I. Elméleti felvezetés

Michel Butor szerint a történeti alakok (királyok, császárok) regénybeli szerepeltetése nagyban megköti az író kezét, mivel velük szemben nem élvez akkora szabadságot, nem tulajdoníthat nekik olyan kalandokat, amelyek a valóságban nem estek meg vagy nem úgy estek meg, ahogy ábrázolja őket, különben "hazugsággal, esetleg rágalmazással vádolhatják"¹. Ezek a személyek egyediek, fölcserélhetetlenek, ezért különösen új dolgokat nem mondhat róluk. Ezzel szemben a társadalmi ranglétra másik végén található figurák megjelenítésében képzelete "teljes szabadságában és teljes erejével működhetik"². Mi sem egyszerűbb, mint kitalálni egy házmestert vagy egy közjegyzőt, aki nem él(t) ugyan, mégis teljességgel valószerű, s azt mondhat el róluk, amit csak akar. Ezek a mindennapi személyek többé-kevésbé fölcserélhetők, mivel mindig sok van belőlük, s így a nevük nem játszik olyan fontos szerepet. A szereplők e két csoportja közt helyezhető el a híres emberek csoportja, mondja Butor, "azoké a személyeké, akiknek a híressége bizonyos szerepet játszik az elbeszélésben, költőké, festőké például", s akik ismertségük folytán egyfajta viszonyítási pontként működnek. Mivel többen vannak, "hozzájuk lehet csatolni egy-egy kitalált kartársat, aki aztán, kulcsszerűen, valamelyiküknek a tükörpárja lehet"³ . Ezek a tüköralakok később fokozatosan elválnak valóságos mintáiktól, önállósodnak, egyéni, eredeti vonásokat öltenek fel, míg aztán az ilyen szereplő már "nem ezt vagy azt a létező költőt ábrázolja, hanem egy lehetésges költőt képvisel, aki a valóságban nem létezik, de léteznie kellene"⁴. S hogy miként is kapcsolódik a francia író és esszéista gondolatmenete a konfrencia témájához?
     Balzac művei kapcsán Butor olyan elméleti kérdéseket boncolgat, melyek mondhatni örökérvényűek. Hogyan viszonyuljunk az olyan regényekhez vagy elbeszélésekhez, melyek világában valóban létező vagy létezett személyek neveit hordozó hősök jönnek-mennek, tesznek-vesznek, éreznek és beszélnek. A prototípusaik felől kell olvasnunk őket, vagy azoktól teljesen független, önálló individumoként kell bánnunk velük? "Tolsztoj Napóleonja vagy Dickens Londonja nem azonosak a történeti Napóleonnal vagy a földrajzi Londonnal. A fiktív individumok létük és tulajdonságaik tekintetében nem függenek valóságos prototípusoktól. A fiktív Robin Hood számára irreleváns, vajon létezett-e történeti Robin Hood" - írja Lubomír Doležel Mimézis és lehetséges világok című tanulmányában⁵. Vajon tényleg ilyen egyszerűen le tudjuk választani őket egymásról?
     Ezek a kérdések akkor válnak igazán élő, "égető" kérdésekké, ha olyan szöveggel találkozunk, amely az egyértelmű válaszadás nehézségeivel szembesít. Gazdag József Az árnyak kifürkészése című novellája ilyen6. Kissé elsietve azt mondhatnánk, hogy főszereplője Talamon Alfonz - skandináv kiadásban. A fiatalon elhunyt magyar írót Alfonz Knudsen álnéven szerepleteti a szerző. De fogalmazhatunk úgy is, hogy a főhős egy olyan fiktív norvég író, aki néhány életrajzi adatot és irodalomtörténeti tényt tekintve emlékeztet Talamonra. Melyik áll közelebb az igazsághoz? Mindkettő egyformán, de kizáró érvénnyel, önmagában, egyik sem. De ne siessünk annyira előre; vegyük jobban szemügyre a szöveget (ahol egyébként egy ideillő mondatot is olvashatunk: "...vajon ki van abban a helyzetben, hogy megállapíthassa, mikor térünk le a hitelesített ösvényről?" 117.).
