járt
a perhez történő hozzájárulása.
További veszélyforrást
jelentett, hogy nyilvános tárgyalás esetén napvilágra kerülhettek a kormánypárt
– és általában a politikai elit – kétes pénzügyei, amit korábban mindenki
megpróbált elkerülni.2
A per tehát
óriási figyelmet keltett. Désy védelmét az ellenzéki ügyvéd-politikus Vázsonyi
Vilmos látta el, a hallgatóság soraiban ott ült számtalan politikus, újságíró
és közéleti személyiség. Az ügyvéd és az ügyész közötti vita a "panama"
szó jelentésének megállapításával kezdődött. Désy azt próbálta bizonyítani,
hogy Lukács pénzügyminiszterként azért kötött meg három gazdasági szerződést
a Magyar Bankkal, mert ennek ellentételezéseként a bank összesen 4,8 millió
koronát fizetett a Nemzeti Munkapárt választási céljaira. Ebben az esetben
tehát Lukács nem a saját hasznára fordította az összeget, hanem a pártja
részesült belőle. A "panama" kifejezés jelentésének tisztázása ezért volt
kulcskérdés. A bíróság végül az ügyész véleményét fogadta el, és indokolásában
kimondta: a panama "az a visszaélés, amelyet a közhivatalnok vagy közmegbízott
köz- vagy magánvagyonnak jogosulatlan elvonásával anyagi haszonszerzés
céljából akár a maga, akár pedig a vele összeköttetésben álló vagy a vele
szorosabb életviszonyban lévő egyének önző érdekében követ el."3
Ezért
Désyt bűnösnek találták és 1 havi fogházra, valamint 400 korona pénzbüntetésre
ítélték.
A fellebbezést
követően az ügyet a királyi tábla tárgyalta és megsemmisítette az elsőfokú
bíróság döntését. Az új tárgyalás, ha lehet, még nagyobb figyelmet keltett
a közvéleményben. Nem célunk az érvek-ellenérvek, a bizonyítás részletes
tárgyalása, mert nem ezt tekintjük elsődleges feladatunknak. A végeredmény
közismert, Désy Zoltánt a bíróság felmentette a rágalmazás vádja alól és
a perköltségek megtérítését az államkincstárra hárította. Az ítélet óriási
megdöbbenést keltett a kormánypárti és osztatlan lelkesedést váltott ki
az ellenzéki oldalon, következményei azonban az első, gyakran meggondolatlan
megnyilatkozásoknál sokkal súlyosabb tartalmat hordoznak.4
Még aznap
délután összeült a kormány, ahol a miniszterelnök lemondásáról tárgyaltak,
este azonban a Nemzeti Munkapárt képviselői már a jövőt tervezgették. Egyöntetű
volt a vélemény – legalábbis a kormánypárti lapok megnyilatkozásai ezt
sugallják –, hogy a per kimenetele a bíróságot befolyásoló ellenzéki nyomásnak,
az állandó fenyegetéseknek köszönhető, a kormányhoz közel álló Budapesti
Napló egyenesen a "terror diadalá"-ról beszél. Sajnálták, mártírként
emlegették és egyúttal támogatásukról biztosították a bukott politikust,
akinek az események menetében viselt esetleges felelőssége fel sem merült
bennük. Még azt a lehetőséget sem tartották kizártnak, hogy a király esetleg
újra Lukácsot bízza meg a kormányalakítással (!).
Az országos
levéltárban őrzött félhivatalos miniszterelnöki levelek között számtalan
olyat találunk, amelyben intézmények vezetői, főispánok fejezik ki értetlenségüket
és sajnálkozásukat a hihetetlen kázus felett. Mégis egy olyan levél utolsó
mondatát kell idéznünk, amely a címzett személye és bensőséges hangneme
miatt különös érdeklődésre tarthat számot. Lukács László ugyanis dr. Vavrik
Bélának, a kormánytól elméletileg független legmagasabb bírói fórum, a
Kúria másodelnökének címezte: "Engedd meg végül, Kegyelmes Uram, hogy a
magam részéről is a legmelegebben köszönjem meg Neked ezt a páratlan és
hathatós támogatást, amelyben engem hivataloskodásom egész ideje alatt
részesítettél, s legyen szabad reménykednem, hogy e köztünk fennálló [...]
benső barátság ezentúl is változatlan marad."5
Az ellenzék
felhőtlenül, kitartóan és vérmérséklettől – pártárnyalattól – függő lelkesedéssel
ünnepelt. Már aznap hatalmas tömegeket megmozgató tüntetésekre került sor
Budapesten, egymást érték a díszes vacsorák, ünnepelték az "igazságot",
a néhány héttel korábban még gyűlölt és üldözött "független bíróságot".
