"A költészet meg ott sínylődik a két eb közt, mint duzma kötőjel, tudnám, hol, derégen nincs kinek írnom, s csak mikor őrségben ál-lok, meditálok néha rejtett dactilusokban."

Bármennyire is azt tervezgettem - gondolom ezt volt az elvárás -, hogy milyen frappánsan kielemzem majd az intertextualitás szövevényes olvasatlehetőségeit, hogy a komparáció módszereivel élve felfedem az eddig még megbúvó szövegkiterjedéseket, meg hogy mindenféle unalmas tudományos boncolásnak vetem alá a textust, nem sikerült. Mostanában elragad a hév, s mivel megint olyan hangulatban ültem le dolgozni, amelyikben a versélmény jobban izgatott a tudománynál (lásd e szösszenet címét), így már megint figyelmen kívül hagytam a tudományosságot. Csak úgy, a magam örömére, mintha szeretnék olvasni, elkezdtem szeretni a verset és a költőt. Öreg hiba volt, mert a munkakényszer (ill. a kényszermunka) minduntalan előfurakodott a tudatalattimból, s nem engedte egyszerűen élvezni a szöveget, a művészetet, előhúzta a bonckést, s onnantól kezdve ez az írás már csak egy belső tusa a "szĺkembër" (sosem találom a palóc a-t, ami fölött pont van és nem karika...) és a "mezei olvasó" között. Bocsássa meg nekem az irodalom, nem tehetek róla, ilyen az a fránya természetem! S akkor következett a meglepetés... Véletlen vagy sem, Tőzsér könyvéből ugyanezt a tusakodást olvastam ki...
     Adott egy kötet, amelynek címében szerepel a tanulmány szó. Vagyis olyan műfajról beszélünk, amely elsődleges jelentésében a megismerés, megtanulás, esetleg begyakorlás szolgálatában áll. Másodlagos funkciója jelen esetben a szövegköziség terepén tárható fel. Ha a megismerés, tanulás, racionális értelmezés dominál, akkor óhatatlanul visszaszorul az esztétikum. Vagy legalábbis a tudás szolgája lesz. E jelenséget értékelni fölösleges, hiszen mindenki belebukott, aki eddig megpróbálta, mert csakis szélsőséges, kizáró jellegű eredményt ígér. Ösztönösen, hangulatfüggően ért/zelmezhető csupán. Én szeretem mindkét végletet: a tudást szolgáló esztétikumot és az esztétikum tudásrabszolgáját is. Az egyiket művészetnek tartom, a másikat meg rock and rollnak. (Nem mintha a rock and roll nem volna művészet!, de azon belül meglehetősen specifikus.)
     Lehet-e szépirodalomként értelmezni ezt a metaszöveghálót? Amennyiben mindaz műalkotás, amit annak szántak - a befogadó meg tanuljon meg befogadni! -, akkor igen. (Természetesen érvényes, hogy a rock and roll már nemiségében is műalkotás. És amelyik műalkotás szinte csak attól műalkotás, mert műalkotásnak szánták, annak feltétlenül van valami köze a rock and rollhoz.) Tőzsérnél persze nem fenyeget az a veszély, hogy csupán a szándék okán teremtene műalkotásokat, de mivel szövegei szervesen beépülnek más szövegek sorába, illetve továbbírnak, továbbgondolnak más szövegeket, formákat, stílusokat, metódusokat stb., szépirodalmi mivoltuk semmiképpen sem tisztán primér. Elméletileg az intellektualitás felülkerekedését várnánk. Ám a költő nem játssza el a született urbánus értelmiségi sóhajszonátáját, tiszta, ösztönös, csavarosan spekulatív palóc "parasztésszel" gondolja végig az értelem dolgait. Mindig másfelől közelít, körüljár. Van ugyanis honnan indulnia: műveltsége intertextualitásából. S hová jut? Műveltsége intertextualitásába. Mégsem marad egy helyben. Kérdéseire a válaszok tele vannak kérdésekkel: paródia, allúzió, tisztelgés, átírás, értelmezés, gyakorlati beleélés, felülírás, elbizonytalanítás - ezek az ő válaszkérdései. A kérdező Tőzsér helyett, a Tőzsérrel együtt magát kérdezésre ragadtatott olvasó kerül itt válaszkényszerbe.
     Hol van itt a szenvedély??? Könyörgöm, hol? A klasszicista fiókban. Ahol Beethoven Holdfény-szonátájának szenvedélye. Mélyen, belül, elzárva, esztétista etüdökbe rejtve! Romantikus alkat lévén, ez engem nem nyugtat meg...
