Zöld volt az ég és kerek a hold, gondoltam erre-arra, apámhoz mentem, mentem már órák óta, a vonat elegánsan suhant, finoman az egészen puha tájban, éjjeli madarak szálltak alacsonyan, és távoli fényeket is láttam, és ha lehetett volna, neszeket is hallok, de csak a vonat udvarias hangja töltötte be a levegőt, meg a mellettem levők zsongása, igen, a pohárhoz nyúltam, a kis asztalkához, és egy pillanatra, kettőre, felcsillant valami, de nem tudtam, tudhattam, mi is, mi is az, mert jött a kalauz és a jegyeket kérte, hosszú, vékonyszálú haja a vállára lógott, orrában kék ékszer csillogott, kerestem a jegyet a disznóbőr táskámban, és hittem, hittem, hogy van miért. Mert beteg volt az apám, nagyon az. Úgy telefonált a nővérem, gyere, mert jönnöd kell, igen, és jöttem és ültem vonatra, és gondoltam erre-arra, és néztem az eget, hogy zöldebb lesz egyre, és a hold is mind kerekebb, de az asztalka már nem csillant, csillant fel nekem, a pohár állt, nem változott, és nyúltam, utána nyúltam, és már csillagokat is láttam a mind jobban sötétedő égen, és apró, futó fákat egészen közel, alighanem hó lesz, gondoltam, nemsokára, igen, és nem tudtam, hogyan is lesz majd otthon, mit fogok látni, igazából nem is akartam tudni, jobb volt így, persze, a vasútállomáson majd vár a haver, ez teljesen biztos, meg a gyomorkeserű a Majában, ahová mostanában giccsművészek járnak, és a falakon a képek is ilyen szerűek, rengeteg kép, de mind valahogyan mállik, lemállik róluk az igaz, a pincérnő bögyös, termetes farral, mesélik, ott, ahol dolgozom, egy nőt Bögyösnek hívtak, Bögyös Máriának, igen, amikor szólította az orvos, mondják, felállt és elindult a nyitva hagyott ajtó felé, és csak úgy ringott-hullámzott mindene, és egészen csend lett hirtelen, mert nem hitték el a betegek, hogy ilyen is van, igen, egy egész bögy, tetőtől talpig, és az orvos csak várt, mert valahogy nem akart odaérni a Mária, és mintha olyas delejes lett volna a levegő, végre átlépte a küszöböt, és akkor, akárha vége a filmnek, kigyulladtak a lámpák a kényelmetlen székek fölött, és a Majában a pincérnő csak mosolyog, és kedvesen szolgál, akár egy jól nevelt, idomított, szoktatott lény, és isszuk a fekete likőrt, és nézem a haver szemüveges arcát, de mást látok, igen, apámat meg mindent, ami vele van, körülötte meg benne, a nippet az asztalon, a világoszöld szobrot, az uborkára emlékeztető fákat a festményen, és anyám arcát a falon. Meg a halat, ahogyan egy helyben úszik a szobában vagy ötven éve, a levegőben, és nem ér partot, nem ér semmit, csak van, kimerevítve ott, ahol én szoktam szállni, megszállni, ha arra megyek, megyek, és most tényleg így van, így, én Istenem, puhán a tájban, a majdnem éjszakában, és gondoltam erre-arra, közben futnak, szaladnak a soron levők. A vámos nem is kérdez, csak elnéz fölöttem, a többiek sem néznek, és elhagyom a kocsit, és bámulok a sárga fénybe, ahol a haver áll hatalmas kalapban, meg egy-két málhás ember. A Majába megyünk, majd utána haza, látom apámat az ágyban, egészen másképp áll az ágy, tán késett a vonat, mondja, mindig ezt mondja nekem, székekkel rakták körül, székek mindenütt, néz halványzöld szemével, és még nyallint a szinte kötelező szagos pálinkából, és érzek, de nem tudom pontosan, nem merem tudni, mit is, igen, és fogom a zsákot, a disznóbőr táskám, viszem a másik szobába, hol szállni szoktam, megszállni én, és úszik a hal, igen, úszik a szekrény tetején, és csak úgy nyújtózkodik a zöld, meztelen szobor, gyerekkoromban, hányszor, de hányszor szerettem volna szétfeszíteni összezárt lábát, de hát nem lehetett, már akkor sem, nem, nem, a nővérem csengő hangja a fülemben, megjöttél István, mondom magamnak, itt leledsz.
