Hó hull eleven tavaszra...
(Gaucelm Faidit akárhányadik urához)
Dér hull virágsziromra,
hölgyemet rágalom fojtogatja,
nappalt az éjszaka, engem egy ösvény,
mely tekereg köldökzsinórként
nyakam körül. Hétfőn azt teszem,
amit kedden kell, mondom, újramondom...
hát nem figyelsz jó Úr? Hölgyem
ártatlan – mint a hajnal – én pedig
büszke, szabad vagyok. Kinyitom
az imakönyved, elkárhozom
vagy üdvözülök, ahogy parancsolod.
Hölgyem egy hölgy. Rút rágalmat
úr
nem ízlelget. Csak kagylót, madársalátát,
vérszínű szamócát, sült madarat,
mit hölgyem tesz orrod elé. Kösz,
hogy
befogadtál (kössz!). Kóstolgatjuk
a szabadságot és a ragadós muskotályt,
a nedvet, mely földeden terem. Kapcsold
fel
a hangulatvilágítást a télikertben!
Elő a reflektorokkal! Lásd,
hó hull eleven tavaszra...