     Tagadhatatlan, hogy Tőzsérnek jó az ízlése. Számomra viszont ebben az ízlésben az az unalmas, hogy egyáltalán nem vállal kockázatot. Kanonizált és - bár nem "egykaptafa" - elismert, felfedezett, már-már szentté avatott szerzők előtt hajol meg. Ez már irodalomtörténészi (egyébként önmagához hű) attitűd. Stabil, megkérdőjelezhetetlen, csupán részleteiben, arányaiban módosítható rendszerből indul ki. Az igazi kritikus és interpretátor a még mozgó, fejlődő, a veszélyes, az instabil iránt vonzódik szenvedélyesen, hangsúlyozom: szenvedélyesen. Abból még lehet baj, hogy megdicsérek valakit, aki kisiklik, vagy ledorongolom a következő század költőfejedelmét! Az irodalomtörténészt sosem fenyegeti ilyen veszély. Semmit sem kell felismernie, csak elismernie vagy nem elismernie. Adott tények, kialakult, nagyjából letisztult, konvencionalizálódott struktúrák elemeivel legózik. Nem farag játékkockát, műanyag vackokat rakosgat, amíg el nem unja mindenki... Még szerencse, hogy a vers olykor felülkerekedik a kötet szerkesztési elvein! "Ennyiben a tudomány is poézis" - ismeri el Tőzsér helyett Johannes Kepler. Ő már csak ilyen marad... 
     Ha mezei adjunktusként fogom föl a kötetet, akkor számomra nem egészen világos, mi célból születtek meg ezek a stílus- és gondolattanulmányok. Tőzsért nem a rajongás hajtja, mégcsak nem is a tisztelet. De nem is az érdeklődés, mert már rég annyira jól ismeri tollal boncolt "áldozatait", hogy ezt nem hiszem el neki. Nem is bizonyítási kényszer hajtotta, hisz közismert, mennyire bőre alá ivódott már a nyelvhasználat és a poétika minden csínja-bínja-(kínja). A tudás az övé. Egyáltalán nem kell bizonyítania, hogy megérdemelte a Kossuth-díjat. Olvasóként - akinek meg hipotéziseket nem kell bizonyítania - már sejtem: talán csak úgy, szórakozásból, versírási hóbortból tette, ahogy azok a költők szoktak írni, akik nem a szakmának, hanem a (kocsma)asztalfióknak meg a tavaszi napfénynek rímelnek. Legalábbis remélem!
     Nem értem viszont, miért kell okvetlenül az olvasó szájába rágni, s ezzel agyonfárasztani, hogy itt bizony kemény intertextuális hálószövés folyik. Tán attól félt Tőzsér, ha nem jelöli meg az eredetiket, akkor plágiummal vádolják majd? ...ebben a rewritingos posztmodernt is szatirizáló-ironizáló- elbizonytalanító poszposztmodern korban? Ha valaki nem "eléggé" tájékozott a magyar irodalomban, annak aztán magyarázhat akárki, ha pedig igen, miért kell tőle megvonni a felfedezés örömét?! Írjon csak a költő bátran bárki "által" verset, ha jó, akkor mindenképp eredeti lesz, ha nem jó, hiába hivatkozik bármilyen eredeti példaképre... Tőzsér meg - nem mellékesen - tud verset írni...
     E kötet alcímében olvasható: "versek a versről és a költőkről". Igen, ez a tanárok csapdája: elméleti fejtegetés a költészetről a költészet gyakorlati eszközeivel fogalmazva. Szörnyűséges csapda. Az irodalom saját csapdája. Mindenki beleesik egyszer-kétszer. De költőnk biztosítókötelet használ: Nem csupán dumál a szövegről meg szövegköziségről, képes megcsinálni, életre kelteni, pókot dobni a hálóba! Hát ezért tetszik a könyve, főleg annak második fele. A legtöbb elméleti szakember sosem mer szépirodalmi alkotással próbálkozni, legtöbbször a szépírók vetemednek arra, hogy ösztönös tehetségüket tudássá fejlesszék, s mivel eközben kénytelenek megélni valamiből, s betegesen komolyan veszik magukat, elismert teoretikusokká doktorálják meg píejdzsdízik meg habilitálják magukat, s egyetemi oktatóként - nehogy idejük és élményük maradjon írni - élik hétköznapjaikat, tudatossá fejlesztik eszköztárukat, csak éppen nemigen merik már használni. Ez persze olykor erény, olykor kár. V.ö. In memoriam (O.O.).
