Új Forrás - 2005. 8. sz.

BÁLINT PÉTER

Oszlopok éneke

(A körüljárás szempontjai: költészet és zene és rituális színjátszás, Lestyán Goda János halai
egy elfogult ítész bonckése alatt)

Nem is olyan régen (a fa, de kiváltképpen is a kő létezési idejéhez képest négy-vagy öt esztendő csupán múló pillanat), a Körös-parti öles fák alatt láttam egyben az itt kiállított Lestyán Goda szobrok többségét. És bátran mondhatom, soha előtte és utána nem álltak oly szervesen a maguk természetes közegében a hallgatag oszlopok, s nem szólt oly lenyűgöző és éteri szólamban az "orkeszterükből" áradó csend, mint azon a nyáron, ott, a szarvasi Körös-parton. S ahogy e több szempontból is rendkívüli kiállítás színhelyének választott teraszon le s fel sétálgattam, csupán néhány lépésnyire a holt Köröstől, s próbáltam e nagyon is férfias, mármint a Hamvas Béla-féle meghatározás szerint férfias, vagyis az "állhatatos, a maradandó felé" forduló és "transzcendens távlatú" szobrokat a magam számára értelmezhetővé tenni, felrémlett emlékezetemből a Valéry-vers Somlyó György magyarításában ismert nyitó versszaka:

Kell-e hangsúlyoznom, hogy egyfelől a valóban "oszloppá" merevedett halak "napvert" feje körül egyfajta "élő ékül" szolgáló és "topogó" madarak, illetve a szintén nap "verésétől" villódzó vízfelszín összjátéka avatta rendkívülivé azt a kiállítást. A vakító napfény hullámokról visszaverődő színkavalkádja és a terebélyes kőrisfák szinte láthatatlanul odébb kúszó árnyéka, belső feszültséget keltett a jelképesen oszloppá szelídülő Lestyán-halak szemlélőjében. A tájba simuló teraszon egyszerre támadt: a mozgalmasság és merevség, a ficánkolás és nyugalom, a szertelen kiáramlás és a repedéseken át beszívódás kettős érzete a látogatóban. Minden azonos volt önmagával és persze más is.
A hal a Körösből csak az imént kifogott nyálkás, hideg, mohó, nőisen buja, lunáris lény volt, ugyanakkor a mitológiákból és kanonizált szövegekből ismert sokasodás és bölcsesség, önmegtartóztatás és szeretet szoláris-aspektusú szimbóluma is. A máladozó kőterasz pedig elveszítette a színpadiasan berendezett mivoltát, s egyre inkább egy bizonyos szemantikai térré lényegült át, amelyben a posztamenseken elhelyezett halak szemléleti objektummá váltak. S mindenekelőtt az sugárzott e szemléleti objektumokból, hogy készítőjük számára nem pusztán az évmilliókig ülepedő, gyűrődő kő, s az égbolt és föld méhe közötti átjárhatóságot biztosító fa maradandóságának a kiaknázása volt a cél, hanem az elvonatkoztatás, az Istennel disputázás során egyre inkább a hal eikonjából, jelzés értékű "képéből" a halság eidoszáig, vagyis a hal "lelki ősképéig", általános eszméjéig történő eljutás következetes valóra váltása.
Másfelől az a fajta fa- és kőfaragói szándék avatta rendkívülivé a kiállítást, melynek a ki nem mondott célja az volt, hogy a tömbből kibontott halak, pontosabban "halszerű őslények", ilyen archaikusnak meghagyott formájukban és a csendet sajátlagos hangfekvésükben megszólaltató orgonasíp-létükben is a földbe gyökerező fára, a sziklából kihasított kőtömbre emlékeztessenek, igazolandó a kierkegaardi-i állítást: "egyedül az emlékezés szeretete boldog". Az emlékezés ugyanis évszázadokat, rituális ünnepeket, tragikus sorsfordulatokat, megannyi valóságszilánkot és mesei csodát kapcsol egybe; az emlékezetben közösségek és nemzedékek, teremtő erők és létrontó szándékok éppúgy "összecsengenek", mint vízben az örvény és áradás, oxigén és szennyeződés. Az emlékezés: a szellem kiváltságos és megszentelt állapota; egyfajta létteljességtől elragadottság.

