Ez a költészet – mint ahogy a fülszövegben is szerepel – az új komolyság jegyében íródott. De mi is ez a bizonyos új komolyság? Mihez képes új és hogyan komoly? Költészettörténetileg úgy lehet megválaszolni a kérdést, hogy az elmúlt években született számtalan frivol hangvételű, a tömegkultúrától át meg átjárt versekre érkező ellenhatás. Az új az esetlegességet hangsúlyozó és alulstilizált hangvételen megszólaló új szenzibilitásra való elhatárolódásra utal. Nyoma sincs az új szenzibilitás poéikájára jellemző azon kételynek, amely lehetetlennek tartja a tapasztalati és reflexív én egységesítését, a szubsztaciális személyiség transzparenciáját a műalkotásban. Báthori Csaba hisz abban az exluzív európai hagyományban, amely leginkább a klasszikus modernitásra jellemző. A költő sokszor szinte barokkosan kimódolt többszörösen öszzettt, bonyolult metaforákkal mgtűzdelt versmondatai a katolicizmus világnézetétől is átitatottak. S erről a fajta egzisztenciális érzésről és hitről akár vers– és cikluscímei is tanúskodnak.
     Az örök bölcsességek világa ez. A kellemes tónus tele van körülményes előkelőséggel, amelyet rezignáció tesz szerénnyé. A klasszikus gondolati líra hagyományának a továbbvitelében nyelvi magatartás szintjén szerepe van mindebben annak az óriási háttértudásnak is, amelyet a világirodalom olyan klsszisainak fordítása során szerzett meg, mint R. M. Rilke, Samuel Beckett, Ted Hughes és Goethe. "Az anyagot mindenki maga előtt látja, a tartalom csak azok előtt tárul fel, kiknek van mit hozzátenniök, a forma pedig titok marad a legtöbb ember számára" – így szól Johann Wolfgang Goethe egyik maximája a Művészetről, s ez a maxima különösképpen közel állBáthori Csaba költői világához. Az időtlen tekintély egyenletessége és a mindennapok szétszóródásának fenyegetése van szembeállítva az emberi életúton. Méghozzá úgy, hogy a tartalom szintjén megvan a feszültség, a befejezetlen drámai küzdelem, de a nyelvi magatartás, a forma szintjén mindennek nyoma sincs. Az arányosan felépített, lekerekített versbeszéd a sértetlen állandóságot suggalja, a hagyományos világ- és emberkép töretlen és meg nem zavarható uralmát. A hétköznapi tények világába, mint uralkodó vagy mint fölényes arszlán, mintegy játékból és inkább megvetően ereszkedik alá a lírai én, és csak azért, hogy később annál biztosabban létezhessék szubjektumának szentélyében.
 

A gátakon, a kerítésen
Túl szívbe torkoll a mohó szem.
Egyre messzeebb hátrál a térbe,
Hogy benti Napját kint elérje

Idézi fel az európai romantika táj-lélekállapot megfeleltetését, de már intellektuálisan sűrítve, elvontan. 
     Kellemes, nyugodt férfibariton. Kulturált, fegyelmezett költemények. Jól megformált, kerek egészek. Ha valaki a kezébe veszi és beleolvas, először ezt észleli, a bariton a lírai én hangjának metaforája lehetne, a többi az értelem– és formaegész benyomására vonatkozik. De mi is ez a bizonyos értelem, egész jelen esetben és milyen formával párosul? A középkorú, klasszikusan művelt európai férfi – immár az élétút közepére érve – előretekint a halál felé, s mintegy ebből a prspektívából emlékezik is, számvetést készít eddigi létezéstanulságaiból. A halál fenyegetése metafizikai hangsúlyt kap, egyként ígérheti a halhatatlanságot és a szétszóródást, az elfeledettséget is. Ez a két lehetőség harcol egymással Báthori Csaba számos költeményében, amelyeknek tétje a lírai énnek mint tapasztalani egyénnek olyan önmaga fölé emelkedése, amely felmagasodásban az egyszerű én ember lehet, tehát reflektált, az általános értelemben vett humánumot éri el. Illetve megvan rá az esély, de nem biztos. Erről a reményről és bizonytalanságról szól. Ennek lírai megjelenítése Báthori Csaba magas színvonalú patinás versvilágot tartalmazó kötete.
     A hat ciklus mindegyike ezt a thanatológiai tematikát, illetve létroblémát járja körül. Az első inkább általános szempontból, hol a nagy költőelődök előtti tisztelet, hol az elvont töredék, hol tárgyias leírfó típusú költészet nézőpontjából. A második a szeretett édesanya halálán érzett gyász, a harmadik, negyedik, ötödik általános, a hatodik inkább személyes léthelyzetek perspektívájából.
     Az összes cikluson háromféle forma húzódik keresztül. Az esszé-szerűségre és a tárgyias leírásra alkalmas hosszabb, az elvont tartalmakat is inkább képekben megjelenítő dalszerű, és az egészen rövid gnómikusan szikár formák.
 

