"Mit cselekedtél? A te atyádfiának vére kiált én hozzám a földről." Talán itt kezdődött, evvel: Kain elveszejtette testvérét, talán botjának zuhanása óta üt vissza minden dologra önnön ellentéte; azóta az ember minden pillanata egyszerre háború is, béke is – ha épp nem külső frontokon, hát lelki értelemben. Hogy viszály és békesség mennyire nemcsak ellenlábas, hanem egymásba folyó fogalmak, arról Kibédi Varga Áron igencsak frivol (s legalább annyira találó) képet fest a feltámadás kapcsán; midőn "angyalok gyalogolnak, bakák repkednek".
     Ebben a képben, mint búzaszemben egy táblányi vetés, benne van mindaz, ami versenként ugyan más és más, de egymagvú mégis: benne van az Oldás tónusa szinte egészen; a sűrű kép, a tüskés ítélet, a kontraszthoz való vonzódás, a szokványt kifigurázó árnyalat. Ha a verscímekből próbálunk következtetni, úgy tűnik, hogy a könyv elején megszólaltatott remény-, szerelem-, béke-hangulat (Nem fogy ki, Szerelem, Az ég fiai, Jövő, Megváltás) az alágörbülő szerkezet mentén szép lassan (Nemtelen, A vesztesek, Díszlépés, Elherdált, Veszély) valami harci atmoszférába hull (Mohács, Szemfedél, Áldozat, Mint a végzet, Történelem, Szent háború).
     Az efféle tagolás persze segíthet észrevenni az Oldás színét, de arról az összetett életről, amely a karaktert megegészíti, nem sokat mond. Holott a küszöbe mentén valóban csupa remény és nyugodt bizalom ez a kötet; benne a szó "a világ egészsége", "nem fogy ki: Neked szól. Vár. Keres." Csakhogy a világ-egészség (ne úgy értsük-e: a világ teljessége) nyelv által nyilvánvalóvá tett létezőként, amíg nem nyer kifejtést, több-e puszta szónál? És nem hallottuk-e Heideggertől, hogy a szó mint szó sohasem nyújt közvetlen biztosítékot arra nézve, hogy lényeges szó-e, vagy csak ámítás. Ő tanítja, hogy a szavaknak folyvást egy maguk teremtette látszatban kell állniuk. Azaz: a világ magyarázatot kíván, megokolást.
     Nem csoda hát, hogy Kibédi Varga lelkében filozófus és költő együtt gyalulják a verset. S noha gyalulják, érdes anyag származik e műhelyből; puha, elomló líra semmiképp se. Mint a szerző maga mondja: "Erre változatos világok nyújtózkodnak". Az ő verseiben nincsenek bánatosan bólogató fák – ha a természetről ír, azt állítja, "nekimegy a fának, / hírből a fűnek is." Az ő verseiben nincs jelzőkkel cifrázott pirkadat, hanem a nap "siet előre a kinyilatkoztatásig". Az ő verseiben szokatlan hang az emlékezeté, az Árpád-ház cím alatt például kihasznált, kilúgozott eseményeket emleget, tanácstalanmilléniumot.
