A "fiatal irodalom" megjelölés természetszerűleg nem esztétikai és jelzője révén még csak nem is "szépirodalmi" perspektívát nyit, s ezt még az sem módosíthatja, hogy a jelzett szó ("irodalom") hangsúlyosan és nyilvánvalóan kijelöli az értelmezés tárgyát, mivelhogy ennek, mármint a "fiatal irodalom"-nak olvasása előzte meg a róla való írást. Ez az olvasási/olvasói megelőzöttség részint kutatói elhatározásra következtet (a kutató, a kritikus meghatározza, mit, kiket és jórészt miért fog olvasni, amellyel párhuzamosan szerveződik az olvasás "módja"), részint egy olyan jellegű körültekintést igényel, amelynek az lehet az eredménye, hogy a maga előfeltételezése a választott tárggyal szemben miként helyezhető el védhetően a hasonló vállalkozások kontextusában. A "fiatal irodalom" megnevezés egyébként a címben terminológiai elhatárolódás a nemzedéki nézőponttól (jóllehet ilyenre bőven akad példa a magyar kritika, irodalomtörténet-írás történetében, így beszélnek a Nyugat első, második, harmadik nemzedékéről), amely viszont a hasonló vagy azonos évszámokhoz köthető irodalmi szereplők egységesíthető vers- és prózaszemléletét demonstrálja, s a hasonló vagy azonos korosztályi történelmi, esztétikai, hatástörténeti élmények révén alakuló közösségről kísérel meg elmélkedni. Ilyenmódon a "fiatal irodalom" nem egyszerűen szakítás az eddigi besorolásokkal (a szlovákiai magyar irodalom első-, másod-, harmadvirágzása sokszor vitatott tézisével is!), hanem annak tudatosítása, hogy bár a korábbi periódusokhoz képest munkahipotézisként elképzelhető a címszó alá sorolt irodalmi jelenségek/szereplők regisztrálása, e szereplők egymáshoz képest jól elkülöníthető együttesekben, csoportokban, lap-vállalkozásokban mutathatók be, illetőleg az egy irányba tartás és a különutak szembesítéséből alighanem több olvasható ki, mint a kissé felületesen általánosított nemzedéki aspektus kérdéséből. Ugyanakkor az sem tagadható, hogy például a szubkulturálisnak minősített mezőn találkoztathatók a "fiatal irodalom" képviselői: túlnyomó többségükben hasonló vagy azonos például az öltözködéshez, a divathoz, az irodalom közvetítő eszközeihez (számítógép stb.) való viszonyuk, szinte belenőttek a "PC"-világba, hasonló vagy azonos az úgynevezett könnyűzenei szocializáltságuk, nem utolsósorban az iskolában tanultak/mulasztottak "lereagálása" szintén mutathat hasonló vagy közös vonásokat. S aligha volna szabad megfeledkezni az 1989-es fordulatról, amelynek persze Magyarországon mások voltak az ideológiai, gazdasági és irodalmi előzményei, mint Romániában és Csehszlovákiában, továbbá e két utóbbi "irodalmi táj" reprezentánsainak "viszonya" a kisebbségi lét "nem lehet"-jéhez, "ahogy lehet"-jéhez, ritkábban a bretteri "itt és mást"-jához nemigen hagyható figyelmen kívül. Ez összefügg a magyarirodalom-fogalom változásaival és "kilengéseivel", a regionális irodalom különféleképpen értett/érthető módosulásaival az összehasonlító irodalomtudományban és (nem utolsósorban) a kisebbségi irodalmi kritikában, valamint azzal, hogy a "rendszerelvű" irodalomelméletnek/ szemléletnek viszonylag csekély volt a magyar(nyelvű) visszhangja. Pedig a polifón személyiségfelfogás igazolódhatott volna, s ennek révén az irodalomrendszer és részrendszerei érintkezéslehetőségei lehettek volna átvilágíthatók. Ez egyben annyit is jelenthet, hogy az állampolgárság, földrajzi szempont, nyelviség, hagyományvállalás, "nemzedéki" besorolás, nyelvi, történeti, "hagyományközösségi" kontextus stb. egymásba szövődő komponensei egy nem szokványos nézőpontból lehetnének értelmezhetők.
     Németh Zoltán könyvének főcíme legalább olyan programos, mint a könyv alcíme: A széttartás alakzatai birtokviszony mindkét tagja sokat mond: a "széttartás" eleve utalás, hogy nem egy egységes mederben tartott irodalomtörténeti osztályozásra kerül majd sor, de a széttartás rokonítható a jelentés-szóródás mainapság oly sokat emlegetett, szinte divatos fogalmi megközelítésével, ugyanakkor az alakzat részint a művekre koncentrálást ígéri (s bár a műveket személyiségek írják, mégsem azok életrajza, meganynyi életviszonya erősíti vagy gyengíti a kötetbemutatásokat), de az alakzat rendelkezik a műfajjá szerveződés esetleges lehetőségével, hiszen például a regényeket osztályozva regényalakzatról is esik olykor szó, nem is beszélve az alakzat általánosító jellegéről: az alcím "fiatal irodalma" nem pusztán költőket, írókat igyekszik bemutatni, hanem irányokat, folyóiratokat, kritikai megközelítéseket, kanonizációs törekvéseket is, a hossz- és a keresztmetszetek szembesítő elemzését végezve. Azaz a kötet szintetizáló jellegű és értekezés "alakzatú" írásait a második rész műelemzései követik, hogy aztán az interjúkat tartalmazó harmadik rész a jellegzetesnek tetsző "fiatalirodalmi" problémákat mintegy összefogva tekintse át, immár a műelemzésekből levonható "tanulságok" szem előtt tartásával mindazt, ami problémacsoporttá, történetileg számon tarthatóvá fogható össze. Az utolsó beszélgetésnek címe jelzi, merre futtatja ki kérdező és felelő a kötet fiatalirodalmi jelenségeinek, szerzőinek (létrehozandó) eredményeit: "Újraírni a hagyományt" (Kiváltképpen beszédes, hogy az interjú alanya az a klasszika filológus Csehy Zoltán, akinek munkásságában termékenyen lel egymásra antikvitás, középkor-reneszánsz egy jelenkori költő-szerkesztő-fordító aspektusából, és akinek fordításai egyszerre szakítanak a magyar fordításhagyomány erős kanonikus pozícióba juttatott nézetével és gyakorlatával, hogy az antikvitás és a középkor/reneszánsz felejtett, felejtésre ítélt világának, "nyelvének" fölmutatásával állást foglaljon a tudatosan "félreírt" hagyomány, "nyelv" ellen). A kötetet egy besorolhatatlan műfajú, de Németh Zoltán játékos-vidámtudományú elképzeléseihez illő "alakzat" zárja, amely egyszerre vállalja a meghatározhatatlan státusú krónikás, a "kanonizáló", ám e kanonizálást a szatíraíró álarcában végző irodalomtörténész és a magyar (nyelvű) irodalmi életet képviselő lapokat-folyóiratokat (kanonizációs ön-értékfokukat derűsen megjelölő) "alulról" (vagy felülről?) szemlélő szerepét. A klasszikus idézetet variálva, az így felfogott irodalmi életet komédiának nézi, és legott mulatni és mulattatni fog. Mindezt bölcsen név- és tárgymutató követi, jó filológushoz méltó cselekvésként.