Ismétlem, soha nem álltak oly szervesen a maguk természetes közegében ezek a hallgatag szobrok, mint a "napverte" Körös-parton, hiszen még az is, aki képtelen elképzelni: a fa-víz-hal természetes együttlétének archaikus állapotát, s az elragadottság-állandóság-mozdulatlanság jelképes és mitikus együtthatóját, ott és abban a pillanatban megérezhetett valamit a valóságos és szemantikai térben, mondjuk így: a "halság" metafizikájából.
A transzcendens távlatban gondolkodni tudók ráéreztek a hal-ság bennünk rejtetten létező természetének némely vonására: arra, hogy fogalmunk sincs jövőnkről, sorsunkról, az Isten velünk való szándékáról; aztán arra is, hogy hálóba fogott hívők vagyunk és nem menekülhetünk; s nem utolsó sorban arra, hogy szeretünk alámerülni a víz hínárfonatos mélyébe, ami Weöres Sándor látomásában: "tele hallal, / van közte nagy, mint a gerenda s oly apró, hogy árnyéka sincsen". Halak vagyunk, mégpedig együtt és egyszerre igen sokfajták. Olykor ragadozóként viselkedünk, aki gátlástalanul zabálja föl a védteleneket és a sebzetteket, s az est leszálltával a bennünk rejtező állati ösztöntől hajtva rablunk a kegyetlenségünk elől menedéket nem találókra. Olykor növényevővé válunk, aki megfékezhetetlen mohósággal falja föl az ikrák milliárdjának rejteket biztosító nádast, s időnként a mélybe merül, hogy az iszapba bújjon, időnként a víz felszínén önfeledten fürdik. Máskor pedig akár árnyékot vetni sem tudó apróhalak vagyunk, küszök és keszegek, s a nagy rablás és zabálás idején színlelünk, dögnek láttatjuk magunkat, hogy elkerüljük a nálunk erősebb halálos támadását, s a túlélésben reménykedünk.
A távlatosan gondolkodók megsejtettek valamit a "halság" metafizikájából, mert lényükben nem kevés van a hal nőies bujaságából és mohóságából, sokasodni vágyásából és nyálkásságából, önzőségéből és elutasításból, rideg gőgből és szeretni nem tudásából. Halak is vagyunk: akiket egyaránt átjár a szeretet elemi vágya és elviselhetetlen hiánya, s éppoly reménytelen tátogással hoznánk a világ tudtára, hogy a szeretetlenség nagyon fáj, mint József Attila "jég alatt" horgot kapó néma halai.