Gyűjtjük
Magunkban a sok embert, akik vagyunk.
Sintérek, pórázra fogjuk kóborló
Énjeinket, és barátilag bánunk
Sokadmagunkkal. De ki válik énből
Emberré?
[...]A halál csupán
Metaforája a reménynek, hogy
Hamisság nélkül magunk lehetünk.
Miért idomárja a van annak, ami
Nincs? Miért van fenyegetés-szaga
Annak, ami ismeretlen? Én mellékes
Halál nélkül, egészen akarok
Megsemmisülni.
Egészen meg akarok semmisülni.

Kétségtelen, hogy a középkorúság idő- és léthelyzetében – s ez az idő- és léthelyzet a gondolkodástörténetben a Heidegger előtti, A Lét és idő felvetette kérdéshorizont előtti, határozottan metafizikai szemléletben szólal meg – a testi leromlás élménye is nagyon fontos szerepet kap a filozófiaiak mellett:
 

Negyven körül érzed, hogy másféle ember
Ácsorog a bőrödben. Homlokod
Síkján az elvárt tekintély redői
Helyett már a lemondás félelemmel
Viselt árnya motoz.
[...]
Húsod megindul délre, mint a löszpart.

A szerző hangsúlyozza, hogy ez a kötet, mintegy az emberélet útjának felén íródott. A személyiség mintegy körvonalazzaa az összegyűjtött élet- és kulturális tapasztalatokat, megformálja őket, egységges egésszé, s ez a tartalommal feldúsított megformált egész, ez lenne, nem más, mint az érett férfiszemélyiség maga. De épp az összeszedettséget fenyegető erőktől való erős szorongás, az ezzel szembeszegülő meditatív erőfeszítés az egész köteten érződik. Mert mi lesz, ha már a megtalált saját halál kerek egésze előtt
 

Szét is szóródhatnék már fönn, a szintek
között számtalan pillécske darabra
hasadva, mint csikkem lelepöccintett
hamuja, s nem is érezném, hogy adja
vissza megszédített atomjaimnak
hada sürgősen a pár év hitelt
a földnek, mely hevített, majd kifagylalt,
s végül apránként magához követelt.

A lírai én tehát retteg attól, hogy a mindennapi tények, a sokféle zajszenny, szétforgácsoló erő lehetetlenné teszi számára azt a kohorenciát, amely mintegy egységes és karakteres egészként mutatja fel őt a jövő és a szellemi halhatatlanság számára – a fizikai halál után. Maga a szétszóródhatnék ige szinte automatikusan asszociáltat olyan posztmodern szerzők, mint Derrida és Focault munkásságát, amely ezt a szétszóródást elkerülhetetlennek tartja, a szerző halála (Roland Barhes) pedig a nyelvben rejlő szétforgácsoló erőkre is utalnak, éppen a goethei személyiségközpontúság ellenében. Igen, a szerző hisz abban, hogy Goethe nevezetes maximája az anyagról, tartalomról és formáról ma is identikusan, szóról szóra érvényes. Báthori Csaba az előbb említett teoretikusokkal nem szembenáll, hanem láthatóan nem vesz tudomást a gondolataikról.
      Mert a célja mégiscsak az lenne. hogy: 
 

Gyűjtöm magam e föld feletti sávban
közel a tetőkhöz, a madarakhoz:
bevárom, naponta életre váltan,
mit hozok önmagamnak, vajon mit hoz
sorsom másnak, s hogy lassan elhalasztva
az elmúlásban, meddig maradok
halandó itt, zsúfolt lépcsőfokok
tetején, kitűzve a tátongó magasba.

Ennél a címválasztásnál is jól megfigyelhető a hétköznapi és a szakrális dimenzió retorikai egymásba játszása. Ezúttal nagyon szerencsés a harmadik (mint harmadik emeleti térszerűségre) és a bibliai halállal való szembenézés harmadik napra való időbeli illetve időtlenségre, metafizikai időre való utalás egybejátszása.
 

Középső korában váratlanul
Összekuszálódik az ember.
A dió, míg a fától elgurul,
Összeér az ágon túli renddel.

A lét feleútjának rettegése és feloldhatóságának mikéntje vallásos horizontba ágyazódik. Az emberélet útjának felén a legkínzóbb érzés az összekuszálódástól való félelem. S ez a rettegés ér össze a metafizikai rend utáni reménnyel.
 

Isten, elveszíthetsz a
Közepében, ha akarsz. Megmenthetsz, hogyha
Akarsz.