     A kötetet végigolvasva annyi bizonyára megállapítható, hogy Németh Zoltán türelmes, méltányosan elemző kritikus, akinek fő törekvése az "értékmentés", azaz ott is értékre, eredményre akar rámutatni, ahol nem köszönnek vissza a maga érték-előfeltételezései. Ami persze kérdéses marad, hogy a nem oly számottévő túlzással élve teljességre törekvés, nem jár-e együtt az értékek "lefelé" nivellálódásával; nem merülhet-e föl egy rosszindulatú ellen-kritikus vagy csoport-elkötelezettségű "teoretikus" olyan véleménye, miszerint aki ennyire elkötelezetlenül, majdnem "jóságosan" közeledik a jelenségekhez, a szerzőkhöz, az ítélkezéstől, a rangsorolástól, a kisebb és nagyobb "érték" megkülönböztetésétől riad vissza. Én (is) azt hiszem, hogy a kritikákból tessék ki a kritikus "világnézete", ne szégyellje "elfogultságait" (olyan értelemben, hogy irodalomszemléletéből következő értési lehetőségeit), továbbá: ha nem kötelezi is el magát egyik vagy másik irodalmi irány mellett, foglaljon állást abban a kérdésben, melyet (vagy melyeket) tart a másiknál produktívabbnak, sematizálva: melyikkel tud azonosulni, melyek állnak közel hozzá, melyekhez (és miért) nincs köze. A költő lehet Proteus, a kritikus a megértésre törekedve se nagyon legyen az. De, és ez igen hangsúlyos de: elsőkötetesekről írni, fiatalirodalmi jelenségekről megnyilatkozni nem csupán felelősségteljes, hanem kockázatos is. Hogy ne legyen félreértés, klasszikus példákat hozok: A szépség koldusában előlegeződött a Nagyon fáj? Ady első két kötetéből ugyan ki jósolta volna meg az olyan verseket, mint például A feltámadás szomorúsága? Petőfi pályakezdése nem ígért(e) sem Jánost vitézt, sem Tündérálmot, sem az 1847-es esztendő termését... Igaz, csak arról lehet értekezni, ami van, a futurológia kevéssé irodalomtudományos/kritikusi foglalatosság, ámbár bizonyos következtetésekre minden kötet kínál alkalmat. Összegezve: Németh Zoltán sűrű seregszemléi nem indokolatlanok, teljességre törekvése a teljes mezőny korrekt felmérését teszi lehetővé, a pillanatnyilag hozzáférhető anyag szemlézése Németh Zoltánnál szoros szövegolvasással egyenlítődik ki, tudván, hogy (ismétlem: pályájuk elején álló szerzőkről van szó) minden megállapítást, értékítéletet felülírhat egy következő mű vagy kötet, más megvilágításba helyezhet a pálya további szakasza, előnyösebb vagy kevésbé előnyös besorolást eredményezhet újabb irányok, metódusok, költészetfelfogások megjelenése, térnyerése (amelynek fényében avíttá lehet, előzménnyé emelkedhet stb. a szóban forgó mű, pályaszakasz). Egyszóval: az irodalomtörténeti megnyilatkozásoknál is "ideiglenesebb" kijelentések inkább pillanatfelvételeknek minősíthetők, amelyek egy "megmerevített" helyzetet rögzítenek, ám annak tudatában, hogy a kritikus szemlélete visszafelé meg előre egyként nyitott marad, ideiglenességét vállalva - s ezt teszi Németh Zoltán - szinte kizárólag azt véli összegzésre alkalmasnak, amit irányzati tapasztalat indokol, jóllehet a "széttartás alakzatai" ezt a tapasztalatot szüntelen módosítani törekszenek (kényszerülnek). Számba véve a fiatal irodalommal kapcsolatos kanonizációs szándékokat, azaz azokat a tanulmányokat, amelyek e fiatal irodalomnak jellegzetes, iránnyá "dimenzionálható", nagyjában-egészében általánosítható megjelenési formáit szinte rendszerbe foglalják (Menyhért Anna, Papp Endre, Balázs Imre József, Bedecs László, Prágai Tamás, H. Nagy Péter írásait bemutatva, ám egyik-másik dolgozat "vakfoltjait" szintén emlegetve), Németh részösszegzésre vállalkozik, hogy megkülönböztesse a fiatal irodalom kánonját a történeti kánontól. A vállalás mindenképpen jogos, igaz, a történeti kánont az élő irodalom "reakciója" mellett az irodalomtörténet, a középiskolai/egyetemi oktatás, a kulturális intézmények rendszere, igaz, különböző mértékben, határozza meg (s most eltekintek a nem elsősorban esztétikai fogantatású, irodalompolitikai, "hagyományközösségi" szempontoktól), míg a fiatal irodalom esetében többnyire az áttörésnek, feltörésnek az expresszionizmusból eredeztethető "fogalmával" van dolgunk, nem is szólva az önlegitimációs küzdelmekről, a csoportként jelentkezőknek hol a közízlést ismételten pofon ütni kívánó, megszervezett akcióiról, hol irodalomnak és kritikának vitájáról, egymásra találásáról, egymásban küzdőtársat felfedező és művekben (versben/prózában és kritikában egyként) föltáruló cselekvéseiről. Az orosz futurizmus és formalizmus "együttesé"-ben részben a Németh Zoltán által is felemlegetett tényezőt láthatunk (nem kevésbé a cseh strukturalizmus és a poétizmus "közösségében"): "Nem lehet véletlen, hogy a nyelv retorikai potenciáljának kiaknázásában gyakran azonos stratégiákat figyelhetünk meg értelmezői és szépirodalmi szövegekben, s az sem lehet véletlen, hogy maga a szépirodalomnak nevezett konstrukció is egyre gyakrabban értelmezi át a hagyományt, választ ki tudatosan szerzőket, korszakokat, konkrét műalkotásokat a tradicionális kánon átrendeződéséhez." Ám hogy ez kizárólag vagy elsősorban a fiatal irodalomra jellemző-e, kiváltképpen a némileg cseh és szlovák példákkal erősített magyar változatot különbözteti-e meg, ebben nem vagyok bizonyos. Hiszen (egészen távoli példát hozok) a 18. század német Sturm und Drangja