 

II. Interpretáció

Alfonz Knudsen történetét egy quasi mindentudó elbeszélő közvetíti a számunkra. Olyan személynek tünteti fel magát, aki az események narratív megörökítéséhez szükséges információk birtokában van, saját céljainak megfelelően válogat közöttük; van, amit elhallgat, van, amiről csupán röviden, érintőlegesen számol be, s vannak események, melyeknek - mivel meg van győződve a jelentőségükről - nagyobb teret szentel. Mégsem állítható, hogy a maga verzióját tartja az egyedül hiteles beszámolónak, s hogy azt mindenáron ránk akarná erőltetni. Az általa működtetett narratív forma sajátossága épp abban áll, hogy a fiatalon elhunyt norvég író életéről nem egy omnipotens elbeszlői hang, hanem legalább három, egymással feleselő szólam számol be. A novella elbeszélője, érvényt szerezve a lehetséges történetek elvének, egy fiktív életrajzíró és egy történetíró pozíciójából próbálja meg elmesélni a történetet. Mégpedig úgy, hogy végig megtartja a feltételes módú történetmesélés gyakorlatát, jelzi a megidézett műfajok írói szerepkörével szembeni távolságtartását, miközben saját álláspontját is kifejezésre juttatja: "Egy hivatalos életrajzíró alighanem..."114., "Az életrajzíró nem tágít." 120., "Az életrajzíró követeléseit figyelmen kívül hagyva." 122., "Mi azonban nem vagyunk történetírók, ezért csak pillanatnyi hangulatunktól függ, kívülről vagy belülről szemléljük-e az egymás után sorakozó tények megbonthatatlannak hitt vasszerkezetét." Nem tud azonban teljes mértékben függetlenedni az idegen, "megjátszott" szólamoktól. A műfaji rájátszással járó hangkölcsönzés megfertőzi a beszédét, bizonyos értelemben maga is életrajz-, illetve történetíróvá válik, fabulációja azok modorára emlékeztető stílusjegyekkel gazdagodik. (Talamon) Alfonz Knudsen figurája tehát az autobiográfia, a történetírás és a szépprózai narratívák együttes összjátékának köszönhetően jön létre.
     Az elbeszélő egyrészt hangsúlyozza a "hiteles adatok" és "megbízható források", (levéltári dokumentumok, lexikoncikkek, gazdasági bejegyzések) elsőrendűségét, tisztába van azonban azzal is, hogy e rekonstrukció maradéktalan objektivitása ábránd csupán, mert a felhasználandó források közt ugyanúgy ott találjuk az író naplóit, "barátainak és ismerőseinek olykor jóindulatúan torzított visszaemlékezéseit" (114.) és felettébb kétes hitelű, "gyermekien naiv és zavaros" (130.) fejtegetéseket is. A pozitivista beállítódás ("kizárólag a tények közlésére szorítkozunk" 131.) kénytelen szembesülni a személyes beszámolók elfogultságával. Sőt, előfordul, hogy a tényekre szorítkozó elbeszélői én önmagát is ábrándozáson kapja ("A szép hangzás kedvéért túlzásokba estünk."122.), de rögtön önkritikát is gyakorol, amiért úgy "kiszínezte" az eseményeket, s igyekszik megzabolázni meglódult fantáziáját.