Lestyán Goda az archaikus elemek: a fa, a víz és a hal vonzásában, talán még pontosabb, ha azt mondom, egész gyermekkorát betöltő és átható varázsában nőtt föl, vagyis megadatott neki az a kiváltság, amire oly sokan epedezve vágytunk, hogy az egyébként Szarvason is oktató Fekete István-féle "tüskevár" természeti valóságában és a köré szövődő panteisztikus révületben éljen. Méghozzá intenzív módon éljen, vagyis a természeti bőségtől felfokozott, az elemek titkától és metafizikájától elragadott, a szemlélődés révén az élő és élettelen jelenségekbe mélyen behatoló és dolgokat átalakító szenvedéllyel éljen. Csak látszatra tűnik ellentmondásnak a Körös martján, az évszázados kőrisfák és füzek alatt, a halszagú és uszadékokat görgető vízzel szemközt néma csöndben ülő horgász lefokozott aktivitása és ebben az őstelevényben a teremtés bőségét és ezerfajta létezőjét nagyon is lelkesülten szemlélő szobrász belső elragadottsága. Olykor gyorsabban, olykor egykedvűen áramló folyó és az áramlásban önnön sorsát, feladatát fürkésző kamasz éppúgy egylényegűvé válnak, mint fa és föld, víz és hal. Mily szemléletesen jeleníti meg az elragadottságot Mörike Folyóm című versében: "Csapj át, folyó, fejem felett,/ áradj, emelkedj, létemet/ léteddel elkeverve." (Rónay György fordítása).
     Ha engedek a csábításnak és szemléletesen óhajtom jellemezni Lestyán Goda Jánost, a Körös-parton egy életre meghatározó létszemléletet átöröklő és alakító szobrászt, az egyik kedvelt angol írómhoz, John Cooper Powyshoz kell segítségért fordulnom. Mint tudjuk, kétféle létmódot különített el: az állatit és növényit, önmagát az utóbbiba sorolva. Lestyán Goda esetében is a növényi létmódról szerencsés beszélni.
     Miből lehet következtetni erre a növényi, és mindenekelőtt vegetációs létmódra?
     A válasz oly annyira kézenfekvőnek tűnik, hogy magyarázatot szinte alig is igényel. A Körös-parti vegetáció és az évszázados televénybe belegyökerezés, a buján kiáramlás és rejtekezés, a véget nem érő szemlélődés és a szemléleti objektummal: a hal-lal egylényegűvé válás kétségbe vonhatatlan nyomokat hagyott nemcsak Lestyán Goda lelkületén, de a szobrain is. S nem utolsó sorban a halak "viselkedéséből" (tudniillik abból, hogy nem felzabálni, bekebelezni, birtokolni és az dionüszoszi őrületben szétszaggatni akarnak, hanem növekedni és terebélyesedni, másokkal összeölelkezni és egybeojtódni, túlélni és apollói rendbe simulni óhajtanak) újfent a növényi létmódra következtethetünk. Pajkosan jegyzem meg mindazoknak, akiknek esetleg elkerülné a figyelmét, hogy a növényi létmódra jellemző: megfékezhetetlen bujaság, szövevényes ölelkezés, másikba behatolni vágyás és ikrásítás erotikus pillanatának lehetünk tanúi az egyetlen nem halakat, hanem a csiganászt ábrázoló szobor esetében.
     A halak megjelenítéséből, a szobrász kifejezési módjából is inkább a növényi aspektusú létforma megnyilvánulásának vagyunk tanúi, mintsem az állatinak. (Érdemes észben tartani, hogy az egyik persze éppúgy jelen van a másikban, mint férfi jelleg a nőben, és női jelleg a férfiban). Ha jobban szemügyre vesszük a Lestyán Goda-féle kő- vagy fahalakat, türelmes körbejárásuk nyomán rádöbbenünk, hogy e szobrokról majdhogynem üres locsogás pusztán azt mondani, hogy: mozdulatlanok, merevek, végletekig lecsupaszítottak, végtelen nyugalmat árasztók. Valójában csak a felszínt érintik ezek a jelzők, s e halak lényegéről hallgatunk. Talán nem túlzás azt állítani, hogy ezek a halak végső fokon nem is halak, hanem őskövületek. Nem az Attenborough-féle találó metafora: "föld levéltáraiban, az üledékes kőzetekben" ránk testálódott évmilliós halmaradvány értelmében őskövületek, inkább az evolúciót és megannyi természeti katasztrófát túlélt halfajták, mint: a morgóhal, a mélytengeri halászhal, a pettyes dajkacápa. Ha a viselkedésük alapján tekintjük őket, akkor az abisszális kövek és hínárerdők között megbúvó, a tengerfenék háborítatlan viszonyaihoz és az örökös sötétséghez idomuló halakra emlékeztetnek. Ha megjelenítésüket vesszük alapul, az évezredes egyiptomi hieroglifákhoz, vagy a királysírok falfestményein látható hal-eikonjához, ősképéhez hasonlatosak.