hasonló radikalitással különült ki a megmerevedett (főleg francia előzményekre támaszkodó) klasszicista rendszerből, s honosított meg egy másik és még inkább másképpen értett hagyományt, tovább/átgondolva az érzékenység irodalmát. Mármost a hermeneutika és a dekonstrukció kelet-közép-európai jelenléte nem pusztán az irodalomtörténet, a filológia, sőt: a szövegkiadások akadémikus-historista önmagába-zártsága ellen feszült, hanem egyrészről az irodalomtörténet és filológia értelmezéstudományként való felfogásával nyitott, másrészről a meghonosított, létre hozott terminológiával, nyelv- és szubjektumfelfogásával minden eddiginél alkalmasabbá tette a kritikát a posztmodernnek minősített alkotások elemzésére (Más kérdés, hogy a szintén nagyhatású Bahtyin nem bíbelődött kortárs alkotásokkal, az állandóan, olykor fölös bőséggel hivatkozott Paul de Man szintén szívesebben foglalkozott Rousseau-val, Mallarméval, Baudelaire-rel, kivételképpen Borgesszel). Ám ezzel párhuzamosan a fiatal irodalom sem maradt mentes a kritika/irodalomértelmezés nyelvének átalakulásától, és akad(t) nem egy oly fiatalirodalmi alkotó, aki meg akart felelni az elmélet részéről érkező nyelv- és személyiségelméleti igényeknek. Ismét más kérdés, hogy némely esetben a más korosztályba tartozó poéta, prózaíró radikálisabb nyelv- és szubjektumelméleti következtetésekkel él(t), mint nem egy fiatalirodalmi alkotó. Hogy példát hozzak; Tandori Dezső Az éj felé kötete egy szétírt, ha úgy tetszik "dekonstruált" Kosztolányi-vers keretébe helyezi "pályájának emlékezetét", roncsolt nyelvi, agrammatikus sorai szembesülnek a nem csupán magyar és nem csupán irodalmi hagyományokkal, palimpszesztusok egész rendszerét hozván létre, miközben nem csupán századfordulósan önlegendásító gesztusait teszi mintegy idézőjelbe, hanem hagyomány- értelmezését is. Miközben figyelembe veendő, hogy a "megfelelés" az elméletnek mellett az "ellenszegülés az elméletnek" (persze, nem Paul de Man-i értelemben véve) szintén polgárjogot követel; itt Németh Zoltán a referencialitás körüli vitát és írói gyakorlatot említi, pontosabban szólva Tar Sándor és Hazai Attila munkásságának kétféle megközelítési lehetőségét. Hadd jegyezzem meg, hogy az életrajziság felhasználhatóságának kapcsán ez a József Attila-kutatást is megosztotta, egyáltalában az a probléma merült föl, mi számít "releváns" kontextusnak, mi az, ami segít az értelmezésben, mi szűkítheti annak hatókörét, mi vezethet egyszerűsítéshez; Németh Zoltán úgy véli, miszerint Tar Sándor és Hazai Attila provokálja a recepciót, a provokatív kérdést maga ekképpen fogalmazza meg: "De mi értelme leszűkíteni az értelmezések lehetőségeit, miért nem lehet bevonni az értelmezésbe a referenciális és tapasztalati dimenziókat is?" Ezen a ponton kapcsolja be egy lábjegyzetben a fiatal irodalom olvasásából leszűrt véleményt, "a szöveg - írja még a főszövegben Németh Zoltán -, a kilencvenes évek második felének magyar prózája szembefordul önnön fiktivitásával, s magába írja - olvasható és önmagán túlmutató texturális jegyként - a referencialitás dimenzióját". S most a lábjegyzet: "Az utóbbi évek fiatal magyar irodalmának folyamatai csak felerősítették ezt a folyamatot: Grecsó Krisztián, Hazai Attila, Cserna-Szabó András, Ficsku Pál, Győry Attila, Haklik Norbert, Kiss Noémi, Térey János... prózai fikció és referencialitás együttes feszültségeiből építik fel a történet verzióit." Alapvetően nagyon kevés vitám volna Németh Zoltánnal, mivel elismerem, hogy e teoretikus megfontolásnak szembesítése az írói gyakorlattal, továbbá ennek kritikusi osztályozása óhatatlanul (korábban már írtam) "nivellál". Mert egyfelől - mondjuk így - az "életanyag" átláthatóvá tétele érzékelhető a jelzett szerzőknél, de másfelől, hogy két szélső esetet említsek, Győry Attila szubkulturális alulretorizáltsága, szókincse és Grecsó Krisztián erősen, bár nem "felül"-stilizált, egészen más "rétegnyelvi", erőteljesebben megkonstruált előadása eléggé messze helyezhető el egymástól, nem is szólva arról, hogy Győrynek a Németh által találóan bemutatott Kerékkutyája Pozsonyhoz van kötve (amely főváros, bár peremkerületei is vannak, alvilága is van), "a város konkrét helyeihez referenciálisan is hozzáférhető olvasat a szöveg térelemeit azonosítva nyugvópontra vihetné az olvasást, a narrátor a cyberpunk szövegekre jellemzően az utópia csavarával él, s a virtuális tér autoreferencialitását lépteti működésbe". Grecsó Krisztiánt - Németh Zoltán - a kánonok határára helyezi el, köteteit,így a Pletykaanyut többnyire elismeréssel fogadta a kritika. Németh Zoltán jó érzékkel választja el Grecsó szövegeit a "vidékről" valamilyen módon hírt hozó írásoktól. Grecsó "ahhoz a verzióhoz ragaszkodik, amelyet szövegei alakítanak ki, lehet, gyakran a szerzői intenció ellenére". Majd alább: "sokirányú, tág költészet"-ről és "prózá"-ról töpreng Németh, és óv az "egyértelműségek csapdájá"-tól. És még egy idézet: "Grecsó szövegeinek elliptikus jellege szorosan összefügg e szövegek mozaikszerűségével, »talált tárgy« jellegével, valamint az egy szövegen belüli egyes szövegdarabok közötti távolság nagyságával". Egyfelől - perspektívából tekintve - egy mondatba, egymás közelébe kerül Győry és Grecsó, másfelől az alaposabb