A demokratikus fordulatot követő évtizedben sorra születtek különböző magángalériák Magyarországon, sőt az országhatáron túli magyarok lakta vidékeken is egy-kettő. Ezeknek nagy része jó hasznot hozó régiségbolt lett, néha eleve annak indult, s a már kialakult, meghatározott értékrend szerint számon tartott műtárgyakat adott-vett. Érdeklődésük időben az 1940-as évek második feléig-végéig, nagyjából az Európai Iskola tevékenységéig terjedt.
     A kortárs művészettel viszont csak néhány megszállott, küldetéstudattal rendelkező, idealista galériás kezdett el foglalkozni. E kiállítóhelyiségek helyzete még napjainkban, túl az ezredfordulón sem egyszerű. Részben azért nem, mert hála a volt kommunista rendszereknek, még nem alakult ki Európa e fertályán a kortárs képzőművészetet szerető, műtárgyvásárlásra pénzt is áldozó polgárok gyűjtőköre. A művészettörténetből, a műgyűjtés történetét bemutató tanulmányokból, illetve az örökbecsű irodalmi alkotásokból azt is tudjuk, hogy a burzsoázia, a pénzemberek első generációja inkább felhalmoz, mintsem mecénásként támogat. Nem érdekli a művészet, meg nem is ért hozzá. Emlékezzünk csak vissza Thomas Mann Buddenbrook-házának ide vágó passzusaira.
     A mai helyzet azonban még a kilencvenes évekbelinél is összetettebb. A többnyire több lábon álló, a kortárs művészet árusítása mellett mással is foglalkozó magángalériák mellett olyanok is léteznek, amelyeknek nem a forgalmazás, az árusítás a fő profilja, hanem a kortárs képzőművészet megismertetése. Ezeknek az önmagukat alapítványi pénzekből fenntartó, a kortárs képzőművészetet önzetlenül támogató, kulturális missziót teljesítő galériáknak a helyzetét halmozottan nehezíti, ha a Felvidéken, Erdélyben vagy a Délvidéken találhatók. Nos ilyen, egyszemélyes, elsősorban kulturális missziót betöltő intézmény a Lipcsey György szobrászművész által vezetett Art-Ma Galéira is, melynek rövid történetét szeretném most ismertetni.
     Dunaszerdahely, ez a csallóközi, több mint kilencven százalékban magyarok lakta kisváros rendelkezik a legjelentősebb, országos viszonylatban is egyedülálló magyarországi és határon túli magyar kortárs képzőművészeti kollekcióval. Az anyagot a Kortárs Magyar Galéria őrzi, ami éppen most költözik át a városka egyik szép eklektikus épületébe, a Vermes-villába. A városközponthoz igen közel lévő Art-Ma Galéria ezzel szemben minden tekintetben magánkezdeményezésből született. A családi ház, melynek hátsó traktusában, valamint pincéjében üzemel, Lipcsey tulajdona. Helyzetére jellemző, hogy a művész a rezsiköltséget úgy igyekszik megtermelni, hogy az utcafrontra néző helyiségeket, bérbe adja. (Jelenleg egy biztosító működik benne.)
     A galéria 1998 novemberében indult. Első - azóta minden esztendőben megjelenő - képes leporellójának a beajánlójában, kicsit programadásképpen is a következőképpen fogalmaztam: "Köztudott tény, hogy kortárs képzőművészetet bemutató galériát nyitni ma elsősorban misszió, legyen ez a kiállítóhely Budapesten, Pozsonyban vagy Dunaszerdahelyen. E nehézségeket felmérve és a kulturális missziót vállalva a dunaszerdahelyi Art-Ma Galéria azzal a céllal alakult, hogy bemutassa, elsősorban a helyi sajátosságokat kiemelve, napjaink felvidéki magyar, magyarországi és szlovák képzőművészetét.
     A több mint száz négyzetméternyi kiállítótér lehetővé teszi egy-egy művész legújabb alkotásainak nagyközönséggel való megismertetését, de ezen túl alkalmas kisebb retrospektív és csoportos tárlatok megrendezésére is.
     A galéria profilja vállaltan és jó értelemben vetten is regionális, a sajátos-nívós helyi értékek bemutatására törekszik, felismerve azt a tényt, hogy az egyes régiók művészetéből épül fel az egyetemes képzőművészet. Babits Mihálynak az irodalom egyetemességére és lokalitására vonatkozó gondolatait, a festészetre, szobrászatra, grafikai műfajokra alkalmazva: "...a világirodalom a nemzeti irodalmak közegén át nyilatkozik. Bennük válik láthatóvá, mint szél a hullámzó erdőkben. Erdő nem egy van: de egy a szél."
     A kezdeti időszakban az Art-Ma Galéria négy kiállítást tervez egy esztendőben és egy év végi aukcióval egybekötött ötödiket, mely árverésen szigorúan kortárs képzőművészet körébe tartozó alkotások kerülnének kalapács alá. Úgy gondolom, hogy ha ezt az évek folyamán bővíthető programot a szervezők megvalósítják, mindenki nyer rajta: az alkotóművészek a munkáikat bemutatják a nagyközönségnek, a publikum megismerkedik a kortárs képzőművészet legújabb irányzataival, sőt alkalmanként vásárol is a kiállított művekből. Az így kialakult kapcsolat elősegíti a régió művészeti életének fejlődését, hasonlóan a két világháború közötti időszakhoz, amikor számtalan (anyagilag is) független magyar szervezet, kör és társaság működött a Felvidéken, Komáromtól Kassáig és Pozsonytól Besztercebányáig."