Egy újabb kettősség és látszólagos ellentmondás a Lestyán-féle halakkal kapcsolatban: a rücskös bronzharcsák és rozsdás-lyukacsos felületű vashalak is éppúgy a "halság" ősképét idézik elénk, mint a dörzspapírral tökéletesen simára csiszolt, a Valéry-versben "orkeszter-oszlopként" tételezett kő- és fahalak.
     A mélytengeri halászhal a maga ősi hajlamának megfelelően: a tengerfenéken úszkál, évszázadok alatt tökéletesített érzékszerveivel tájékozódva a sötétségben, ám ha összevetjük kései utódaival, az édesvízi halakkal: a ponttyal vagy harcsával, az őslét televényéből, s az evolúciós változásból valamit sikerül megsejtenünk. A mélytengeri halászhal félelmetes és démoni szörny, halált osztó ugyanakkor végtelenül magányos vadász, óvatos és egyben kiszolgáltatott; s amint a búvárok lámpásának fényében megpillantjuk ezt a pikkelyes-szőrös-hártyás hasúszokkal sikló lényt: a világteremetés állapotába nyerünk betekintést.
     Lestyán Godát és képzeletét ellenállhatatlanul vonzza ez a fajta őslét, a tengerfenék televényében élő halak és rákok, korallok és hínárfonatok közötti tájékozódás. Amiként különlegesen fejlesztett testrészeivel és érzékszerveivel a morgóhal igyekszik letapogatni és felmérni a sötétség birodalmában állandóan változó helyzetét, Lestyán Goda is mozgósítja (divatos kifejezéssel: "játékba hozza") az évtizedes szemlélődés nyomán szerzett tapasztalatait és mesterektől ellesett szobrászati ismereteit, hogy a tengerfenéknél alig valamivel világosabb és hínárosabb életben valamiféle fogódzót találjon.
     Amit Szent Ferenc a madarak énekéből tanult meg a kinyilatkoztatás nyelvéből, Lestyán a tengerfenéken megbúvó halak tátogásából igyekszik elsajátítani. S hogy a Körös-parton szemlélődés évtizedei alatt a "halságról", vagyis a hal metafizikájáról némi tudást is szerzett, arról a költői oszlop-metaforában megragadott hal-szobrai tanúskodnak. Többségük – ha lehet ezt mondani – akárha egyfajta evolúción, formai-alaki egyszerűsödésen ment volna végig, a sajátlagosan egyéni vonások lefaragása révén, eljutott addig a határhelyzetig, mely a hal valóságos és jelzésszerű, fizikai és metafizikai átmenetét jelöli. A mélytengeri halászhal-félék már-már undort és félelmet keltő, ősszörny-teste és ennek végsőkig lecsupaszított változata között nem a "halság" leglényegének meghatározásában, legfeljebb csak esztétikai-felületi megformáltságában érhető tetten különbség. Számomra éppen azért meghökkentőek a szinte a "halság" fogalmának, létformájának jelzéséig lecsiszolt halak, mert "őskép voltukban semmivel sem kevésbé érzékeltetik őslény voltukat és félelmetességüket, mint az enyészet képzetét ébresztő, rozsdás-lukacsos-rücskös felületű társaik.
     Lestyán Goda játszik velünk: tudatosan megtéveszteni szándékozik bennünket a fa- és kőfelületek puritánságával. E formai letisztultságban szembeötlő a kövek lírai hevületű és zenei hangvételű fensége, pontosan az a csöndet egyetlen szólamban megszólaltató orgonajáték, amire Valéry is utal versében. E megmunkáltságban fa erezetének és az évgyűrűk eltérő színezetének hangsúlyozásával világosan érzékelhető egyfajta elragadottság, mely a növényi vegetációban feloldottságból és létbőségből származtatható. De egyetlen percre sem szabad feledni, hogy e márványos simaságban benne rejlik a halakra oly jellemző nyálkásság, ridegség, merevgörcsbe rándultság és őrület, mely a lunáris vonzatból és Magna Mater-féle őrületből vezethető le.

Az elragadottságba, mint a létből kizökkentségbe, "belejátszik" egy különös, lelket emésztő körülmény. E lunáris-aspektusú szobrokat látva, ne féljünk kimondani, szinte biztosra vehető, hogy Lestyán Godának el- és leszámolnia valója van egy tudata mélyén rejtező, alkotói szándékát és energiáját teljes mértékben lekötő lelki realitással: nevezetesen az anyasággal. A Magna Mater a maga sajátos rituális bujaságával, kozmikus hatalmát a férfi felé kiterjesztő erőszakosságával, "világra szülő" és "világteremtő" erejével miközben tiszteletet parancsol genitrix-szerű lénye iránt, agyon is nyomja az érzékeny és szeretetre vágyó fiút, aki férfivá érik. Lestyán Goda elszántan küzd ezzel a felettes lénnyel, felemás érzéseket és vágyakat kiváltó nővel, aki olykor erotikus együttrajzásra készteti, mint az itt most nem látható Halraj szobrán, olykor ívás idején szokásos násztáncra serkenti, mint az Öreg harcsa násza kompozíción, máskor elementáris vágyat ébreszt arra, hogy csapdába csalják és megsemmisítsék, miként erre a Halcsapda különös, már-már Örkény margóvágó-késére emlékeztető szerkezet utal. S miként Freud óta tudjuk, az anya iránt éledt különös vágyaink közé tartozik férfiasságunk megmutatása is, ami egyszerre táplálkozik saját férfi erőnk tudomásul vételéből és a megcsalt apa helyetti bosszúállásból. Lestyán Goda Csíkhala, Kardhala, Szivarhala és megannyi fallikus szobra részben az önnön férfi-létének tudatára ébredő kamasz hetykeségét, részben a szeretőkkel kéjben elmerülő férfi önhittségét, részben pedig a férfi ősanyaszerű nővel szembeni kiszolgáltatottságát és védtelenségét, nemzésvágyát és szellemi-aspektusát igyekszik megmutatni. S hogy ezzel a Magna Materrel folytatott személyes párviadal, az inter-rex létből való kiemelkedésért küzdelem még közel sem záródott le, az újabb és újabb halmotívummal való birkózás tanúskodik.
Látjuk magunk előtt a folyóparton ülő és belső kétségeivel vívódó Lestyán Godát: a fiút és férfit, az apát és szobrászt, aki az anyaság és halság képletén gondolkodik, miként teszi ezt Weöres Sándor pompás Istenasszony versében:

