Látom rajta, szívóskodni akar, de a szeme úgy villog a baráti kíváncsiságtól, mint egy ideges szemafor; na, jó, gyerünk. Kérdezhetek?, kérdezi. Persze. Mi a csudának nálad (hm, nálad...) ez a hívősködés? A'mmi?, firtatom álnaivul. Hát hogy mindenben, bármiről írsz, ott kötsz ki... Ha így volna, mondom... Micsoda?, mintha kígyó csípte volna meg. És a művészet az smafu?...Nem smafu. De a hegy csúcsa is hegy, nem? Ezt hogy' érted?, kérdezi. Én: Megyek, jobban mondva kapaszkodom a hegyre, mellesleg alaposan föloromlik. Ez a művészet. És nem csak az orrom elé nézek, hanem körbe. A magasba is. Mintha örökösen vizsgálódnék. Caplat fölfelé egy kétlábú obszervatórium, a tetején lámpával, mely erősen világít. Szeretném elérni a csúcsot. Folyton rá-rátéved a szemem. És tudom, hogy a csúcs is hegy, de már most érzem, valami veszélyesen változik a lábam alatt. Mert nemcsak a hegy csúcsa is hegy, hanem maga a hegy is csúcs, tetőtől talpig, bármely pontján. Ez meghökkent. Érted? Körülnézek, s tényleg: jó ég!, hisz minden csúcs, még a lapály is, csak az nem hegyes. A kráter is, csak az fordítva, a szakadék is, csak az mélyebbről kezdődik... Miket beszélsz!, kiált rám a barátom. Te ezt el is hiszed?... Én el. S később meg is kellett tudnom. Azt írja J. Joubert, a francia forradalmi idők gondolkodója: a világegyetem úgy engedelmeskedik Istennek, mint az emberi test a léleknek. Ha figyelek, látom és megértem: csak engedelmeskedhetem. De az engedelmességhez parttalan szabadság szükségeltetik. Aki ez ellen föllázad, az fél a szabadságtól. Korlát után kapkod. Nincs korlát. Meredek van. Aki fél, le akar ülni. Utál mászni fölfelé... Na-na, mondja a barátom rendre utasítva. S megismétli, kissé komorabban: Na-na. És nevet... Áhá, szóval ez azért tetszik, mi? Nem szereted ugyan, de érdekes.
     Na-jó, sóhajtom. Ő meg még jobban nevet. Erre én is. Én: az, hogy élsz, csúcs. A te csúcsod. És te is, (te hústorony) csúcs vagy. Le is vetheted magadat magadról. Halálos zúzódásokat szenvedhetsz, ha elhiszed, hogy szabad vagy. Pedig csak akkor vagy szabad, ha a jót választod. Viszont a jó parttalan. Hogy mi a jó, abban tévedhetsz. Hogy mi a rossz, abban nem. A rossz oly nyilvánvaló, hogy vagy fölismered, vagy hazudsz magadnak, öregem. A jó nem nyilvánvaló, de bizonyos. A jóért egy életen át mászni kell. Mit szólsz? A jóért megtett minden egyes lépés új. Nem lehet kopírozni.
     Aki ismétel, nem kopíroz, mert a jók sosem azonosak... És ha nincs, ha egyáltalán nem létezik?, veszti el türelmét a barátom. ...Mi nincs?... Isten. Akkor mi van? ...Akkor semmi van. Illetve semmi sincs... Hogyne lenne! Érzem, fogom, látom, hogy van! Ez neked semmi?... Nem, ez tényleg valami. De te nem a valamire vagy programozva, sőt az a valami sem a semmire. Hanem mire?... A végtelenre. Hozzá képest pedig nemcsak az semmi, ami van, hanem semmibb, ami nincs. Nézd, egyetlen jó van. Isten. Ő teljesen, örökké, személyesen és extátikusan jó. Ő a szeretet. Ezért nem kételkedik benned, mint ahogyan te benne. ...Könnyű neki!, így a barátom. Persze, mondom én, mivel nincs. Ha Ő nincs, mi meg vagyunk, akkor is inkább az a tökéletesen Jó kell nekem, akiben, akivel mindenki jobb, mint amilyen jó - ha jó... -, még akkor is, ha ő a Nincs, mert azt tudom, hogy ami van, nem jó. Viszont ha Ő mégis van, illetve nem tud nem lenni, akkor még az is elviselhető, sőt olykor kifejezetten a helyén van, ami rossz; Isten még a rossznak is jó. Hát azért ennél többet... Te rossz vagy?, kérdezi a barátom.
     Igen. Ha így, egyből kérdezed, falhoz állítasz. És igazad van. Miért ne tennéd? Igyekszem ugyan. Azért ez a kérdés. De ha már... Mit mondjak. Bent nem vagyok egyedül. Na, szóval érdemes rossznak lenni, mi? Ez azért övön aluli... Most akkor mi van?, kérdezi. Hogy elcsöndesedett. Nézünk egymásra. Mi vagyunk, mondom. Ő, te meg én. Morog a barátom... Hé, még valami eszembe jutott a Joubert-től... Figyel rám... Hogy a vallás a szív költészete. Azért ez elég szépen hangzik nem? ...De... És kicsit még tesz-vesz, sutyorog.