     Mintha Tőzsérnek nem volna joga nem tőzséres Tőzsér-verset írni. Mintha kételkedne saját szabadságában, mintha önmaga "legendája" lenne önmaga börtöne: kiszabadulni egy Kossuth-díj teremtette konvenció börtönéből tényleg kicsit ciki...
     Mélyebbre hatolva a szövegekben kiderül, hogy Tőzsér tulajdonképpen a referencialitással és a modernizmussal, későmodernizmussal küzd. Lélekben, alkotói attitűdben és szövegben is. Életműve nem homogén, a fejlődés, költővé érés egyes fázisai éles határok nélkül ugyan, de megkülönböztethetők. Míg költészetében a kontinuitást a tárgyiasult képek, szemléletes, asszociatív jelzők, az esztétikai többletjelentés (főként a metaforákban), a jelentéskoncentráció, az intellektuális világlátás, kétkedés megfogalmazása, az eszmék jelképekbe tömörülése, a (sokszor drámai) konfliktusok jelenléte stb. biztosítja, a szüntelen változás zálogaként a formai keresés - a népi ihletettségtől a későmodernizmus és avantgárd eszköztárán át a posztmodernig - említhető. Költőnk mára a keresésben eljutott a posztmodernig - vagy amit annak szokás tartani -, s így kénytelen tudatosításani minimum két tényt: 1. a posztmodern művészet sem lehet cél és univerzális megoldás, 2. annak ellenére, hogy már évek óta a posztmodernnek nevezett alakulat vizeiben lubickol a legszívesebben, s ez a közeg - viszonyaink között ez az erőteljesen kalligramos háttérmenedzsmenttel megtámasztott kánon - jelenti számára az elismerést, és esetleg a karriert, kénytelen bevallani, de lagalábbis érzi, hogy sem saját életműve, sem a költészet számára nem megoldás, ha teljes egészében aláveti magát ennek az irodalmi trendnek. A kötet alapvető konfliktusát ebben látom. Hiszen az itt (is) közölt versek jó része tudomásom szerint már megjelent, egyes darabjai hosszú évekkel ezelőtt. E könyv tulajdonképpen egy szumarizáció szeretne lenni, amelyben egyenrangú helyet kaphat a későmodern és a posztmodern (tudatában vagyok, hogy e két kifejezést általánosítva használom - AZ). Mégsem válhat maradéktalanul azzá, mert szinte minden vers, minden átfogalmazott, -értelmezett alkotó és alkotói magatartás, eszközrendszer Tőzsér posztmodern-interpretációja felé halad, lásd pl. a Baka István-"reflexiót". Tőzsér nem tagadni akarja a posztmodern előzményeit, hanem saját időkezelésével (a múlt és az emlékek a jelen felé tartanak, s csak ritkán fordítva) is hozzászelídíteni a "jelen" kánonjához. Holott sejti, ez a kánon már nem tartható fenn sokáig, hiszen - a posztmodern önnön meglehetősen rugalmas értelmezésének dacára - egyre széttartóbb. Tőzsér érzi az éppen zajló, s ma még behatárolhatatlan periódusváltás kényszereit. Valószínűleg ezért szumarizál, keres utakat. Mégis mintha minduntalan megszólalna benne az aktuálisan elismert szlovákiai magyar költőfejedelem, aki tulajdonképpeni posztját félti a változástól, s ezért számára az útkeresés taktikája csak akkor hozhat pozitív eredményt, ha talál is valami használható új utat, s amíg nem tud eredményt felmutatni, inkább leplezi ezt az önmaga előtt is titkos, illegális törekvést. Márpedig miért nyúlna vissza egyébként a múltba? Nosztalgiából? Az nem vezet sehová! Tiszteletből, rajongásból? Kimutathatatlan. Az előző periódus, (vagy inkább) szegmens időszerű módszereit és lehetőségeit, eredményeit keresi a recikláció céljával? Ez a legvalószínűbb. Erre enged következtetni az etüd műfaja, s költőnk elméleti, történeti tudása, egyetemi oktatói felkészültsége, jártassága, majdnem azt írtam: rafináltsága is.