     Éjjel óránként benézek az ágyra, megyek a bútorok között, recseg a parkett a lábam alatt, a fölső szomszéd mocorog nagyon, hallom, hallom a neszt, és hogy apám szuszog, szuszog az ágyon, de reggel már nem ébresztem, ébreszthetem, csak fújja, fújja, jön a levegő és a mentő is, igen, egy nagy fémszékben viszik le a lépcsőn, hideg van, süvít a szél, a Sugárúton senki, leteszik a széket a foltos járdára, a platánfa alá, nyílik a kocsi ajtaja, apámon kockás pléd, amely alól kicsúszik meztelen lába és a barna betonra hull.
     Nagy, szürke madarak szállnak odébb.
     Állok a platánfa alatt és látom, óriás gyökerei lassan szétrepesztik az utat. Repedezik becsületesen az anyag, és az égen is csíkok, akárha mélyedések, jelennek meg hirtelen, és egy pillanatra kisüt a halottsápadt nap.
     A piac felől biciklik jönnek meg nagykosaras kreol bőrű nők. Az albán kocsmájába megyek, ám ő sohase szól vissza nekem a nyelvén, nem akar, pedig beszélnék most, azt a pár szót mondanám, mint teszem én azt Pesten, ha török étteremben étkezem, vagy a pékségükben csak szagolom, szagolom a friss piták és tészták illatát, vagy a sarki, márványasztalos presszóban, ahol az iraki kurddal öt arab szót ejtünk, nem, az albán nem nyílik meg az ő nyelvén, pedig biztos, hogy szeretne, látom a szeméből, a szeméből látom, törkölyt hoz nekem, piciny pohár vízzel, és a falon, a söntéssel szemben, valami fényes, cifra kép mozog, igen, útban, mozgásban van, valami fénylik, áramlik benne szüntelen.
     A szabó fia is ott van, apám régi barátjának koravén gyereke, aki már egészen fiatalon a Hotelbe járt, az ottani presszóban múlatta az időt, igen, az akkori város egyetlen egy, éjjel is nyitva tartó helyén, ha az állomás restijét nem számítjuk most, ahol a nagykalapos haver a hajnalban jött piacosokkal alkudott, ha úgy hozta a kedve, ott, ahol az egyik, mókás nagybátyám a fröccseit itta, mielőtt a padlásra ment végleg, és apámat már a kórház koszos várójában látom, amint fekszik, fékig kitakarva, egy kerekes, megroggyant ágyon.
     Féllábú betegek mennek el mégis valahogyan a kórtermek felé, egy molett, bajuszos nővér a szemével szúr, állok és gondolok erre-arra, a nővérem plédet igazít, csövek lógnak ki apám elfáradt testéből, zacskók himbálóznak a fehér-fekete kő fölött, oldalról moraj érkezik, mintha csak tenger volna arra, a nagy vizek hazája, igen, ablakot keresek, de tudom, érzem, erre most nincs esély.
