4. levél

azt hiszi, ha nem gondol rá, elfelejtheti az egészet
olyan mintha meg sem történt volna
elmegy sétálni
megiszik egy kávét
és a presszóban emberekkel beszélget

a félelem az olykor meghatározatlan
mondjuk ha valami véget ér
az éjszaka
az éjszakában az apró neszek
az elhaló zajok
az éjszakában a hallgatás
ahogy két ember megy egymás mellett
az arcuk összeér
a lánynak csorognak a könnyei
mellyel megszínezi a férfi arcát
talán mondanak is valamit
de a szájukban elhalnak a szavak
az összetartozásuk így is képszerű

én nem akartam mást csak szépnek látni
egy elhasznált fogkefét
egy üres buszmegállót

szeretném megérinteni a testét
szeretnék titkos szavakat súgni a test nyílásaiba
olyan szavakat amelyeket csak én ismerek
a mulandóság szavait
a pillanatnyi boldogság szavait
szeretnék virágot ültetni a test hajlataiba
mélyen a bőr alá
Irina Ruszova szerette a virágait

hajnalban felkelt hogy esővel öntözze meg őket
s kora reggeli szellővel szárítsa
a rózsái hálából beköltöztek az életébe
egy pillanatra sem hagyták magára
ott voltak a ház mellett
az ablakokban
az ajtó nyílásaiban
a reggeli kávéban és cukorban
az ünneplő ruhában
ott voltak a tükörben és az ágyban
minden lélegzetben

a test várakozik
összehúzódik és kitágul
a pórusokon édes nedvet szivárogtat
mélyen a szív repedéseibe

ha most itt lenne
hallaná ahogy alászáll
ahogy betölti a szív barlangjait
hallaná ahogy vízesést ver vissza
ahogy a víz megtörik a test felszínén
és elnyeli egy ismeretlen tér

olyan a szíve mintha zokogna benne valaki
egy elveszett
sötétbe zárt angyal
(nap közben ez az angyal rágja belülről a szívét
éjszakánként pedig könnyével gyógyítja)

egy magányos angyal

ezért van hogy
éjszakánként felriad
s idegeit gyógyszerekkel nyugtatja

vannak napok melyek magányosabbak a többinél
ilyenkor jobban hallani a zokogást
a szív fala visszaveri
a lehullott könnycseppeket
és felerősíti
akár egy nagyteljesítményű erősítő

a nagy zajban meghalnak az angyalok


11. levél

a Medvekastélytól a folyóig
keskeny ösvény vezet végig az erdőn
Sziget, ahogy az itteniek mondják
itt a fák ritkábbak
százéves koronájukon áthasad a fény
akár egy jelenés valamelyik oltárképről
a véletlen sétáló egy pillanatra megáll
úgy, hogy a fény épp rá hulljon
majd tovább indul a Palló felé
egyik kezében diófavesszőből készült
alkalmi horgászbot
másikban vizesvödör, melynek széléről
apró foltokban pattogott le a fehér zománc
a késő októberi idő itt mindig szomorú
de ha jól meggondolom
itt nem csak az októberi idő szomorú
hanem a reggelek
amikor az eső feláztatja az út menti földet
belemosva a reggel édeskés illatát