Bontják már a gyerekkort... Megkockáztatom, hogy aligha van ember, aki tudja, ki a szerző, akit ideidéztem; nem oldom föl a rejtvényt. Neki már mindegy. Amúgy is elfelejtették, vagy kidobták a bárkából, akik meg ismerik, rühellik előhozni, mint ... legyen ez itt befejezetlen. A költői kép azonban mégis él: bizony, bontják a gyerekkort. Kortársaim egyre inkább ezt teszik, mivel már benne járnak abban az időben, amikor nem marad más, csak a gyerekkoruk. Csakhogy ha a gyerekkorhoz nyúl vissza az ember – ráomlik. Időomlás. Akárhol bont ki az ember egy-egy téglát, jön vele az egész... rakja vissza az ember, dugná vissza a helyére, ahonnan kihuzigálta-vájta-kaparta, de már lehetetlen visszatuszkolni: megindul utána minden, dől a fal, el onnan, mert maga alá temeti az embert! S akkor a ledőlt anyagból kezd válogatni, próbálja lepucolni a laza vakolatot, leverni, hogy a felhalmozott anyagot felhasználja. Mit lehet csinálni a bontott anyagból? Csináljunk belőle kuckót. Bújjunk alá, szívjuk be a porát, a szagát, s talán megtörténik a csoda: talán mesélni kezdenek a kövek...
     Az a legjobb, ha a kövek kezdenek el mesélni. Legjobb rájuk bízni a mesét: hogy volt... Már akinek volt. Mert volt egyszer egy gyerekkor, és ez a gyerekkor nem a televízióval kezdődött. A velem egykorúaknak bizonyára nem. Nekünk az élet az utcaporral és a tehén farkával kezdődött. Akinek van/volt gyerekkora, élménye is volt – nem is kell felakasztania és még időben levágatnia magát a kötélről, hogy valami élménye is legyen, amiről mesélhet. Ugye, már ez is magyarázatra szorul! Nem teszem. Majd a filosz!... Mi csak meséljünk. De más meséje is jó, más tégláiban is lehet gyönyörűséget találni, ha elég jó a mese, ha magával ragadja az embert.
     Itt van például ez A kései Éden Győri Lászlótól, és máris a mese közepében vagyunk. Mert éden a gyerekkor, ha rossz volt, ha pallós helyett csak tenyérrel vagy bottal fenyítették is az ember gyerekét. Éden az, visszatekintve. Azért Éden, így, nagy kezdőbetűvel, mert visszaszépül, mert már a múlt ködébe vész, a fájdalom is megédesül, szerelem ez, az bizony, elég kései: menedék, egyetlen építőanyaga az emlékezet.
     Győri László nem valószínű, hogy önmagától ingert érzett volna a gyerekkor visszaidézésére. Ahhoz, költő létére, túlságosan is pragmatikus. Nem rossz szándékkal írom: paraszt: A parasztember pedig nem csak vissza, de előre is racionális. Ezért is késeinek nevezett az ő Édene, mert akkorra már visszaszépült minden abból az időből, ami akkor meggyötörte.
     Írja, persze, hogy kapacitálták rá.
     Az Éden nem az a jó hely, ahol lenni érdemes. Csupa tilalom, csupa fenyegetés. Felemlegetése valamiféle nosztalgia, egy sosem volt, egy, a jelenben álmodott, elvárt jó vissza-belevetítése; az Édent a bibliában nem látszik visszasírni senki. Rideg az, mint Kánaán, amely sosem volt tejjel-mézzel folyó, hiszem már Ábrahám is inkább Egyiptomba futott onnan az éhínség elől. Ilyen vágyott föld a görögök emlékezetében Atlantisz, ami a Boldogok szigetében élt a képzeletükben tovább, mitikussá emelkedve. És ezzel be is fejezem az Éden mitologikus fejtegetését, azzal, hogy lássuk, mit látott az ő Édenében Győri László, a költő.
     Írja, hogy tulajdonképpen rálőcsölték a feladatot, hogy marcingolja vissza azt a világot a süllyedő időből, mentse meg a jövő emberei emlékezetének. Rühellé is kicsit a feladatot, de aztán belevág és lassan beleszerelmesedik emlékei visszaidézésébe. A helynevekkel kezdi, a rokonsággal folytatja, a családjával teremti meg a léte eredőjét. Megnevezi a tárgyakat, a parasztember munkaeszközeit, leírja a hozzájuk való viszonyát. Állatokra nem réved a tekintete: haszonállatokra kár a szót vesztegetni. Ebben is pragmatikus. Egy kecske és egy kölcsönkutya lopja be magát a szívébe mégis, bennük is a hasznot látva leginkább szeretnivalónak. Lesöprik a padlásukat, fémgyűjtésben serénykedik; a szociográfia kezdi eluralni a mesét; majd, amikor már megunná az ember, ismét vált Győri, jó tempóérzékkel, és megint benne vagyunk a meséjében. Látjuk őt lányos szerepben (nem röstelli), iskolai gyerekszínészként (alaposan pórul járva), bokatörőként focizni, és apja sakkszekundánsaként is, többek között; "kulákcsemete" (!), kérvényeznie kell, hogy tovább tanulhasson. Apja inkább elmegy bányásznak, mintsem hogy elviselje a parasztokra rátenyerelő hatalom visszaéléseit. Győri László 1956-os kisszerepét nem fújja föl, és ebben is rokonszenves. Alulnézetből látja a történelmet, ami akkor még csak ribilliónak tűnt. (Milyen sokan mondtuk, mások után, bulinak!) Amikor elfújja a szél a "hülye nagy Alföld"-ről (kedvenc sorom egyik verséből!), barátai élő lelkiismeretként bukkannak föl nála a semmiből: mindenki megharcolta a maga harcát az élettel; betegek, kiábrándultak, mégis mentenék azt a régi világot, hogy el ne vesszenek, s tőle, az írástudótól várják megfestését, életük egy szelete tanújaként, aki rálát már a kor egészére, rezignált bölcsességgel, sebekkel már, amiket adott-kapott, ami alól senki emberfia nem bújhat el – letörölve, nem pörölve... Győri László tanú, nem a nagy igazságosztó: rokonszenves, szeretnivaló, hiteles elhitető, művésze a szónak, ami mézesen csorog oldalakon át, néha prózaversként, máskor tettenérhető prozódiával, talán szándéktalanul, ahogy a vers maga is megszületik, erudícióval telítetten, a megtanulhatatlan tehetség áradásával. Novellinók fűzéreként sorjáznak elő az epizódok, egyik kötődik a másikhoz, előhívja egyik a másikát. A találmány nem új, de Győri László megegyéníti, ezekben az epizódokban hullámzik előttünk az élete, mások élete, a letűnt világ, ha virtuálisan is, megdermedve él az időben: dermedt állapotot írok, de az anyag él: az emberek hús és vér lényként lélekkel telten újraélik, amit egyszer már megéltek, ami a voltban elmerülni látszott végképp. Aki belép ebbe a világba, nem akar kikerülni belőle.
     Nagyon jól meg van ez a mű (újabb feladvány filoszoknak) formulázva.
     Elveszett? Nem: életre keltett (jó: legyen!) Éden; nekem Atlantisz. Édenből kiűzetett az ember. Atlantisz a Boldogok szigeteként tovább él Mnémoszüné, az emlékezés istenanyja jóvoltából, s benne minden, ami volt, és amik voltunk. (Noran Kiadó, Bp. 2005)