     A narrátor nemcsak hangként van jelen a történetben, hanem olyan utalásokat is tesz, melyek őt a testi létezés jegyeivel ruházzák fel: személyként válik olvashatóvá. Például: "elfordítjuk a tekintetünket" (118.), az életrajzíró "ökölbe szorított kézzel fenyegetőzik" (120.), "Meglessük a kolégium bejáratát[...] Akár be is nyithatunk: benyitunk és megkeressük a gimnazista Alfonz szobáját[...] felvonjuk szemöldökünket, elrejtőzünk és várunk[...] Lesietünk nyomában" (122.) Ennek a személynek, miként az idézetek is mutatják, nemcsak egy arca van; olyan, az életrajzíró és a novella elbeszélőjének vonásaiból összeálló rétegezett és köztes alakzatról beszélhetünk, melynek egyes részei hol távolodnak egymástól, hol észrevtétlenül egymásra simulnak. Ezeknek az antropomorfizáló eljárásoknak lehetséges viszont egy másfajta olvasata is, mely az idézett mondatokat csupán imitatív retorikai fogásként értelmezi. Bárhogy olvassuk is, az elbeszélő identitását a játékos szerepcserékből következő finom áttűnések, szólambeli elcsúszások végig mozgásban tartják.
     Ugyanez érvényes nemcsak a névtelen megidéző, hanem a megidézett személy, Alfonz Knudsen identitására is. Már a neve is arról a fura kettősségről árulkodik, mely egész alakját és élettörténetét is meghatározza. A novella Alfonz Knudsent magyar és lengyel felmenőkkel rendelkező fiatal norvég szerzőként mutatja be, közben pedig egy valóban élt íróhoz, Talamon Alfonzhoz teszi őt hasonlóvá. A szöveget olvasva önkéntelenül is egyfajta "kettős látás" áldozataivá válunk: elfogadjuk, hogy itt egy fiktív skandináv íróról van szó, ugyanakkor nem tudjuk nem észrevenni a Talamon-párhuzam nyilvánvaló jeleit. Például: azt olvasssuk, hogy Knudsen első novelláskötete Képzeletszertartások címen jelent meg 1985-ben. Tudjuk, a Talamoné három évvel később jelent meg A képzelet szertatásai címmel. Vagy: a norvég író gyászjelentésében olvasható jellemzés probléma nélkül ráillik Talamon prózájára is: "Szövevényes kibogozhatatlannak tűnő álombeli útvesztők világáról tudósító novellái a kortárs norvég próza sajátos hangulatú, talányos alkotásai." (129-130.) A szerző (Gazdag József) ráfinált módon mindig csúsztat egy-két évet az életrajz vagy az írói pálya szempontjából fontos dátumok esetében, ezzel eltávolítja Knudsen alakját Talamontól, miközben viszont az életrajzi tények olyan féligazságokat is tartalamaznak (magyar szak, kóma) melyek a párhuzam mellett szólnak. A figura hol az egyik, hol a másik arcát fordítja felénk, eleve kudarcra ítélve így az egyértelmű (be)azonosításra törekvő olvasók igyekezetét. Vannak azonban a novellának más olyan mozzanatai is, melyek Knudsen-Talamon alakáját tovább kettőzik.
     "Megpróbálom leírni egy olyan ember történetét, aki halála után ugyanúgy él majd, mint addig, környezete nem vesz rajta észre semmilyen változást." (125.) - áll a fiatal író naplójában. A datálás: 1988. november 4. A novella utolsó, záró részében az elbeszélő egy 1999-es bejegyzést ad közre, mely azzal a meghökkentő mondattal kezdődik: "Kiléptem a koporsóból", szólal meg Alfonz, felébresztve a lányt." (131.) Az utána következő zárójelben szereplő mondat arra utal, hogy egy további kidolgozásra váró vázlatos szövegről van szó: "Kósza hangok a folyósóról: a párna, paplan, ágytakaró színe, mintázata, az albérleti szoba félhomályának érzékeltetése, tárgyak aprólékos leírása stb." Felmerül a gyanú, vajon nem arról a novelláról van-e szó, melynek megírását a még egyetemista Knudsen csupán fontolgatta. Hisz egy olyan emberről szól, aki a halála után is tovább él, s ebből a barátnője, Gabriella mit sem vesz észre, legalábbis ezt nem juttatja kifejezésre. Alfonz szerzősége mellett szól továbbá az is, hogy a két középső bekezdés a naplójából szó szerint átvett mondatokból építkezik. A dolog azonban nem ilyen egyszerű. Az idézett szövegben ugyanis az elbeszélő jellegzetes hangját véljük felfedezni ("Alfonz válaszát nem ismerjük...", "Várunk." "Benyitunk." 