Milyen oldalról közelítsünk Schein Gábor új kisregényéhez? Hagyományos apa-regény? Családregény? Netán a huszadik század mikrokörnyezetbeli irodalmi feldolgozása két ember ambivalens viszonyára tükrözve? Kétségkívül sokrétű értelmezést tesz lehetővé a Lázár! című kisregény, amely – ahogy a fülszövegben olvashatjuk – "egy 20. századi zsidó család három generációjának történetét meséli el".
     A szöveg lassú, tapogatózó tempóban indul útjára, arra a megfontolt tárgyilagossággal hömpölygő útra, amely egy apa haláltusáját és e haláltusán keresztül az apa és fia viszonyának megértését kívánja szolgálni. Elsőként a narráció furcsán megkettőzött szerkezete indítja meg a szöveggel való együttlélegzés mechanizmusát, a szokatlan megoldással bevonva az olvasót, arra késztetve, hogy kapcsolódjon be a szerző által diktált gondolati folyamba. A szerző két Én és két Te között vázolja a fel azt a csupán első látásra nyilvánvaló viszonyulást, ami apa és fia között kialakul. Szól egyrészről a jelen idejű narrátor hangján, aki az elsőrendű "Én"-t jeleníti meg és aki folyamatos "Te" megszólítással illeti az apát. Másfelől működik a hagyományos harmadik személyű, múlt idejű narráció, melyben Péter alakja testesíti meg az "Én" és M. alakja a "Te" szerepét. Míg a hagyományos elbeszélés az emlékezés és a történeti szál terepe, az apa és a fiú lényegét hordozó, az elbeszélés felett időtlen jelen időben lebegő "Én" és "Te" a megértés, az elemzés, az elszámolás és a gyász szférája. Ezzel a kettőséggel idegeníti el a múltat, a testi kiterjedésre szorítkozó létezés körét, mely immár irodalommá stilizálódott, és semmi köze nincs a valódi léthez, az ember lényegéhez.
     Schein Gábor ezzel nagyon eredetit alkotott, hiszen sikerült formailag is megközelítenie az őszinteség egy új minőségét: felismervén, hogy az irodalmi alakokkal szinte lehetetlen kifejezni a lét lényegbe vágó, releváns problémáit, és bárhogy igyekezzék is az író, időről időre beszivárog mondatai közé az elkerülni kívánt hamisság, az őszinteség minimumát azzal tartja fenn, hogy bevallja, ha már nem tud őszintén és hazugság nélkül írni, legalább annyiban őszinte és igaz, hogy ezt nem is titkolja. Ráerősít erre a beállítódásra a szövegből való helyenkénti kiszólás – és sohasem izzadtságszagú és elménckedő kiszólás! –, nevezetesen amikor az "Én" újra és újra felhívja a figyelmet arra, hogy a saját maga és a "Te" érvénye csupán a kötet 135 oldalára szorítkozik, és ez az utolsó, már halál utáni – halál feletti?, haláltól független? –, férfi és férfi közötti beszélgetés (inkább monológ) csupán a könyv által és a könyv erejéig tart.
     És hogy ez a beszélgetés miért is inkább monológ? M. (az apa) némaságát kihasználva beszéli végig magában a kisregényt a narrátor, ily módon "árulva el" apját. Árulás ez, hiszen már az elején tudatja, amit a regény további oldalain újfent megerősít, hogy tiltás ellenére születik meg a könyv. "Így kellene kezdődnie ennek a könyvnek. De nem kezdődhet így, mert megtiltottad az írást, és én tiltásod ellenére írok rólad, azokról a hetekről, amelyeket a hangodtól megfosztva kínlódtál végig." Az elbeszélő tapogatózva, küszködve próbálja túltenni magát az utolsó két hónap kőkemény naturalizmussal feldolgozott történésein, és talán pont ezzel a kíméletlenséggel akar megfejteni valamit apjával kapcsolatban. Helyre tenni valamit, ami függőben volt. Helyre tenni, legalább így, az időtlenség adta lehetőségeken belül, ha már az aktualitás saját maga és apja félszegsége, dacossága, nemtörődömsége, önzése, vagy ki tudja mi miatt, kicsúszott kezei közül.