     Atavisztikus alkat. Rendhagyása nemcsak a bölcselet és a költészet ritkamód szoros viszonyán látszik – de akad-e még a céhben, aki hozzá hasonló kurázsival csúfolja (például nyelv-deformációi, neologizmusai, ellenpontozásai révén) a magyar versbeszéd óságait és közhelyeit? Ehhez a kifordított köpenyű, ugyanakkor különlegesen elmélyült költőhöz ki is áll közel? A félig-meddig kortársi rokonságból tán a szavak barlangjába települt, érett korú cseh Holan szövegein érzik az a komor irónia, az a gondolkodó poétákra jellemző jeges parázslás, mely Kibédi Varga temperamentumának szintén sajátja. Aki az Oldást írta, persze magyar költő. Magyar a motívumaiban ("...mondjuk a neveket / – alpakkától zeppelinig, Alhambrától Zuglóig – / és mindegyikbe belekapaszkodunk"; "Nem tudom, hogy a felhőket nézzem-e / vagy a halakat a csatatéren, / a harc után, a Csele-patak után."), magyar leckét fúj ("A hont csak a szavak szavatolják!"), s legfőképp: magyar a szemlélete. Kibédi Varga Áron jórészt fogalmakban, filozófiai végokokban fölözi le élményeit. A ráció heroizmusa dolgozik össze benne az élet apró dolgait átérző szívbéliséggel. A súlyos kérdések egyszerű, természetes nyelvezetét használja. Puritán mondataiban roppant távolságok érintkeznek. "...alig marad más, mint a határesetek, / alig lehet járni a régi, emlékezetes utakon" – írja a Nyomokban. Egyetemességre törő költészet az övé. Legalábbis a "megmásítható időtől elrugaszkodik, az biztos." De ami e lírát kivilágítja, ami az általánossá avatott gondolatnak fényt és meleget kölcsönöz, az az egyén érzékeny vívódása. Az magyar sors, magyar tapasztalat – magyar látás. Leírhatná-e egyébként, hogy "Ember küzdj és bízva bízzál – / nem vagyok embered, nem küzdök." Leírhatná-e: "Várni a végre nem lehet, vitézekre bízták. / / Vitézekre vagy törökökre, biztos, ami biztos. / A történelem nem számít. A vég váratlan: / utoléri az országot, mindent behajt." S pláne leírhatná-e, hogy "nyelvemben élek, nyelv vagyok. / Többes számban és magyarul, / északi tengerparton és keleti Kárpátokban." 
     Lám, egy pálya cirkulusai; nyelvben, többes számban, magyarul, északi tengerparton és még a keleti Kárpátokban is élni – hogy a próbák ily garmadáért hála jár-e a rendeltetésnek, csak az tudhatja, akit messzire röpített (vagy tuszkolt) a sors. De akárhová került is a költő, a nyelvtől nem tántorította el a távolság. Az ő nyelv iránti hűsége és megbecsülése elsősorban a takarékoskodás. Nemcsak röviden fogalmaz, tömören is. A vers, ahogy ő szereti: mintha folytatásos epigramma volna, kifejező csöndekkel a hézagaiban. A népköltészetből ismerős, írás előtti tömörség ez. A törzs emlékezetében érlelt szentenciák ilyenek: ha innen nézed, könnyű rögtön zésként hatnak, ha onnan, láthatod: végsőkig kimunkált okosságok Amikor Kibédi Varga Áron verset ír, ezt a dikciót követi – vagy alkalmasint ezt ironizálja. Bölcs és kategorikus, följebb-vágyában azonban a bölcselgés és a kategorikusság kigúnyolója is. A lényegbe menő ítélőerő az, ami lírai verdiktjeiért jótáll.
     Ámbár e helyt a líra nem is jó szó: a szöveg gerincéül szolgáló belső dráma itt az egymás utáni gondolatok leágazásain képződik, olykor meglepő antitézisekkel. A szabálytalant hívja világot vetni emberi jelenségekre. Mindenesetre nem keveset ígér, merthogy az ő műve végeredményben vigasz, helyesebben: vigasz is. Ha úgy tetszik: oldás – kegyelmi folyamat, amelynek egy pontján az ellentmondások összeegyeztethetővé válnak. Mintha még az élet legsúlyosabb keresztjét jelentő ellentmondás is kiegyenesednék az értelem és a szív közös gyakorlatában: "Most az öröklétet avatják és mindenki beleszólhat". Mi ez, ha nem az elveszett egyensúly, a sokszorosan kétségbe vont hit visszateremtése? A hit pedig – mondja Kibédi Varga Áron – "hazátlan, / azért tartós. Akár holnap is elkezdődhet." Mondja abban a kötetben, amely különben tele van hintve kérdőjelekkel. (Kalligram, Pozsony, 2004)