elemzés horizontjában inkább egymás ellentettjeivé válnak szövegeik, mind térbeliségük, mind időbeliségük (város-vidék, utópia-helyhez kötöttség) alapján. Minthogy állandóan változó pályákról esik szó, amelyek a megírás és a kinyomtatás közötti időszakban sem maradnak mozdulatlanul, egyrészt elképzelhető, hogy a különféle időponthoz köthető írások azt a (történeti) folyamatot is reprezentálják, amely a fiatal irodalom egyes műveinek közzététele és a szintetizálhatóság helyzetébe kerülése között eltelik, másrészt az ilyen irányú vizsgálódások kettős arculatát mutatják: hiszen nem bizonyos, hogy az "önmagában" elemzett mű ugyanúgy fordul értelmezője felé), mint a tágabb kontextusában, összefüggésrendszerében, más művekkel, szerzőkkel való együttlátásában szemlélt alkotás, szerző. Németh Zoltán munkája már csak azzal is kitűnik, hogy mindkét lehetőséggel él, vagy másképpen fogalmazva, hagyja, hogy mindkét lehetőség "éljen", de kitűnik azzal is, hogy csak korlátozott mértékben ismeri el az irodalomelmélet jelenlegi valós vagy vélt igényeinek abszolút jogosultságát. Benyovszky Krisztián Lotman-olvasásának tapasztalatát fölhasználva olvasó/olvasástípusoknak kevésbé konfrontációjára utal, mint inkább komplementer voltára, azaz jogosultságukat és használhatóságukat ismeri el: "vannak kultúrák és kulturális kor(szak)ok, amelyeknek művészetére a külvilágtól elhatárolódó, maximálisan autonóm, önmagukba zárt szemiotikai világokként megjelenő szövegek jellemzők, amelyek egymáshoz való viszonyukban nyerik el jelentésüket, a modellek, klasszifikációk játékának tág teret nyitva meg ezzel. Ezzel ellentétes tendencia érvényesül akkor, ha a szövegek a külső valóságra orientáltak, hangsúlyozódik ábrázoló jellegük, a szemiózis folyamatában pedig a kulturális emlékezetben elraktározott szemiotikai modellek tartalmi interpretációja válik hangsúlyossá." Az, hogy "átmeneti", kettős kötöttségű jelenségek szintén létezhetnek, emlegetése itt fölöslegesnek, akadékoskodónak tetszik, az azonban talán mégsem, miféle értelmezői stratégia szükséges egyik vagy másik leírásakor, bemutatásakor, elképzelhető-e az értelmező "színeváltozása", szükség van-e erre, vagy netán valóban olyan hajlékony-e az értelmezői magatartás, hogy az adott műhöz, szerzőhöz legjobban illő (van olyan?) megközelítési módra ráleljen. A találó Lotman-idézet szerint a szélsőséges szemantizáció és a szélsőséges deszemantizáció vezet célhoz, a jelek szabad játéka, illetőleg a külvilággal való szoros kapcsolat adja meg az interpretáció irányultságát. Külön bekezdés tartalmazza Németh Zoltán kiegyenlítődésre törekvő álláspontját, amely aztán a kötetben végig érvényesülni látszik, mindannak ellenére, hogy - mint mondani szokás - akadnak neki is szerencsére "értékpreferenciái". Íme, a tömör cél-meghatározás:
     "Mivel a szövegek mindkét lehetőség kiaknázására módot adnak, s a szöveg referenciális és poétikai változóinak rögzíthetetlen és folyton felülírt áramlása valójában el is mossa a mesterséges, különbségtevő felfogásoknak ezt a mindenek fölött kinyilvánított érvényességét, kívánatosabb lehet nem elválasztottságukban szemlélni e két elméleti megoldás modusait."
     Mintha felelni látszana Németh Zoltán aggályoskodó töprengéseimre, s megkísérelné a maga számára tisztázni az elmélet és a szöveg egymásra olvasásából fakadható kétségeket, nem kevésbé fölmérni, mily mértékben kérhető számon a művön, a szerzőn(?) az elméleti stúdiumokból merített irodalmi (mondjuk így, leegyszerűsítve) "szabályrendszer"; azaz az irodalomelmélet által konstituált előfeltételek mennyire igényelhetik maguknak a régebbi időkben "költészettan"-ként elfogadott, az irodalmi kritikában érvényesíthető elvárások funkcióját. Az olvasás és értelmezése többrétűvé válása újabb problémákat vet föl, a ki és mi olvas? kérdésére szintén a kiegyenlítődést megfogalmazó válasz érkezik: "nemcsak szövegek olvasnak szövegeket, hanem a kulturális kontextusok és a test is". Az idézet helye A referencialitás temporalitása, egyben a kötet bevezetője, s a prózaváltozatokról elmélkedik, hogy a megnevezhető(?) olvasóra futtassa ki az értekezés csattanóját. A megnevezhető, korántsem az "odaértett", a szövegben konstruálódó olvasó, hanem az olvasási lehetőségek egyikje és másikja jelenik meg, miközben léttapasztalatunk formálja olvasási stratégiánkat. "Az olvasás során - emígy az utolsó mondat - saját identitásunk alapjaival és tapasztalataival vagyunk kénytelenek szembesülni, hiszen minden szövegben végtelen számú lehetséges olvasó található, de csak az az egy vagyunk mi, aki éppen olvas." Persze, hozzá lehet tenni, hogy úgy, akkor, abban a pillanatban. Ismét "történeti" példa. Szerb Antal antológiában gyűjtötte össze a világirodalomnak általa legszebbnek tartott száz versét (Száz vers, 1943). Nem bizonyos, hogy tíz-húsz esztendővel korábban ugyanazt a száz verset válogatta volna ki, s az még kevésbé bizonyos, hogy mit válogatott volna be (és mi helyett), ha Szerb Antal például tudott volna csehül vagy lengyelül. Egy másik hozzáfűznivalóm az lehetne, amit Babits Mihály állított egy ízben, hogy minden íróban több író lakik, s adott esetben - folytatom - bonyolult összjátékok eredményeképpen bukik elő a sok közül az egyik vagy a másik.