     Noha a Lázár! kétségkívül túlmutat a hagyományos apa-regény keretein, és látjuk a szándékot Scheinben hogy e kereteket tudatosan szándékozik meghaladni, azért akárhogy is nézzük, mégiscsak ez a könyv legmeghatározóbb aspektusa. Nyilván annak sem örülne, ha a legkézenfekvőbb párhuzamot vonva, kisregényét Kafka Levél apámhoz című könyvéhez hasonlítanánk. Márpedig ez megkerülhetetlen. Persze Kafkán kívül számolatlanul lehetne még enumerálni a világirodalmi előképeket, hiszen a téma örök. Az alapvető generációs szakadék okozta feszültségnél jóval többről van szó Péter és M. konfliktusában, itt ugyanis tipikus mintapéldáját látjuk annak, amikor két igen erős egyéniség kénytelen elfogadni azt a cseppet sem elhanyagolható körülményt, hogy történetesen rokonok. M. a self made man magabiztosságával és kérlelhetetlenségével, a vérzivataros történelem elszenvedő alanyaként olyan két lábbal a földön álló, anyagias természetű és a testiség síkján mozgó karaktert személyesít meg, ami egyszerűen összeférhetetlen Péter sokkalta intellektuálisabb, ám intellektualitásában nem kevésbé kompromisszumképtelen és dacos személyiségével.
      Az emlékezést gyermekkori emlékek indítják be, nevezetesen egy gyermekkori fotó, melyen az akkor harminchárom éves M. szorosan öleli néhány éves kisfiát, és ez a fénykép olyan az elbeszélő számára, mint Proust számára a madeleine. Ebből az intim helyzetből a két test ilyen szoros összesimulásából bontakozik ki a kisregény legmeghatározóbb motívuma, a testiség, mint a meghittség és az iszonyat forrása. M. princípiuma egyértelműen a test, Péteré pedig az elme. A néhol szinte gyomorforgatóan naturalisztikus megfogalmazásokkal, amelyek az M. testével, betegségével, vagy éppen Péter nagyanyja porhüvelyével kapcsolatos leírásokban jelennek meg, feltehetően az a szándéka Scheinnek, hogy érzékletesebbé tegye a két ember közötti szakadékot, és erőteljesebbé tegye Péternek a testiségtől, a testtől való viszolygását. Ez a viszolygás persze nem biztos, hogy feltétlenül a testnek szól, sokkal inkább az ifjabbik és egyenjogúságát követelő férfi dacának és sértettségének kifejeződése, pontosabban a kifejezés ürügye. Furcsa azonban, hogy mégis a test, M. teste az, ami a világnézet tekintetében a két férfit szembe helyező sértettséget és elhidegülést képes áttörni. Schein mindig jókor és jó helyen helyezi el a kulcsfontosságú jelentéseket, mégsem szájbarágósan teszi ezt. Az apró testi kontaktusok is hangsúlyos helyekre kerülnek, a test – annak minden természetes és beteges jelentésével, kellemetlen kipárolgásaival, nedveivel együtt – folyamatosan jelen van az elbeszélés során, és bárhogy is vesszük, Péter undora ellenére e test aurájában találja meg gyermekkora otthonos biztonságérzetét.