Ami a formát, a goethei titkot illeti, Báthori Csaba ebben is inkább konzervatív. Nagyon kedveli a jambikus sorokból álló, nyolcsoros strófákból álló hosszú versszerkezetet, amely igen kedvez az esszészerű és a metaforikusan leíró versbeszédnek, a többszörösen összetett versmondatnak, amelyben a jelzett szó előtt több jelző is figyelmezteti az olvasót, intellektuálisan kifinomult, érzékeny szöveggel van dolga. A választékos stílusú, az olykor enyhén szalonszerűen irodalmiaskodó szóválasztás, a gondosan felépített metaforák, szentenciózus lezárások, kerek egészet alkotva, megint csak patinásan konzervatív jelleget adnak a költeménynek. Ezeket a leíró jellegű darabokat ellenpontozzák a kötetben az elvont dalok, amelyek olykor a 20. századi nagy költők előtt is tisztelegnek (Kosztolányi-kámea). E létösszegző verseknek szinte mindegyike hordoz egzisztenciális értelmben vett vallásos jelentőséget. Utóbbit még olyan cikluscímek is jelzik, mint A megbékélés kapujában, Tékozló fiú. A kötet felvetette létprobléma nem meg-, hanem szétoldódik. Kifejlet egyfajta idősödő hedonizmus. A szembenézés problémái bár nem oldódnak meg, de mintegy elcsitulnak, s a mindennapokban való öröm megtalálására ösztönöznek (A Lehel).
     Amit a klasszikus gondolati líra megújításhoz hozzátett Báthori Csaba költészete, az a kortárs valóság motívumainak (autóutazás, szabadstrand, piac stb.) versbe emelése, a hermetikus feszesség kissé szalonszerűen oldottá tevése. A vallomás közvetlensége ugyanolyan távol áll tőle, mint a közköltészeti irány. A szerzőről tudjuk, hogy a nyolcvanas években elhagyta a szocialista Magyarországot. Valószínűleg az utazás élménye is benne van Exteriőr című költeményébe, de hogyan? Figyeljük csak.
 

Füstökre
Hasad a határ.

Üres faágon
Egyetlen téli gyümölcs
A néma varjú.

A múltra egyetlen
Tanúm derűs közönyöm.

Igen, a klasszikus modernül felfogott személyesség. Tanulságos értelmezni, mennyiben azonosul a nagy poétiaki hagyománnyal, illetve mennyiben tér el attól. Mint a nagy európai költészet Goethéig visszatérő hagyománya, ő is az én, a saját szubjektum körvonalazására tör. Olyan klasszikus modern pozíció ez, mint a regényírásban Máraié?
     Nála azért későibb modern Báthori Csaba költészete. Csak egy-egy tárgy képét, vagy más, a tudatalatti működésére jellemzően megragadó motívumban tarja autentikusan kifejezendőnek a személyiséget, nem a közvetlen, életrajzti ömlengésben. A későmodern ismeretelméletre jellemző, hogy hisz valamilyen a dolgok mögötti, azokat meghatározó instanciában, de úgy véli, ezt az instanciát nem lehet közvetlenül, fogalmi úton megragadni, nem lehet kimondani, csak utalhat rá az ember, csak mintegy sejtetheti.
 

Felérem a megfoghatót,
Bár az érthető is megfoghatatlan.

Persze, ugyanakkkor már a verscím is a klasszikus költészet alkotás-felfogásra utal, Báthori Csaba költészete az Újhold költészetének továbbírásaként is értelmezhető. Egyik költeményének ajánlásában Nemes Nagy Ágnest, mint mesterét nevezi meg. Báthori mintegy továbbírja a nevezetes Tanulni kell a téli fákat – Fák című költeményével. Furcsa módon az ő költészete költészettörténetileg régibb, mint a mesteré. Az elvont tárgyiasság poétikája nála ismét kissé szalonszerűen szólal meg. Érdekes, a mester, mint nő egy másik versben is visszatér, de itt már a halál szinonímájaként. A valóban eminens szövegként felfogott irodalom eleven hatástörténete és hatásszorongása a hagyomány eleven és alkotó mozgása, felemelő targikuma fejeződik ki egy nagyon szép költeményben.
 

Csak holtak vezetnek magasra
Törekvő elevent.
Élő halandó létrehozza
Halálát odafent

– írja a költő gyönyörű elvont tárgyiasságú zsánerdalában.
     Báthori Csaba költészetében is az a későmodern költészetre jellemző ismeret és lételméleti probléma húzódik meg, hogy vannak végső kérdéseket megválaszoló metafizikai instanciák, de azokat fogalmilag, határozottan nem vagyunk képesek megnevezni, legfeljebb a lét határán.
 

Nem-létezésünk első pillanatában,
akkor nevezzük meg majd
egyetlen nevén és sokaknak hallhatóan
ezt a nőt, a mestert.

Báthori Csaba verseskötete igen komoly teljesítménye az új komolyságnak. Kíváncsian várom, szétsugározza-e ennek az új iránynak a hatását a mai magyar líra egészére is. (Kalligram, Pozsony 2004)