     A második bevezető fejezet a ma oly divatos kánon-problémákat kísérli meg józanabbul láttatni, azt hangsúlyozván, hogy a fiatal irodalom esetében "problematikus" a kánon fogalmával élni, viszont a fiatal irodalom és a kánon együttszemlélése esetében "éppen az össze nem illés, az olvashatatlanság és az irányíthatatlanság belátásai nyomán olyan tapasztalatokkal szembesülhet a zárt jelentésstruktúrák felnyitója, amelyek újraértelmezhetik mindkét fogalom kontextusait". Kérdéses, hogy kizárólag a kontextusokat-e? A kánon és a kanonizálás (ki, miért, hogyan kanonizál? kiknek van sikerlehetőségük a kanonizálásra?, mennyi ideig érvényes egy kánon?, milyen kánonok vannak?, nemzetiek, világirodalmiak, regionálisak? stb.) divatos kutatási terület lett, Szegedy Maszák Mihály kezdeményező dolgozatai mellett Farkas Zsolt tanulmányát lehetne említeni, amely mindenekelőtt az amerikai kánonvitáról hozott tudósítást, újabban Boka László (A befogadás alakzatai, 2004) elsősorban angol-amerikai szakirodalom alapján kísérelte meg a kánon "teóriájának" körülírását, hogy aztán egy másik, e kötet szempontjából is tanulmányozásra érdemes dolgozatában az erdélyi magyar irodalom 1957-tel kezdődő periódusának elvárási horizontját, illetőleg felhívási struktúráját mutassa be, dolgozatából kiolvashatóan a kánonba kerülés feltételeinek rögzülését és kinyílását nyomon kísérve. Minthogy a fiatal irodalom szereplői nyilván be akarnak kerülni a kánonba, volt róla szó, és e bekerülést siettetni akarván olykor indulattal utasítják el a hivatalos rangsorokat, máskor igyekeznek olyan tényezők megalkotására, amelyek szükségessé teszik a kánon újragondolását, más ízben működésük eredményeképpen alternatív kánonok keletkezhetnek. Annál is inkább, mivel Németh Zoltán szerint "az irodalmi kánonok, ellentétben az egyházi kánonokkal, nem annyira a múlt etikai pozícióihoz, mint inkább a jövőt illető elvárások esztétikai vagy ideológiai megerősítéséhez szolgálnak argumentációval." Ez azonban kétirányú folyamat. Legyen példánk ismét Ady Endre. Egyfelől verseiben, cikkeiben megalkotta a maga múltértelmezését, szuverénül bánva az irodalmi/irodalomtörténeti hagyománnyal, másfelől a maga irodalmi pozícióját olykor verses én-hipertrófiája, a századfordulós modernség művész-képzete segítségével nyilatkoztatta ki. Hasonló megállapítás tehető az avantgárd önkanonizációjáról. Ezzel nem ellentétes Németh Zoltán egy kijelentése: "a kánont a szövegek és szövegmagyarázatok együttesen alkotják". Csakhogy a fiatal irodalom úgy lép be a kánonteremtési/teremtődési folyamatba, hogy maga választja meg, mely elő(d)szövegekre reagál, melyek továbbírásában válik érdekeltté, melyekről nem kíván tudomást venni. A századfordulós modernség magyar költői, a Nyugat első nemzedéke maga határozta meg világirodalmi tájékozódását, nem fogadván el azt a világirodalmi kánont, amelyet a Kisfaludy Társaság német, angol, francia költői antológiái fölkínáltak. Még a műfordítás hogyanja is a kánonalkotás eltérő modusát hirdeti, a Szász Károly által készített Isteni színjáték-átültetés egészen más fordítói ("költői") elvek és irodalomtörténeti/elméleti ismeretek szerint készült, mint Babits Mihály későbbi tolmácsolása, s az időbeli tényező mellett a 19. századvégi pozitivista és a 20. századi esztétizáló kánonfölfogások eltéréseire is rá lehetne mutatni. A fiatal irodalom természetszerűleg még nincs benn a kánonban, bármennyire is megelőzi az első kötetet híre, legendája, a szerzői név még messze nem oly markáns eligazító, meghatározó tényező, mint egy már befogadott szerző esetében. Németh Zoltán még ennél is határozottabban választja el a "történeti"-nek nevezett kánont a jelenkori irodalmétól. Itt azonban érdemes (lett volna) olyan debut-kre utalni, mint amilyen a Varró Dánielé volt, érdemes lett volna az első kötet fogadtatására kitérni; a Túl a Maszat-hegyen bemutatása egy kitéréseképpen esik szó a költő első két kötetéről, mint amelyek "képes"-ek "a horizontális kanonizáció teljes spektrumában [...] helyet foglalni, piac és profi olvasók igényeit egyaránt kielégítheti. Ez arra utal, hogy olyan szövegekkel állunk szemben mint olvasók, amelyek több irányban képesek nyitni, s ez újraolvasásuk biztosítéka is lehet." Ami azonban további szempontokkal gazdagíthatná Németh Zoltán állítását, egyrészt az első kötetközlést megelőző esemény, a gyermekifjú poéta fölbukkanása, szinte csodagyerek híre, majd a korántsem teljesen egységes fogadtatás, mindenesetre kiadó, kritikus és szerző (akaratlan?) összjátéka. Egyszóval mainapság az ily gyors érvényesülés a vitathatatlan tehetség, íráskészség, szakmai tudás mellett külső eszközöknek is köszönhető. A publicity az irodalmi kánon alakulástörténetében sem mindig megelőzhető. Ezt jól látja Németh Zoltán is, Orbán János Dénes két kötetét ismertetve. Míg az Anna egy pesti bárban majdnem osztatlan sikert aratott, a Magyar Könyklub bemutatóján Orbán János Dénes mellett Kányádi Sándor ült, elismeréssel méltatva az ifjú poéta teljesítményét, a Teakönyv recepciója felemásnak mondható, akadt elmarasztaló vélemény is. Németh Zoltán némi túlzással jelenti ki: "Orbán János költészete a mai fiatal magyar irodalom egyik ikonikus alakítójának, megkerülhetetlen viszonyítási pontnak tűnik több költő, irodalomtörténész és kritikus számára". A továbbiakban mellékesen jegyzi meg, hogy nem törekszik "a kánon kialakulásában szerepet játszó pozíciók (média, önreprezentáció, csoporttudat)" felmérésére. A kissé odavetett, bár a szakirodalomban emlegetett "önreprezentáció" valóban hozzásegítette nemcsak Orbán János Dénest, hanem a vele együtt és a közvetlenül utána jelentkező (erdélyi) költőket, hogy számontartott képviselői legyenek egyfelől az erdélyi magyar irodalomnak, másfelől a fiatal magyar irodalomnak. A kettős értékelés jól rajzolódik ki a befogadástörténetben, amelyről a kötetben a névsorolvasásokban előforduló Páll Zita közölt emlékezetes tanulmányt. Ugyanakkor az Orbán János Dénes-kritikában emlegetett "csoporttudat" leginkább teoretikus kialakítója, Sántha Attila kötetét ismertetve előkerül a "fiatal erdélyi költők" besorolás, jóllehet Sántha emlegetett kötete Budapesten jelent meg, beharangozó plakátja a budapesti metró-mozgólépcsők "mentén" volt szemlélhető. A magam részéről itt két tényező bevonhatóságára figyelmeztetnék:
     1/ Az Előretolt helyőrség "csoport" egyszerre kezdte meg transzközép ideológiájának és esztétikájának irodalmi és elméleti körülírását, avantgárd jellegű kiáltványokkal és verssel indítván meg az önkanonizálás csatáját, még mielőtt önálló kötetekkel rendelkeztek volna. Majd az első kötetek alig kerültek ki a nyomdából, mikor felolvasó estjeiken népszerűsítették nézeteiket, de igazi sikert verseikkel értek el. (Itt jegyzem meg, hogy nem sokkal debut-jük után írta meg Kovács András Ferenc versét, nem éppen a csoport ellen, inkább a maga elsőbbségét, ha úgy tetszik, a maga kanonikus helyét féltve, amelyre Orbán János Dénes igen szellemesen, hasonló versalakban, hasonló frazeológiával válaszolt, részint a továbbírás, részint az elhatárolódás motívumára építve.)