     A fénykép által elindított emlékfolyam indítja be végül is a szöveget, és Schein egyre következetesebben használja a hagyományos narrációt, melyet csak néha szakít meg – a bizonytalanság érzetét keltve – az "Én" magányos, tűnődő hangja. A mesélő a családi legendákat és a "retusált" történeteket kerülni próbálja ugyan, a múltba vesző elődök elbeszélésébe (a nagyszülői ház, a cinkográfus nagyapa) makacs módon mégis visszaszivárog a balladai homály és a nosztalgikus hangulat. Az elbeszélő minden apró történetfoszlányt, minden fogódzót igyekszik megragadni a múltból, ezzel akarva talán közelebb kerülni a saját maga és apja problémájához. Nagyapja, akiről csupán néhány családi legenda maradt fönn és egy általa írt tankönyv, A klisékészítés technológiájáról, például hangsúlyos szerepet kap a könyvben. A Lázár! talán legkevésbé sikerültebb része, amikor az elbeszélő a nyomdatechnikai tankönyv szakszerű és sallangmentes szövegéből próbál kihámozni valami számára érvényes igazságot, üzenetet, nagyapai útmutatást. Értjük, mit akar vele Schein, mégsem érezzük telitalálatnak. Persze lehet, hogy a szöveg erőltetettsége nem is erőltetettség, hanem erőlködés, és mi sem alkalmasabb a narrátor erőlködésének érzékeltetésére, mint egy szöveg, mely maga is erőlködik. Akárhogy is, ezek a részek fontos kulcsot adnak a kezünkbe, hiszen a klisékészítés hogyanját-mikéntjét taglaló részletek a kontextusból kiragadva parabolisztikus erővel bírnak, és arra nézve adnak útmutatást, hogyan szeretné az író megírni saját kliséit. Miként oldhatóak fel a másolás problémái? A másolat mennyiben eredeti? Van-e köze még egyáltalán a klisére metszett vagy maratott képnek az eredeti képhez, mely kép már önmagában is csupán másolata annak, amit ábrázol? Mikor, hogyan és miért retusáljunk; retusáljunk-e egyáltalán? Ezeket a kérdéseket járja körül az író, és egyben betekintést enged azokba az alkotói problémákba, melyek régóta nyomaszthatják.
     Schein Gábor meg akarja alkotni saját kliséit. A klisét M.-ről és Péterről, végigjátszatni velük a múltat, a – hogy jogászi zsargonnal éljek – történeti tényállást és az "Én" monológjával megtartani a perbeszédet, mely egyaránt vád- és védőbeszéd. Így kísérelvén meg eljutni egy ítélethez, mely az eredeti állapot visszaállítását célozza, azét az állapotét, amikor apa és fia még békés közelségben éltek egymással, szorosan átkarolva egymást. Az író kvázi fel akarja támasztani M.-et, még egyszer végigcsináltatja vele, e könyv erejéig, a múltat, hogy megoldódjon az évtizedes konfliktus, és végre megnyugodhasson. Így válik világossá előttünk, hogy az író szándéka nem az, hogy feltámassza az apát (amint azt a cím is sugallja), hanem az, hogy békében bocsáthassa el.
     Schein stílusa külön bekezdést igényel. A látszólag korrekt, már-már tárgyilagos hangütés mögött végig kiérezzük azt a szenvedélyt, azt a kínlódást, amit a téma természetszerűleg magában hordoz. A naturalista leírások, mint fentebb már utaltam rá, cseppet sem öncélúak, és oly módon foglalnak helyet a lassan tekergőző, varázsos mondatok között, hogy egyáltalán nem érezzük bántónak őket. A már sokszor említett lassú tempó pedig nem vezet unalomhoz: éppen ez a kimérten feszes, elmélyült elbeszélés adja meg a könyvnek azt a drámai erőt, ami miatt úgy kell letennünk a könyvet, hogy utána lehetőség szerint órákig nincs kedvünk beszélgetni senkivel. A próza arányai eltaláltak, a váltakozó síkok olyan ritmusban adják át helyüket egymásnak, ami híven modellezi a gondolkodás és emlékezés ritmusát. Az elbeszélést időnként megszakító parabolák pedig a mesterről és tanítványáról, ill. a halászról és a vízitündérről (amelyeket Schein "pihenőhelyeknek" nevez a könyvben) szépen és elegánsan erősítenek rá a regény gondolatiságára. Az utolsó oldalakon már mindent elhagy, ami szép, ami fölösleges, ami sallang. Mindent, ami irodalom. "Pusztán" egy férfi agóniája, az agónia orvosi szakszerűséggel leírt fájdalmas lefolyása. Mert itt már ennyi is elég. Sőt, néha úgy érezzük, több is, mint amit elviselünk.
     A könyvnek azonban itt még nincs vége. Az utolsó lap után szemünkbe ötlik a hátsó fülszöveg, amelyen Schein Gábor eddigi kötetein és szűkszavú életrajzi adatain kívül egy fényképet is látunk. A harminchárom éves apa, amint kisfiával foglalatoskodik. És ugyanaz a nyugodt, természetes intimitás veszi körül őket, mint a harminchárom éves M.-et és kisfiát, azon a bizonyos képen. Ezzel a fényképpel pedig új történet kezdődik. Reméljük, valamivel derűsebb. (Jelenkor Kiadó, 2004 Pécs)