     Privát irodalomtörténet, privát irodalomelmélet, ill. inkább ízlés az, amit Tőzsér összegez az etüdökben. Mint amikor a legjobb zenészek a koncert, a sörök és az éjfél után a félig üres teremben jamelnek egyet önszorgalomból. Nyomják kedvenceik számait, ahogy éppen nekik tetszik, más hangnemben, más hangszínnel, több torzítóval, kevesebb visszhanggal, halkabban, de szívből, maguknak, a közön(bös)séggel nem törődve... Privát filozófiai rendszer helyett privát filozófia, rendszertelen, szertelen. Szelektív, azt fogadja be, amiben költészet is van, ormótlanul steril, tudáscélú bölcselet nem izgatja, ettől is tőzséri. Különben meg reflexív, pontosabban ürügykereső, asszociatív. Lásd a nyolcadik szín tovább-bölcselését - csak meg ne kérdezzétek: időszerű-e ez a költői köntös?
     Tőzsér valahol a biztos irodalmi-kulturális (és életről mindent-) tudás dimenziójában áll, olykor leül, elveszti a fonalat, egy pillanatra nem képes (szerintem nem akar) tájékozódni... A biztos pontokat a múltban kezdi keresni, tapogatni, mintha nem tudna semmit erről az életnek nevezett cirkuszról, amit lényegében ismerősnek tart. Olyanok a versek, mint a szklerózis: az ismeretlenné váló jelenből nyújtják ki csápjaikat a biztos jóbarát, a múlt felé. Elfelejtődik, lényegtelenné törpül az előző perc, felértékelődik a félszáz évvel ezelőtti élmény. Az idő elbizonytalanodik, a tudás viszonylagosodik. Tőzsér egyetlen momentummal gyógyítja lírai énjét: nem enged a nosztalgiának. Ha elréved is egy-egy percre, nem költözik vissza a meddő múltba, csak a jelen mankójának tekinti, hogy tovább lépegessen. Kívülről szemléli már a jelent, de a múltat is. Fölötte áll mindkettőnek - magányos öreg gyújt rá a falusi templom előtti majdnem üres téren, körülnéz, amíg az első füstöt leslukkolja, komótosan, nyugodtan, mielőtt hazaballag az ismeretlen új házak között a régi kisutcába... Többet tud ő erről a faluról, mint az összes taknyosorrú doktorandusz monográfiaíró! Bár ez már nem az a falu, a valóságok és időterek átjárják egymást valami érthetetlen szerelemben... Csak a vén bölcsek néznek így, akik mindkét falut látják, s a csitri lányok miniszoknyája alatt nagyanyáik szemérmét sejtik. Beleszagol az öreg a levegőbe, hátha érzi a nagyanyák illatát. Kifúj. A füstöt fújja. De a nőket érzi, a fiatal nőket, a jövőt, eszi a fene, hogy már nem kap belőlük, de nagyon tudja, hogyan lehetne..., hogyan kéne..., s mi fiatalok hogyan csesszük el...
     A zenében az etüdöknek alapvetően két funkciója lehet: a szó szoros értelemben vett tanulmány egy-egy jelenség, probléma, stíluselem stb. begyakorlására, megtanulására szolgál; az előadásra szánt etüd egy fokkal följebb tart a ranglétrán, eredeti esztétikai tartalommal képes megtölteni, hallgathatóvá, önállóvá képes tenni a darabot. A Tanulmányok költőportrékhoz kétrészes szerkesztése hasonló elveken alapul. Elöl egy ciklusba szedve, mintegy ujjgyakorlatokként megjelennek az "iskolásabb" opuszok, ezeket a tőzséri tartalommal, gondolatokkal és esztétikával telítettebb kiforrott szövegek követik. Így árulja el magát a költő, akinek a konvenciók szerint már megtalálni illene a helyét, s nem keresni. Még szerencse, hogy a konvenciók ellenségeként én minden konfliktus dacára többre értékelem az újkeresés útjának bátor vagy jelen esetben bátortalan botlásait, mint a megelégedés megerősítését szolgáló kényelmes "kiteljesedéseket". Ha Tőzsérben feloldódik görcs, ha költői és irodalomtudósi tájékozódása nem vesz különböző irányokat, ha a posztmodernnek tartott, múlandó kánonnak való behódolás helyett a veszélyesebb, de új eredményekkel kecsegtető szélesebb, komplexebb irodalomszemlélet (lásd e kötet egyik lehetséges motivációját) győz a költőben, sokkal könnyebben és jogosabban tartja meg helyét a piedesztálon, ami kétségkívül megilleti.