     2/ Az önkanonizációt hathatósan segítette elő, túl néhány magyarországi kritikus kedvező ismertetésén, az idősebb erdélyi írónemzedék befogadói gesztusa. A kolozsvári Helikon című folyóirat főszerkesztője, a regényíróként tekintélyre szert tett Szilágyi István, a lap több oldalát a "csoport" rendelkezésére bocsátotta, a csoport e néhány lapot birtokba vette, Serény Múmia címet adván a rovatnak, s megkezdte, immár a hatalom sáncain belül, kanonizációs/önkanonizációs munkálkodásának újabb periódusát. Fenntartva a költővé avatás, a kolozsvári költészetbe való beiktatás "jogát".
     A történet több szempontból tanulságos, a kanonizálás több, külső és "belső" tényező szerencsés találkozásával magyarázható.
     A fiatal magyar irodalom megkülönböztető tulajdonságai közül az iróniát, a paródiát és a humort emeli címbe Németh Zoltán. Az igényes elméleti alapozás Linda Hutcheon A paródia elméletével indít (az egyik legtöbbet emlegetett név), s az irónia meg a paródia egymásra vonatkoztathatóságáról tesz megállapítást. A továbbiakban cseh és magyar kutatók mellett Bahtyinra hivatkozik, érzésem szerint nem eléggé aknázván ki nem csupán a népi nevetéskultúráról írottakat (paródia, szatíra), hanem a karnevalizációról kifejtetteket sem, továbbá A szó esztétikája idevonatkoztatható tételeit (dialogicitás). Már akárhogy is áll, érdekes módon ebben, a kötet harmadik írásában hangzik el a kérdés, valójában mit ért fiatal irodalmon. S bár eddig is élt e terminussal(?), a közelebbi megnevezés, a világos elkülönítés a kötetnek 49-50. lapjára kerül. Eszerint az 1967 után született szerzőkről esik szó (a kötetszerző 1970-ben született), tudniillik az "1967 utáni korosztályok kerültek először abba a helyzetbe, hogy húszas éveik elején már kötetük, sőt köteteik jelenjenek meg, s egy új mentális-szociokulturális és politikai helyzetben hozzák létre az irodalmi életnek nevezett formációt". Zárójelben egyetlen példa: Térey János indulása. Erősítő adat, Orbán János Dénes 1973-ban született Brassóban, első kötete 1995-ben, tehát 22 éves korában látott napvilágot. Ez azonban nem látszik elegendő érvnek. Kell egy "tisztán irodalmi": "az 1967 után született nemzedékek íróvá válásának idejére már lezajlott és kész ténnyé vált a magyar irodalom posztmodern fordulata, amely a hetvenes évektől 1986-ig tartott, s a fordulat után megszólaló generációk már egy egészen más irodalmi térben szólalhattak meg". Az ezt követő névsor vegyes, ötletszerű, s amire visszautalnék: Kovács András Ferenc inkább vitában állt a Serény Múmiákkal, viszont Szőcs Géza (tőle persze nem idegen a posztmodern) mindvégig támogatta őket. Parti Nagy utánzókra (is) lelt, viszont Podmaniczky Szilárdhoz kapcsolódó fiatal költő/prózaíró feltehetőleg nemigen nevezhető meg, Esterházy utánozhatatlan, jó értelemben véve követhetetlen. Így a névsor inkább jelzés a lehetőségekre, amelyek megmutatták az irodalom sokszínűvé válását. További probléma lehet, hogy az iróniát, a paródiát, a humort túlságosan a fiatal irodalomhoz kapcsolja Németh Zoltán. Talán nem árt kissé differenciáltabban közeledni a fogalmakhoz, amelyekbe lassan-lassan nem egyszerűen írásmód érthető bele, hanem az anyaggal, a múlttal, a szakralizált fogalomrendszerrel, ideológiai előfeltevésekkel, a világ szövegesülésével szemben kialakított magatartás is. "Az irónia mindent átható jelenléte a kilencvenes években vált egyértelművé" - állítja Németh Zoltán. Pontosabban szólva, a kilencvenes években vált nagyon erőteljessé a törekvés, hogy az iróniát ne csupán retorikai alakzatként fogja föl a kritikus,hanem az irodalmi alkotást és az epikai/lírai viszonyulásokat meghatározó jelenségként. S bár "kontinuitás" az irónia-értelmezéseket tekintve csak nagy nehézség árán fedhető föl, részint az irónia szemléleti tényezővé válása összefügg a német koraromantika posztstrukturalista újraértelmezésével, kiváltképpen Friedrich Schlegel elméleti munkásságának fölértékelődésével, részint az egyetemessé mélyülő értékválság immár nem "tragizáló", hanem a tragizálást is az irónia célpontjává tévő "lereagálásával". Annyit azért szükséges volna tudatosítani, hogy egymástól nem teljesen függetlenül a posztmodern előfutárainak nem tekintett szerzők, mint Thomas Mann és Márai Sándor, figyelmeztettek az irónia és a paródia kultúra-meghatározó jellegére, Mann például a Lotte Weimarban Goethéjének(!) szájába adja a maga regényfelfogását, másutt részletezi, mit ért epikai irónián, Márai pedig többek között Krúdy lefordíthatatlanságát tulajdonítja annak, hogy a nosztalgikus felhangok által elfedett irónia nem tud érvényesülni az idegen nyelvű Krúdy-szövegekben. És csak óvatosan kérdezem, hogy Orbán Ottó és Petri György lírája "előzménye"-e a fiatal irodalomnak (éppen az irónia, a paródia, a humor tekintetében), a náluk átható erejű, a hagyományok szuverén felül/szétírásához vezető modus nem írható-e le a Németh által címbe írt fogalmakkal? Mielőtt az irónia, a paródia és a humor körülírására kerülne sor, újabb terminus bukkan föl; "Posztironikus fiatal irodalom". Nem egészen elfogadható magyarázatképpen: "Szerintem a megkerülhetetlen irónia (ironikus állapot és ironikus retorikai alakzatok) kiterjesztése, radikalizálódása, legyűrése folyik." Az irónia létmódjának osztályozása pedig aképpen hajtható végre, hogy az elemzés "a szubjektum komikumhoz való viszonyát úgy veszi figyelembe, mint sajátos kommunikatív viszonyt, amely ráadásul az irónia állapotában szólal meg". Vagyis: "a szubjektum szerepét maga a szépirodalmi szöveg, annak létmódja, céljai, egyszóval a textus tölti be, míg a komikum helyzetébe az ironikus irodalmi kontextus kerül". A fiatal irodalom szempontjából aztán a posztironikus pozíció öt változatának demonstrálása történik meg, méghozzá rövidebb versidézetekkel feldúsítva: naivitás-elv, agresszív irónia, önirónia, humoros jelentésképzés, abszurd kondíció. Németh Zoltán érzékeny