Hogy a fentiekben többször is említett Valéry-vershez visszatérjünk, bátran állíthatjuk, hogy a költő mintegy a Lestyán-halak helyett vagy nevében mondja:

Az egyik korai méltatója és nemzedéktársa, Kő Boldizsár írja a Lestyán Goda János szobrairól készített katalógus előszavában, hogy: "Janó más. Ő horgász. [...] A horgászat a keresztény civilizáció meditációja."
Álljunk meg egy percre e különös másságnál, ami egyben szobrászunk karakterisztikus sajátossága is. Hogy a horgászat meditáció, ráadásul a keresztény ember meditációs gyakorlata: kettős igazság. Sokan bármifajta személyes tapasztalatszerzés nélkül is unalmas tevékenységnek tartják a horgászatot, mert elképzelni sem tudják, hogy néhány óra időtartamára csöndben üljenek a parton, fontos és hasznot hajtó tevékenységükről megfeledkezzenek, és a víz felszínén tükröződő arcmásukkal – elsősorban is nem a nárcisztikus öntetszelgés, sokkal inkább az önfaggatás szándékával – szembenézzenek, egyszóval a közeli s távoli sorsukról eltöprengjenek. Bátran elmondhatjuk, az ilyen ember nem az időfecsérléstől, nem is az unalomtól, hanem mindenek fölött önmagától fél. De még inkább attól fél, hogy a csöndben magát kell faggatnia, s töprengése idején szembesülnie kell önmagával. Azzal a lénnyel, aki vagy maga is elmerült a Sodoma és Ninive fertelmes bűneiben, vagy Jónással együtt kiáltja a cet gyomrából:

A horgász-ság, mint foglalkozás és szakrális tevékenység, régóta foglalkoztatja a keresztyén embert, hiszen Krisztus is a halászok közül választja első tanítványait, s tanítványai pedig, több napos sikertelen próbálkozás és ínség után, az Ő biztatására vetik ki újra a hálójukat, hogy zsákmánnyal és újfajta hittel telve térjenek haza. Új hitük alapja, a számukra egyelőre érthetetlen intés: "Ne félj, mostantól kezdve embereket fogsz!" (Lk. 5:9). A horgász kiválasztott mesterembere az Úrnak, akárcsak a vincellér; foglalkozásának ugyanis misztériuma van azóta, hogy maga a legfőbb horgász, az Úr kivetette a hálóját és befogta közülünk azokat, akiket el is igazított és megmentett a kárhozattól. A hálóba fogott hal transzcendens távlata: a hal ősképe, elénk vetíti a rongált létből, a büntetésből megszabadító Isten hatalmát és a megváltást mindenkire kiterjeszteni szándékozó Krisztus szenvedését.
Roger Martin du Gard pedig azt mondja, hogy az író (ne féljünk tágítani a kört, nyilván valamennyi művész is): emlékhalász, vagyis olyan ember, aki nemcsak a saját kútforrásából, de szülőföldje és nemzete emlékezetéből egyaránt szívesen merít. Pályája kezdetén a nagy, sorsfordító és – formáló, eszméltető és józanító emlékeket igyekszik a hálójába fogni, mert ezek szolgálják az önazonosítását, szellemi és lelki kötődését, mint például gyermekkora és tájhazájának élményei, melyekből körvonalazódik egyfajta mítosz, a családi fészekből hozott jellemjátékok és évszázados törvények, melyekből formálódik a sajátlagos sors. Később, persze ráébred arra, hogy elegendő számára egy-egy jelentéktelennek tűnő emlék is, melyet a közös emlékezet mélyáramlásából hoz a felszínre, hogy tűnődésre késztesse őt, s rajta keresztül, akár egy Proust-féle "kivételes pillanatban", letűnt nemzedékek sorsát és tragédiáját, örömét és élni akarását pillantsa meg.
E kiállítás tanúsága szerint, Lestyán Goda János Körös-parti horgász és emlékhorgász egy személyben –, ám ez utóbbi lényét az különbözteti meg a vízparton üldögélőtől, a szenvedélyes zsinórkémlelőtől, hogy a Körös-parti természetben, az őselemek állandóságában és változékonyságában a múlhatatlan létezés titkát: a dolgokba való belegyökerezés, a megmaradás, a megragadhatóság és megszólíthatóság titkát keresi, mert a létezés egészéről szeret beszélni. Azzal még adós maradt, hogy bebizonyítsa: benne van-e az Úr által kivetett hálóban, illetve, hogy képes-e maga is "embereket fogni". Ne legyünk türelmetlenek, van időnk, ráérünk az ítélkezéssel, vigyázzunk, nehogy úgy járjunk, mint a Ninive pusztulásáról prédikáló Jónás, aki nem értette, vajon miért nem váltja valóra kegyetlen ítéletét az Úr.