     Most, hogy hét év elteltével kezemben tartom az eddig megjelent nyolc darab programfüzetet, s nézegetem az azokban látható, a művészek munkáiból ízelítőt adó reprodukciókat, meggyőződéssel állítom, hogy Lipcsey túlteljesítette a kitűzött célt. Nem négy, hanem nyolc, sőt tizenkét, illetve huszonnégy bemutatót tartottak évente a galériában, mivel az utóbbi időben az alsó és a felső szinten két különböző kiállítás nyílik meg egy időben. Természetes, hogy a kiállítóhelyen a szűkebb régió, a felvidék magyar képzőművészei mutatkoztak be a legtöbben. Az Art-Ma Galéria Lipcsey György tárlatával indult, majd az évek folyamán kiállítást rendeztek - többek között - a Pozsonyban élő Fodor Katának és Gály Katinak, a prágai Lőrincz Zsuzsának, a révkomáromi Kopócs Tibornak és Dobis Mártának, a szobrász Darázs Rozáliának, a keramikus Kutak Adriennnek, emlékkiállítást a tragikusan elhunyt Dúdor Istvánnak, továbbá számos, a városban, valamint a régióban elő alkotónak, például Almási Róbertnek, Dolán Györgynek. Több szlovák művész - Krašèeniè Alexej, Kolenèík Vojtech, Svätopluk Mikyta, Ladislav Sabo stb. - is bemutatkozott. És akkor még nem szóltam a magyarországiakról: a grafikus Gyulai Líviuszról, Luzsica Árpádról, az építész Makovecz Imréről, a szobrászokról (Ézsiás István, Hadik Gyula, Márkus Péter, Várnagy Ildikó). Külön említést érdemelnek a csoportos tárlatok is: a helyi szervezésű Erato-biennále (1999, 2001, 2003), de kiállított a galériában a Magyar Rézkarcoló Művészek Egyesülete (2000), a Magyar Szobrász Társaság (2000), a Magyar Papírművészek Társasága (2004), a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társasága (2003), a Nyugat-Szlovákiai Képzőművészek Társasága (2004) is. Sajnos helyhiány miatt nem tudok minden bemutatót részletesen felsorolni, de e néhány név és társaság említésével (a több mint félszáz közül) talán sikerült érzékeltetnem, hogy műfajilag és topográfiailag is milyen sokrétű az Art-Ma programja.
     Végezetül a művészetbarátoknak kedvcsinálóként a galéria két, májusban megrendezett, viszonylag friss bemutatójáról, az Ipolyságon élő Kutak Adrienn keramikus és a Budapest melletti Törökbálintról való szobrász Hadik Gyula tárlatáról tudósítanék. (A városkába eljutni nem nehéz, hiszen a Budapest, Komárom, Pozsony útvonal érinti Dunaszerdahelyet is.)
     A galéria felső szintjén kiállító Kutak Adrienn a pozsonyi Képző- és Iparművészeti Középiskolában érettségizett 1980-ban. Tagja a Szlovák Képzőművészek Szövetségének és a Magyar Szobrász Társaságnak. 1987-től számos egyéni tárlatot rendezett, és csoportos bemutatón szerepelt. Legújabb kiállításán az elmúlt egy-két esztendőben, illetve az idén Kecskeméten, a Kerámia Stúdióban készült kisplasztikáit és domborműveit tárta a nagyközönség elé. Faliképeinek egy része nonfiguratív, másik részé figurális. Ez utóbbiakon reliefszerű, színes torzók idézik meg a női szépséget (Három grácia, 2005). A könnyedebb, dekoratívabb kerámia képei mellett igen figyelemreméltóak porcelánból, raku technikával készült, ugyancsak két típusba sorolható kisszobrai. A néhány évvel korábban készültek visszafogottan díszítettek. E ráégetett, gézzel körbetekert, sok apró lábra, cölöpre állított, kúp formájú motívummal fedett, házakra, templomokra, pagodákra emlékeztető kisplasztikák mitikus, titokzatos építményeknek tűnnek (Sziklaépítmény, 2003). Másik csoportjuk fémes színű, hegyes, szúrós, a világ bajai ellen védekező szobrokból áll, melyek azért hűvösek és ezüstösen csillogóak, mert olajraku eljárással készültek (Növekedés, 2004).
     Az idén nyolcvan esztendős Hadik Gyula a magyar szobrászok egyik nesztora. 1947-ben nyert felvételt a budapesti Képzőművészeti Főiskolára, de onnan eltanácsolták. Hosszú évekig állami megrendeléseken dolgozott kivitelezőként. Segített például Vigh Tamásnak elkészíteni, végső formába önteni szobrait. Első önálló kiállítását 1966-ban rendezte Jánossy Ferenccel közösen. Negyvenöt éve, 1960 óta vesz részt csoportos bemutatókon, legutóbb az idei pécsi Kisplasztikai Biennálén találkozhattunk műveivel.
     Az Art-Ma Galéria három alsó termében felvonultatott alkotásai három témakört öleltek fel. A bejárattól legmesszebb lévő, legbelső helyiségben a felvidéki kötődésű írók, költők (Madách, Mikszáth, 1973) ólomportréit, továbbá ólom-kő kisplasztikákat (Julianus, 1973, Mózes, 1985), a következőben kisbronzait, míg a bejárati, legtágasabb teremben a rajzait, illetve legújabb, enyhén kubisztikus fa, bronz és pirogránit munkáit (Síremlékterv I-II, 2001, Pirogránit, 2003) tekinthették meg az érdeklődők.
     Úgy tűnik, Dunaszerdahely - Révkomárom mellett - a kortárs felvidéki, szlovákiai magyar művészet egyik nívós központjává nőtte ki magát az elmúlt években. Ehhez - ahogy az a bemutatott kiállítások is meggyőzően bizonyítják - nagyban hozzájárul az Art-Ma Galéria tevékenysége is.