132.) A novella az ágyon fekvő Alfonz oszlásnak indult holttestének naturalisztikus leírásával záródik: "...felgyűrődött inge alatt a vesék tájékán szabálytalan alakú zöldes és szederjésvörös foltokat figyelhetünk meg. Ahogy megfordítjuk a kihűlt testet, szembetűnik a bélgázoktól puffadt has és az üres, merev tekintet. Madarak csivitelnek odakint. Mégiscsak hajnalodik." (132.) A hajnalok iszonya7, mondhatnánk - de most akkor Alfonz tényleg meghalt vagy feltámadt, legalábbis a szelleme, aki meglátogatta Gabriellát, s tett vele egy romantikus esti sétát a prágai utcákon? A szöveg alapján a kérdés megnyugtatóan nem válaszolható meg. Nem csak a bejegyzésként jelzett szakaszok szerzőssége problematikus, hanem az is, hogy "igazat mond-e Alfonz[...] amikor temetése másnapján a trondheimi vasútállomás várótermében azzal hárítja el egy vonatra váró copfos diáklány kínálkozó társaságát: halott vagyok?" (130.) Az életrajzíró szkeptikus: "Zavaros fejtegetés, gyermekien naiv és zavaros[...] Akár mindjárt meg is cáfolhatom..." (uo.) Érvelése nem meggyőző. Nyitva marad tehát a mottónkba emelt kérdés: "Élő vagy halott az, aki a saját halálát éli?" (uo.) Itt most - a novella szellemiségével teljesen összhangban - akár be is fejezhetném az elemzést, hisz magam sem ismerem a választ. Azért mégsem akarom teljes bizonytalanságban hagyni az olvasót, ezért - ha egy kis kerülővel is, de - megkísérlem a lehetetlent. Ehhez azonban ki kell lépnünk a novella világából, s egy kicsit körbe kell pillantanunk.
 

III. Irodalomtörténeti kontextus

Az árnyak kifürkészése stílusa, műfaji arcéle, jellegzetes elbeszélői eljárásai tágabb irodalmi horizontot körvonalaznak. Az önmagát dokumentumként feltüntető, ugyanakkor alapvetően fikcionált elbeszélés J. L. Borges irodalmi apokrifjeit juttathatja eszünkbe; a maximális pontosságra törekvő, kitérőkkel és önreflexív kiszólásokkal megtűzdelt körülményes mondatfűzés Márton László regényeit idézi (Jacob Wunschwitz igaz története, Árnyas főutca); s talán nem tűnik majd erőltetettnek a Grendel Lajos Éleslövészetével vont párhuzam sem (különböző szempontú és műfajú források segítségével rekonstruált történeti múlt, hitetlenkedő, szkeptikus elbeszélői modalitás, tényszerűség és fantasztikum természetes együttélése). Kétségtelen, hogy a három említett szerző között is felfedezhetők bizonyos áttételek és párhuzamok⁸, de ezek részletesebb kifejtése messze meghaladná e tanulmány kereteit.
     Hangsúlyozni szeretném viszont, hogy nem a hatás egyértelmű bizonyítékaiként sorakoztattam fel Gazdag József mellé ezt a három nevet, s nem is azzal a hátsó szándékkal, hogy novellisztikáját egy impozáns hagyománykeretbe ágyazzam (jóllehet, ez sem elvetendő gondolat)⁹. Inkább azt kívánom ezzel szemléltetni, hogy miként is emlékezik a szöveg, pontosabban: miként emlékezem én a szöveget olvasva más olyan szövegekre, melyek felvetése némileg talán önkényes, de - figyelembe véve az elemzett novella jellegadó poétikai jegyeit - mégsem teljesen indokolatlan. E társítások arra mutatnak rá, hogy Talamon Alfonz irodalmi emlékezetének továbbélése nem függetleneíthető más írók szövegformálási gyakorlatától. Az árnyak kifürkészése az én olvasatomban Borges, Grendel és Márton műveivel fémjelezhető emléknyomok szűrőjén keresztül idézi meg Talamon alakját és jellegzetes szövegvilágát.