A Valéry-vers záró szakaszában kap megerősítést a kőoszlopok múlhatatlansága, s az általuk körbezárt szentély szakralitása, mely az emberiség civilizációjának oly sok száz esztendejéről, s az évszázadok alatt e szakralitásból táplálkozó ember megannyi csodás mítoszáról, mondájáról, legendájáról ad hírt.
     Anélkül, hogy újfent megidézném azt a Körös-parti teraszon megrendezett kiállítást s a "napverte" kőszobrokat, szeretném hangsúlyozni: Lestyán Goda újra és újra visszaálmodja magát a maga természetes közegébe: a szarvasi tájhazába, ahol megannyi kőrisfa, mint "tündöklő termetű" oszlop tartja az égboltot a marton ücsörgő horgászok felett. Ott ül a kisfiú a horgászok között, akik naponta kivetik hálójukat és horgukat (a varsájukat már nem, mert alig is akad ember, aki tudja miként is kell készíteni és a patakban megmeríteni ezt az eszközt), s évszázadok tapasztalatai birtokában iparkodnak halat fogni, ám ha nem sikerül, öniróniáról és humorérzékről tanúságot téve, legendákat költenek zsákmányukról. Igen, "mondák kelnek csodásan" –, s éppígy a marton ülő kisfiú, miközben botját szorongatja kezében, képzeletében egy legendát sző éppen: hasonmása méretes pontyot fog, melyet sárkányölő Szent Györgyként meglovagol, s hátúszójába kapaszkodva alámerül a mélységnek, s legfőbb ellenségét: az ikrával tömött anyahalat ledöfi.
     Álom ez a valóságelemeket és lelki realitásokat is tartalmazó jelenet, vagy rituális gyilkosság? A beváltatlan álmot teljesítik be a nem csekély férfierővel létrehozott fa- és kőhalak, avagy egy férfivá érett szobrász felnőttkori emlékképei, melyet az emlékezet mélységes mély kútjából hozott felszínre? Az egykoron parton ücsörgő kisfiú álmai ezek a csendet "egy szólamban" megszólaltató orkeszter-oszlopok, melyek realizálása szobrász-létéről árulkodnak, avagy egy folyamatosan épülő orgona újabb és újabb sípjai?
     A választ egyfelől Lestyán Goda kénytelen megadni magamagának, idővel egyre kíméletlenebbül leszámolva a kétségekkel, a helyes vagy kevésbé jó válaszról árulkodó szobor-lenyomatok persze bennünket gazdagítanak. Másfelől ki-ki saját maga kénytelen megtalálni önnön lelkiismeretét faggatva ebben a kőhalak által körbezárt szakrális térben, melyben "összecseng egy szólamban a csend", ha kellő tisztelettel és őszinteséggel szemléljük a létről és múltról hírt hozó halakat.