"A férfiak szentimentalizmusa örök és végtelen, mint a tenger. A társadalom és a nő élete: a férfiak érzelgősségén épült."

"De ki tud örökké egyedül hálni? Néhány ember így szokott, akit a hivatás vagy a sorscsapás elkülönített embertársaitól; az ilyenek aztán minden éjjel a halállal osztják meg az ágyukat."

Csönd volt, mintha valaki szólóhegedűre írt volna koncertnyi némaságot. S az ég alatt e csöndben minden törékeny volt és gyönyörű és sírásra ingerlő, akár maga az ég. Az idő állaga egy lábujjperc finomságával vetekedett.
     Alkonyodott.
     
     A férfi, görnyedt, kontúrtalan alak, mozdulataiban örökös részvét, szemében madárcsapat vonulása, megállt a jóshely bejárata előtt. Az ajtó fölött, rendhagyó cégér, halovány fölirat húzódott, értelmezhetetlen egyszerűséggel: "NEM SZERETNI ISTENKÍSÉRTÉS".
     "A szeretet idegenek rögeszméje", gondolta hidegen.
     De bele is reszketett e hidegségbe.

A férfi, nevezzük Szindbádnak, mert minden férfit nevezhetünk Szindbádnak, életének abban a szakaszában a cigarettát is imára kulcsolt kézzel gyújtotta meg. Nem kis mutatvány volt. De nem tehetett másképp: félt.
     A kétségbeesettek ősi bizalmával kereste az eget a földön, remélve, hogy nem találja meg, még nem. (Akkoriban egyenesen impertinens tudálékoskodásnak vette, ha valaki, a vendéglős, a borbély vagy egy beszédesebb párbajsegéd, arról tájékoztatta, hogy életének bizony csak egyetlen szakasza van, az az egy.)
Reggelente, míg a kávéját kavargatta, felváltva gondolt a szerelemre és a halálra, hátha az segít. De abban sem volt biztos, hogy ilyen helyzetben segítségre van szükség. (S nem irgalmas gyerekzsivajra, példának okáért.)
     Éppen ezért később felváltva próbálta elfelejteni a szerelmet és a halált.
     Még később azt gyakorolta, miként volna mód egyszerre gondolni a kettőre.
     Ez könnyebben ment, mint remélte.

Most csak állt, esztendők érlelte statikával, azaz imbolyogva és meg-megremegve, s kicsit átgondolta a világot; a világot mindenestül, a szkriptóriumok égies csendjétől saját homályos tegnapjaiig.
     Mindeközben igyekezett oly észrevétlenül jelen lenni, mint az illedelmes angolok vagy mint bárki, aki fejben már elrendezte az életét.
     Úgy tett, mint aki fél, hogy ne derüljön ki, hogy tényleg.

Körötte világ, égből és porból.
     Szívében világ, égből és porból.
     A két világ határán az üresség valósága, melyet jó darab ideje hasztalan próbált a saját nevén nevezni.
     A szláv jósnő így jutott eszébe.
     De a szláv jósnőről, mitagadás, eszébe jutott más is.

A szerelmes leheléssel megmelengetett, hideg női lábujjak romantikája derengett föl előtte, mint valami, a hamisságig távoli emlék.
     És egy arc.
     Azé, aki a szenvedélyt hozta a világba. Aki a hűséget hozta a világba. Aki nélkül a világ – ez meggyőződése volt – démonok álmára hasonlítana.
     Nem akarta ezt az arcot, annyira kívánta volna újra látni. (Újra vagy először: e fölött nem időzött sokat.)

Mert az a nő szép volt, mint aki fríz tükörben nézi magát, csukott szemmel.
     Alakjában a teljes dél ígérete fénylett, egyszerre melengetően és vakítóan.
     Arca megvilágította a napfényt.

"Nem csókolhatom meg. Még nem látott sírni." Képzelete valahogy így rekonstruálta a mondatokat, melyeket mondott vagy mondhatott volna annak a nőnek. (Vagy egy másiknak, aki bizonyára ugyanő volt.)
     Meglehet, hallgatott akkor is, bölcsen és jóvátehetetlenül, mint mindig.

Szokása volt hallgatag közönnyel téblábolni végzete otthonos útvesztőjében. Tudta (ha netán rosszul is), újra és újra idegen jelek lakta tartományba merészkedik, aki beszélni kezd.
     Másfelől erősen várta az órát, amikor nyilvánosságra jut, hogy a szavak és a szerelem nélküli világ mégsem a pokol szinonimája.
     (Persze, ami nem igaz, az hogyan tudhatna nyilvánosságra jutni?)

A lassú élet titka hópelyheken száll alá – de kibetűzni a szentírástudók se tudják. Az ég talán e könyörületes kegyetlenséggel adja tudtára a lenti világnak, hogy hiába a könyvek, hiába az ölelés, hiába a tévedésekből megformált magány – a titok csak száll, aztán elolvad, mielőtt vele olvadhatnánk mi is.

"A halállal szemben soha nincs igazunk", gondolta gondolkodás nélkül.

Tekintete ismét a bejáratot megszentelő intelemre tévedt: "NEM SZERETNI ISTENKÍSÉRTÉS".
      Elengedte a kilincset.
      Óvatosan hátrább lépett.
      Szomorú rutinnal fordult sarkon, és a legközelebbi kiskocsma felé vette az irányt.
      Már nem volt kíváncsi a jövőjére.
      Amiért jött, megtudta.
      Amit tudott, megerősíttetett.
      Amire nem akart ráébredni, az megőrizte tapintatos inkognitóját.

Holnap majd küld egy köszönő levélkét a jósnőnek, csak még ki kell választania a tinta színét.