szövegelemző, példái többnyire meggyőzőek, osztályozási törekvése az egyik lehetséges olvasata annak a "fordulat"-nak, amely a fiatal irodalom tevékenységével függ össze. Nemigen róható föl, hogy az elkülönített "változatok" olykor egymásba érnek, s esetleg az idézett versrészlet továbbolvasása eltérít attól a helytől, ahová besorolódik a szemelvény, s az sem, hogy még az idézett nevek és versrészletek között is számottévő az értékkülönbség. Hadd emlékeztessek (ismét történeti példán keresztül) arra, hogy a 18. századi kollégiumi költészet csúfolkodó versei sem nélkülözik a humort, a paródiát, helyenként (anakronisztikusan szólva) az abszurdot sem, ez a kezdő Csokonai "ál"-allegóriáiról, az obszcenitásba hajló műveiről szintúgy elmondható. Emellett a Parti Nagy szó/versjárását követő "költészet" helyenként (számos ízben) efemer szójátékokban múlik ki, márpedig Gadamertől tudható, hogy "a játszás csak akkor éri el célját, ha a játszó feloldódik a játékban"; "A játék megmutatásában láthatóvá válik, ami van. Megmutatkozik és napvilágra kerül benne, ami egyébként rejtve van és láthatatlan." A limerickek divata többfelől magyarázható. A régebbi angol módi most ért el ide. (Edward Lear-ről "A nonsense" fejezetcím alatt már Szerb Antal A világirodalom története II. kötetében is olvashatunk, Richard Barhammal és Lewis Caroll-lal együtt, "a diadalmas értelmetlenség, a nonsense bajnokai"; az 1846-os The Book of Nonsense limerickjei "többnyire egy városnévre rímelve mond"-ják el a "falrengető értelmetlenségeket". Limericket egyébként már Babits Mihály is fordított.) A limerick-termelés egy viszonylag könnyen elsajátítható versforma és "kecske-rím"-játék révén szaporodott meg, legjobb darabjaiban hagyománytörténésre reagál a költő, túlnyomó többségében, kevésbé érdekes darabjaiban épp oly üres és legföljebb divat-jelző, mint a nem kevésbé sűrű, a folyóiratok üres helyeit kitöltő haiku-áradat. Problematikus ismét a szóviccé degradálódó nyelvhasználat, amely persze érintkezhet a városi folklór beszédfordulataival, a kabaréhumorral (jobb esetben), a hajdani politikai "viccek" szerkezetével, valójában egy kényelmesnek bizonyuló séma kitöltése. Megint Gadamer, ezúttal a Szöveg és interpretációból: "A szójáték funkciója egyenesen összeférhetetlen a költői szó sokatmondó többrétegűségével (Vielseitigkeit). A főjelentéssel együttrezdülő mellékjelentések irodalmi súlyt adnak ugyan a nyelvnek, ám azáltal, hogy alárendelik magukat a beszéd értelemegységének és más jelentéseknek, csupán annyit engednek, hogy abba belecsendüljenek. A szójátékok nem egyszerűen a szavak többrétegűségének és polivalenciájának játékai, amikből kialakult a költői szöveg - bennük sokkal inkább önálló értelemegységek vannak egymás ellen kijátszva..." Talán túl igényes ennek hangoztatása a szórakoztatás-elvű limerick-változatokkal szemben, Gadamer tanáros vonalvezetésével a szójáték szerepét kísérli meg leírni a lírai költészetben, "ahol a nyelv zenei figurációja túlsúlyban van, aligha bizonyul hatásosnak a szójáték robbanótöltete", állítja, s ez mindenképpen arra utal, hogy a német bölcselő jobban ragaszkodik Goethe "líra"-elgondolásához, mint az újabb fejleményekhez. Ez, valamint az egykori kabaré-líra, századfordulós, "modern" vers (Gábor Andor, Heltai Jenő, Szép Ernő, néhány darabbal Karinthy Frigyes) versemlékezetének felújulása szintén tünetszerű, ironikus felhangokat csendít meg, lehetővé teszi a nem kevéssé divatossá lett önironikus szereplírát, ám minden kétség itt sem múlik el. Mivel az átírások, újra-szerkesztések radikalizmusa olykor beleütközik a nem tökéletesen elsajátított poétikai hagyomány vállalt kényszerültségébe, s inkább konstatálható a tájékozódás jelzése, kevésbé maszkos-jelmezes költői játék. Eredménye: egyenetlen verseskötet, versciklus, a "hangra" lelés esetlegessége. Elismerem, hogy kitűnő szakaszokat lehet kiragadni, remek sorokkal lehet példálózni, s az is igaz, hogy inkább tendenciák regisztrálását végzi el a kritikus, mint értékelést.
     Ehhez hozzászámítom, hogy jórészt feldolgozatlan Karinthy Frigyes irodalmi utóélete. Nem konkrét idézésre gondolok, hanem az irodalmi paródia hatástörténetére, Karinthy "nyelvjátékaira" (nem wittgensteini értelemben), nyelvszemléletére, nyelvhez fűződő igen ambivalens viszonyára. Odafigyelve Kosztolányi Dezső megújuló népszerűségére (az Esti Kornél-ciklus parafrázisaira és értelmezéseire), aligha teljesen mellőzhető a Kosztolányi-életmű bizonyos szegmenseinek és a fiatal irodalomnak összeolvasása. A posztironikus pozíció változatainak szemlézése folytán csupán a besorolás szükségszerű (?) rövidre zárásai okozzák, hogy egy mondatba kerül Háy János, Jász Attila, Lövétei Lázár László és Hollósvölgyi Iván, minthogy mindegyikük "az önirónia eszközeivel él". "Főleg azokban a szövegekben találkozhatunk az önirónia eszközeivel, amelyek szeretnének megszabadulni ugyan az irónia kontextusától, de egyúttal tudatában is vannak ezen késztetés lehetetlenségének, s az előállt szituációt az önirónia alakzatának működésbe léptetésével oldják fel." A részlet aztán a fokozás "eszközeivel él", Tóth Krisztina ironikus, Szálinger Balázs még ironikusabb, Hollósvölgyi Iván meg "referenciális utalásokkal tágítja az irónia érvényességének körét". Lehet, hogy az idézett szemelvényekkel, esetleg még más vershelyekkel igazolható, de a megidézett Háy, Jász, Lövétei Lázár költészetéről odavetett mondat szervetlen marad, nemcsak azért, mert tőlük nincs idézet, hanem a leginkább azért, mert feltehetőleg megnyilatkozásaik nemigen férnek bele ebbe a szűkre szabott önirónia fogalomba. Egyébként az önirónia ebben a passzusban alakzat, kontextus, az irónia specifikus változata. Az nem egészen világos, hogy mely irónia-meghatározás jegyében differenciálódik a terminus, s elegendő-e egy egyes szám első személyű megszólaló, netán "lírai én" ahhoz, hogy öniróniáról beszélhessünk.