Az ellenzéki lapok kommentárja is többirányú. Míg a szociáldemokrata Népszava
forradalommal fenyeget, a függetlenségiek visszafogott részét képviselő
Magyarország a moralitás kérdését feszegeti: "Mit von ez az ítélet
maga után? Elsősorban kormánybukást... De ez csak a kisebbik jelentősége
és következménye ennek az ítéletnek. A nagyobbik, a messzebbható, a történelmi
jelentőségű az, hogy a kormánnyal együtt bukik az erőszak és romlottság
egyesített uralma is."6
A per két
főszereplője tehát saját környezetében megdicsőült, politikai ellenfeleik
azonban igyekeztek felhívni a figyelmet a perben kevéssé vagy egyáltalán
nem érintett részletekre. Lukácsról kiderült, hogy még első pénzügyminisztersége
idején az állam részére megvette az egyik házát. Később, az új képviselői
összeférhetetlenségi törvény miatt ezt csak bizonyos korlátozásokkal ismételhette
volna meg, ezért a másikat előbb eladta a gyulafehérvári takarékpénztárnak,
majd – némi haszonnal – ezt is az államnak továbbították. Ezekből az ügyekből
nem lett elmarasztaló bírósági ítélet, mert a felsorakoztatott tanúk ekkor
kiálltak a miniszterelnök mellett.
Désy Zoltán
pénzügyminisztériumi államtitkár korában részletfizetéses hitelre attól
a Magyar Banktól vásárolt "lokomobilt" és cséplőgépet, amelyet később meggyanúsított
a Nemzeti Munkapárttal és a Lukáccsal való panamában. Ez talán bizonyíthatná
is az ő erkölcsi tisztességét, ha a háttérben nem találnánk egyúttal "gyanús"
mellékszálakat is. A bank ugyanis annak az állami gyárnak a gépeit közvetítette
ki Désy felé, amelynek a felügyeletét az ő minisztériuma látta el. Ez talán
érdekes, de a jog nem szankcionálja. Azt azonban már igen, hogy kormányának
bukásáig és államtitkári megbízatásának lejártáig, tehát négy éven keresztül
egyetlen részletet sem fizetett ki. A bank által ezt követően indított
pert elveszítette, megindult a végrehajtási eljárás, majd néhány napra
rá megtörtént Désy bombasztikus bejelentése a bank és Lukács panamájáról.7
Ennek fényében tehát az önérdek és a közérdek nem minden esetben egymást
kizáró fogalmak.
A per rövid távú következményeként
Lukács lemondani kényszerült kormányfői tisztségéről, de megtartotta a
Nemzeti Munkapárt vezetését. Ez az a pont, ami mindennél többet elárul
a korabeli politikai mentalitásról. Párttársai és közvetlen környezete
nem hibáztatta lépéséért, sőt az iránta tanúsított tisztelet talán még
nagyobb volt, mint korábban. Hiszen nem saját érdekében cselekedett, hanem
annak a pártnak az érdekében fejtette ki "áldásos" tevékenységét, amelynek
következő miniszterelnöke a párt nem hivatalos vezetője, Tisza István.
Az ellenzék pedig hiába került ki erkölcsi győztesként ebből az összecsapásból,
tőkét már nem kovácsolhatott belőle, mert a világháború befejezéséig új
választásokra már nem került sor.
Jegyzetek
1 Ld. erről részletesen
Gerő András: Az elsöprő kisebbség. Népképviselet a Monarchia Magyarországán.
Bp. 1998.
2 A per részleteiről
és nagypolitikai hátteréről ld. Gerő András kiváló tanulmányát: A Désy-Lukács-ügy.
In uő: Utódok kora. Történeti tanulmányok, esszék. Bp. 1996. 46-59.
3 A Désy-Lukács pör.
S.a.r.
Fábián Béla, Bp. é.n. 22. További részletekkel szolgál: Hampel József:
Néhány bizonyíték Lukács László bűnügyében. Budapest, 1913. és uő.
Hollán Sándor bűnrészessége Lukács László bűncselekményeiben. Budapest,
1913.
4 A per dokumentumait
egykorúan kiadta: Fabius (Fábián Béla): A Désy-Lukács-per okmánytára.
Bp.
1903.
5 Magyar Országos Levéltár,
Miniszterelnökségi Levéltár, A miniszterelnök félhivatalos levelezése,
15. cs.
6 Magyarország,
1913. június 4.
7 Budapesti Napló,
1913. június 5. |
|