     Délután köröket teszek, teszek a városban, megvannak a pontok, a vonalak, előre, hátra, a fénylő, csillogó sínek, csillagok, keresztek a fejem fölött, és fúj a szél, már-már barátságosan. Csinálom, mint a barátom tette egykoron, hátravetett kézzel, elszántan, szinte predesztinálva, alig szünetekkel, amikor is ruhát, kabátot, sálat, sapkát váltott, hogy újból induljon, nekiinduljon térnek, időnek, önmagának, igen, a körök, a pontok, a vonalak, és egyedül a kicsiny lakásban, az úszó, evező nippek között, mert egy apró, lila színű hajó is volt a csipkés terítőn, oly sokszor láttam, amint nekiveselkedik harsogó vizeknek, hagyván maga után jelet, jeleket, az ablakból a gerlékre látni, meg a csupasz fára, anyám néha haragudott rájuk, és még beszélt is a két búgó madárhoz, meg az ágakkal is perlelkedett, ahogy közelítettek a remegő üveghez, mintha karcolni, vésni, szántani akartak volna, ahol már lassan semmi se létezik, nem tudom, éreznek-e a tárgyak, növények, emberek, ülök a széken, az egyiken a sok közül, az ágy üres, apám ágya üres, de minden úgy van, úgy, ahogy eddig, gondolom, és ezt már-már hangosan teszem, és a szomszéd csak mocorog, mocorog a fejem fölött, mekkora lehet az a fekhely, micsoda rugók, Istenem, apám panaszkodott a kárpitosra, nem jól végezte el a munkát, a Pincehelyi, mondta, a Pincehelyi, és nevettünk ilyenkor, keserűen kissé, de jó volt néha másokat is szidni, másról is beszélni, és hagyni, hagyni a nagy űrt, a nagy semmit, a félelmetes csendet, ott belül.
     Pincehelyi lánya velem járt iskolába egykoron, múltkor a villamoson rám köszönt egy hosszúarcú, megfáradt, középkorú asszony, és csak később kapcsoltam, hogy ő, csakis ő lehet, a Mária, a Mária, akinek mindig rózsaszín bugyija volt, áttetszett a dresszen, a bakok, korlátok, lógó kötelek között, az erős, csípős szagban, sohase gondoltam rá, soha, a szoba homályában, ő kimaradt, kimaradt, úgy bizony, bezzeg az apja, a kárpitos, napi téma volt, napi, apámmal, a kicsiny szobán, meg a lenti szomszéd, a vasalós, és hát a Rudi, aki nősül, a Rudi, ugrattuk egymást, és a Rudi mégiscsak megnősült hirtelen, és gyerekei lettek, ha anyám ezt megérte volna, csövek lógnak ki apám testéből, akárha valami gép, szerkezet, tartozéka lenne, összekötője, amikor nyugdíjba ment, horgászfelszerelést kapott, sohase pecázott, de ettől fogva igen, már-már szenvedélyesen, hányszor, de hányszor hoztam neki hálót, mindenféle országból, helyről, még Teheránban is ezen törtem a fejem, és Shirázban is, meg Damaszkuszban, az Egyenes utcán, apám, jöttem haza a hálóval, meg tele élménnyel, persze, de nem hallgatott meg, nem, amikor idősebb lettem, akkor, akkor inkább, és talán én is, én is másképp szóltam, szólhattam, meglehet. És akkor elmentem végleg, és maradt a telefon, mint most is, hogy a nővérem mondja, gyere, gyere, mert másként nem lehet, és utána utazom a finom, puha tájban, enyhe zsongás meg lárma, meg az asztalka ott belül, és apám ágya üres a szobában, székekkel körülvéve, hogy le ne essen, ne, ne, megyek a kórházba, jövök a piacról, beállok az albán söntése mögé, apám, mondom, apám, de nem válaszol, drótok meg csövek a fehér-fekete kő fölött, meg fehér üvegek a légben, és nézek, mindig csak nézek, ablak után kutatok, pedig tudom, nagyon is tudom, erre most nincs esély, fogom a zsákom, disznóbőr táskám, utazom, mondom, hogy utazom, és vonatra szállok, és látom a tájat, a napot, és a hosszú hajú kalauz csillogó kék ékszerét az orrban.