     Az irónia-fejezet (a paródiáról kevesebb szó esik) végkövetkeztetése az öt változat fokozati, sugalmazottan időbeli egymásutánját rendszerezi. Megint az utolsó mondat: "Eljátssza, hogy irodalom, miközben tudja, hogy szépirodalom már nincs, csak szövegek, amelyek akadálytalanul generálódnak a mediatizált világban. Elég humoros az egész szituáció, ahogy a szövegek egymás pozícióira törnek, törtetnek." Annyit óvatosan hadd jegyezzek meg, hogy a kötetben még nem olvasható, de Erdélyben és Magyarországon folyóiratokban megjelent Lövétei Lázár-verseket én (eddig?) másképpen olvastam, időnként még a "tragikus iróniá"-t is megfelelő jellemzőként tudnám megnevezni.
     A második rész "esettanulmányai"-ról legföljebb úgy tudnék írni, hogy közölném, hol és miért értek egyet többnyire Németh Zoltánnal, hol miért kevésbé. Annak az egyébként szaporodó kritikaírásnak azonban viszonylag kevés értelmét találom, hogy az igen előnyös utólagosság helyzetéből rámutassak, miszerint az újabb fejlemények miként igazolják, netán cáfolják a kritikus gondolatmenetét. Ehelyett a magam következtetését tudatnám, Németh Zoltán elemző és összegző kötetének olvasási tanulságaképpen. Kiváló könyv. Ez így nyilván "hatalmi beszéd"-ként volna aposztrofálható. Részletesebb érveléssel: egy elméletileg felkészült kritikus néz szembe korosztályának irodalmával, hogy részint a maga kritikusi pozíciójára kérdezhessen, részint irodalom és elmélet újszerű(?) viszonyára láthasson rá. Minthogy folyamatot vizsgál, ennek kihasználja előnyeit (nem szükséges az értékelésre pazarolni az okfejtést, elegendő a tüzetesebb leírás, körülírás, megnevezés), elszenvedi a hátrányait (a zárójeles mondatot újra le kellene írnom).
     A továbbiakban hasonló "kompromisszumos" mondatok telnek csak ki tőlem. Ilyenek, mint: a kötet egy kortárs irodalomtörténet alaprajza; egyensúlyteremtési kísérlet irodalomtörténet és kritika között; a közvetítő/ismertető és az "elméleti"/"tudományos" kritika összeegyeztethetőségének próbája; áttekintés a fiatal irodalom két évtizedéről, az elemzésbe némi tartózkodással bevonva a legmarkánsabban megnevezhető elő(d)szövegeket; a földrajzi hely "szellemének" és az identitásnak megfelelően cseh és szlovák szépirodalmi, elméleti, kritikai források felhasználásával felderengtetése egy közép-európai, kelet-közép-európai vagy szlovák-cseh-magyar "szöveg" továbbírásának. A költői szerepvállalások, szerepmódosítások fényében a kritikusi szerepvállalások, szerepmódosulások újraszituálása; a kritika "nyelvének" szembesítése a szépirodalom változó nyelviségével. Tapogatózás a kortárs "világirodalom" irányában. Ugyanakkor határozott a fellépés akkor, ha túlírtnak, szakmailag zavarba ejtőnek, azaz "nehezen érthetőnek" találtatik egy kritikai szöveg; az eklektikus elméleti konstrukcióknak sem látszik híve lenni; nem kertell, ha úgy véli: "Ezért aztán meglehetősen nehezen hozható közös nevezőre az Angyalosira és a referencialitás potenciális erejére történő egyetértő hivatkozás a monográfia elején mindazzal, ami a későbbi értelmezések során elhangzik a referencialitás kapcsán, amelyet meglehetősen kifejtetlenül, egyszerűsítve, szupplementumként tárgyal." A kötet elején Kulcsár Szabó Ernő vitát kiváltott irodalomtörténetét idézi, hogy közölje, az irodalomnak az idézettek szerint való felfogása "minimum két kétellyel szembesít". A tiszteletteljes, ám a saját álláspontot megmutató vita valóban dialógus helyzetbe hozza a szövegeket, s nézőpontok szembesítését teszi lehetővé. Amellett, hogy a joggal tekintélyes irodalomtörténész mondatait sem tartva kétségbe vonhatatlannak, az irodalomtörténések oszcillációs mozgására enged következtetni.
     Ezek után ismét: kiváló könyv, egy más nemzedékbe tartozóként is elismerem, hogy jó helyen föltett jó kérdések hangzanak el. Több mindennel nem értettem egyet, több mindennel (maradéktalanul) egyet tudtam érteni. Még mindig Gadamer, ezúttal A szép aktualitása kötetből: "A beszélgetés lehetősége valójában a kérdések és válaszok kölcsönös kijátszásában áll. Nincs olyan kijelentés, mely végső értelmét, azaz azt, amit a másik számára mond, ne abból a kérdésből nyerné, melyre válaszol." A fiatal irodalom (Németh Zoltánnal együtt) valószínűleg nem tenne egyenlőségjelet a "végső értelem" és a másiknak mondás gadameri felfogása közé, talán közelebb érzi magát Kertész Imre egy megjegyzéséhez: "A regényírás új technikája pusztán azon a belátáson alapul, hogy immár nem az író ragadja meg a világot (mint a megismerés tárgyát), hanem a világ ragadja meg az írót (mint korlátlan önkénye tárgyát); ám ez a belátás pusztító változásokkal jár az úgynevezett irodalomra, erre a mind nehezebben vegetáló művészi ágazatra nézve." Tegyem hozzá, hogy Kertész Imrének Valaki más című kötetéből idéztem, mely cím mint ismeretes, Rimbaud-ra vezethető vissza, az én - az valaki más. Végezetül (különös tekintettel a 2005-ös esztendőre, mint Schiller-évre) Schiller-idézet a Mi az egyetemes történelem s mi végre tanulmányozzuk? című egyetemi előadásából:
     "...ha egy új gondolatsor, új természeti jelenség, valami újonnan felfedezett természettörvény lerombolná is tudományának egész épületét, akkor is kedvesebb előtte, s mindig is kedvesebb volt, az igazság a maga rendszerénél, és örömmel cseréli a régi, tökéletlen formát újra és szebbre. De sőt, ha nem rendíti meg eszméinek épületét semmi külső csapás, a jobbítás örök ösztöne őt magát indítja elsőként arra, hogy mert tökéletesebben szeretné újraalkotni, elégedetlenül ízeire szedje. Míg a céhbeli tudós örök szellemi veszteglésében iskolás fogalmainak terméketlen egyhangúságán kotlik, a filozofikus szellem egyre újabb és egyre szebb gondolati formákon át mind nagyszerűbb csúcsok felé tart." (Pozsony, 2004 Kalligram)