     "Egyesek úgy tartják, a folytonos emlékezés bénulással jár" - olvassuk a novella nyitómondatát (113.). Tudjuk, a folytonos és tökéletes emlékezés emberileg megvalósíthatatlan feladat, nem képzelhető el a felejtés (hol jótékony, hol ártalmas) munkája nélkül. Mindenre állandóan emlékezni csupán Borges novellahőse, Funes képes (Funes, az emlékező)¹⁰. Azt már láttuk, hogyan emlékezik a novella Talamonra, s azt is megpróbáltam tisztázni, nem biztos, hogy mindenki számára eléggé meggyőzően, mennyiben és milyen értelemben van szó egy (valamikor) létező személy felidézéséről. Nem tettünk viszont fel egy ettől talán fontosabb kérdést: Miért emlékezik rá? Hadd válaszolja meg ezeket a kérdéseket (is) az Árnyas főutca elbeszélője. A Knudsen-Talamon dilemmára eképpen válaszol: "aki valaha létezett, az létező személy marad mindörökké, ám az sem állítható róluk, hogy nem a képzelet szülöttei, mert annyiban tudnak bizonyságot tenni létezésükről, amennyiben gondolunk rájuk és felidézzük őket, annyiban nekünk kell újjászülnünk őket saját képzeletünkből". Ennek pedig "az a célja és főként értelme, hogy árnyakként is gazdagítani tudják az életet, amely a múló időben zajlik tovább" (7. Kiemelés: B.K.).
 

Jegyzetek

1 Butor, Michel: Balzac és a valóság. Fordította: Rónay György. In: Írók írókról. Válogatta: Szekeres György. Budapest, Európa 1970, 711.
2 Butor, Michel: Balzac és a valóság... 712.
3 Butor, Michel: Balzac és a valóság... uo.
4 Butor, Michel: Balzac és a valóság... 713.
5 DoleŽel, Lubomír: Mimesis a možné svìty. Èeská literatura 1997/6, 608. 
6 A novella lelőhelye: Gazdag József: Kilátás az ezüstfenyőkre. Elbeszélések. Pozsony, Kalligram 2004, 113-133. Az idézetek után megadott oldalszámok erre a kiadásra vonatkoznak.
7 A hajnalok iszonya című novella Talamon Alfonznak abban az 1995-ös elbeszéléskötetében (Az álomkereskedő utazásai) jelent meg, melynek buja erdei vegetációt ábrázoló borítója párhuzamba álítható Gazdag József könyvének borítójával és bizonyos mértékig néhány novella szövegvilágával is. 
8 Az Éleslövészet és a kilencvenes évek magyar történelmi regényei közti párhuzam kérdését Keserű József érinti Folytonosság és/vagy megszakítottság (?) című tanulmányában: Kalligram 2001/3, 34. Figyelmet érdemel továbbá Grendel Bőröndök tartalma című novellája, melyet a szerző J. L. Borgesnek ajánlott. 
9 Rácz Vince (Könyvjelző, 2004.augusztus 19. 13.o.) és Nagy Boglárka (Élet és Irodalom, 2004. 32. szám) Gazdag József kötetét értékelve eltérő irodalmi koordinátákat ad meg: Mészöly, Krasznahorkai, Bodor, illetve F. Kafka, S. Beckett, T. Bernhard és L.Wittgenstein.
10 A novella részletes elemzését lásd: Lachman, Renate: Memoria fantastica. Praha, Hermann & synové 2002, 141-181.