Ismeretes az a posztmodern tudománymeghatározás, amely a szociológia műhelyéből származik. Eszerint szociológia mindaz, amit a szociológusok annak tartanak. Szeretnék ennek a megállapításnak a nyomán a jelenlevő irodalomtudósok között egy olyan hipotézissel jelentkezni, amely azt ambicionálja, hogy irodalomértelmezési módszerként elfogadtasson. A hipotézis lényege pedig az, hogy a kazuisztika eljárásmódjai alkalmasak egy adott irodalmi mű elemzésére, az irodalomtörténet bizonyos szempontú elrendezésére és az irodalom tanítására is. Az alábbiakban elsősorban megokolom, miért fordulok a kazuisztika felé, utána meghatározom a kazuisztika fogalmát, majd pedig bemutatom a kazuisztika alkalmazási lehetőségeit a fentebb megadott területeken. Végezetül pedig egy konkrét elemzésen keresztül demonstrálom a kazuisztika működését az irodalmon belül.
     Tényként kezelhető, hogy az irodalomtudomány kapcsolata a filozófiával még a formalista és strukturalista szemlélet térnyerésével sem szűnt meg. Vagyis hogy a filozófiai meggondolások mindig is ott szerepeltek az elméletek hátterében. De az írott szövegek filozófiai szintű elemzésének a csúcspontja mégis a középkori hermeneutika volt, amely megkövetelte minden szöveg négyszintű - szószerinti, allegorikus, morális, eschatologikus - olvasatát. Ami, kissé leegyszerűsítve, azt jelentette, hogy a szöveg mögött (a szövegben elrejtve) az adott világszemlélet emberének kellett megjelennie. A négyszintű olvasat feltételezte a korabeli ember transzcendens létvonatkozásait (erre utal az eschatologikus és részben az allegorikus olvasat követelménye). Ennek ismeretét pedig a filozófia nyújtotta a korabeli értelmező számára. Hogyan hozható azonban vissza a filozófia az irodalomról való elmélkedésekbe akkor, amikor a transzcendencia nem konstitutív eleme a laikus világszemléletnek? Sőt, amikor maga az irodalom is saját immanenciáját helyezi előtérbe mindenfajta rajta túlnyúló jelentéssel szemben? Alighanem járhatatlan út lenne a transzcendens szemléletnek az irodalomra való ráerőszakolása. Viszont látom értelmét annak, hogy az irodalom és a filozófia létértelmezésének bizonyos párhuzamosságára utaljunk. Miről van szó? Arról, hogy mind a filozófia alapkérdései, mind pedig az irodalom alaptémái ugyanarra vonatkoznak: az emberi egzisztenciálékra. Vagyis azokra a létmódokra, amelyekre soha nem lehet kimerítő választ adni, és amelyeket mindig újratematizál mind a filozófia, mind pedig az irodalom. Kettejüket azonban elválasztja egymástól az elvontság szintje. A filozófia absztrakt kategóriái és az irodalom konkrét képzetei nem találkoznak. Pedig lenne rá lehetőség. Véleményem szerint ez a lehetőség a kazuisztika módszereinek kiaknázásában rejlik.
     A kazuisztika (esettan) olyan tanítás, amely a lelkiismeret és általában a moralitás területén felbukkanó dilemmákkal foglalkozik. Feltételezi olyan normarendszer meglétét, amelynek a fényében az egyes emberi cselekedetek, konfliktusok és dilemmák értékelhetők valamint hierarchiába állíthatók. A kazuisztika több eszmerendszerben is fellelhető (a zsidó hagyományban például precedens értékű esetek tartoztak ide), de a kereszténység volt az, amely a teológia részévé tette. Főként a jezsuiták voltak azok, akik a kazuisztikát bevitték a felsőbb szintű oktatásba, és ehhez kézikönyveket szerkesztettek. A kazuisztika az oktatásban nem az általános törvényeket és elveket célozta meg, hanem az életben előfordulható, számtalan változatban és módosulásban felmerülhető egyes konkrét eseteket vette vizsgálat alá, és különösképpen a kötelességek összeütközéseinek az eseteit taglalta. A tanárok számára érvényes előírások magukban foglalták azt is, hogy skolasztikus apparátus nélkül kell a problémákat a kételkedések kiemelésével, következtetések útján megoldani. Sőt, arra is figyelmeztettek, hogy a tanár a saját véleményét akképpen erősítse meg, hogy az esetleges ellenkező véleményt - ha az szintén bizonyítható, és tekintélyes szerzők véleményével alátámasztott - hasonlóan valószínűnek és indokolhatónak jelezze (etiam probabilem esse significet). A kazuisztika tanításában nagy szerepet játszottak a felvetett esetek fölött való vitatkozások. Legjobban kidolgozott formái ezért a teológiában találhatók meg. Érdekes módon nem a gyakorlati, hanem az ún. rendszeres teológia részeként szokták tárgyalni a dogmatika, az apologetika, az irenika stb. mellett.
     Jelenleg nálunk a katolikus teológiai és lelkészi képzésben nem szerepel külön diszciplínaként, csupán a morális teológiai vizsga részeként jelenik meg egy-egy konkrét feltevés formájában. A protestáns teológia, alapelveiből kiindulva, nem deduktív módon oldja meg a lelkiismeret kérdéseit, ezért a kazuisztikát fenntartásokkal kezeli és a lelkészképzésből kihagyja. A jogtudományban, amely pedig az újkorban a kazuisztikát annak deszakralizált formájában újrateremtette, ez a kérdéskör mára marginalizálódott. Persze vannak olyan jogrendek, ahol precedens-alapú ítélkezés folyik. Ott a kazuisztika állandó jelleggel működik. Sajátságos a kazuisztika funkciója az orvostudományban: itt a különleges esetek tartoznak hozzá, vagyis azok a kázusok, amelyek eltérnek a hagyományos előfordulási módoktól.
     Jogosan tehető fel a kérdés: hogyan kerül a csizma az asztalra? Azaz: mit keres a kazuisztika az irodalomtudományban, ha már eredeti területein is kiszorult a használatból? Nos, a probléma nem ennyire egyszerű és egyértelmű. Csak egyetlen példával szolgálnék. Az ún. alkalmazott filozófia, amely a filozófia pragmatikájával foglalkozik, már visszahozta a diskurzusba a kazuisztika témáját. És ezt nemcsak az etika és az erkölcstan (pl. az orvosetikán belül a szervátültetés stb.), hanem az ekológia vonatkozásában is teszi. Mindezek a megközelítések még nem jutottak el az elmélet szintjére, de funkcionalitásukhoz nem férhet kétség. Mára az a nézet uralkodik, hogy a kazuisztika az alkalmazás centrális kérdését érinti, hiszen az általános vonatkozások és az egyes esetek viszonylatára szándékozik fényt vetni. Sőt, a kazuisztika kortárs képviselői úgy vélekednek, hogy a kazuisztika képes válaszokat adni azokra a problémákra, amelyeket összefogó jelleggel a "valós világ" kérdéseinek tekintünk. Ezek szerint a kazuisztika alkalmazási területe a jelen legfontosabb dimenzióit érinti.
     A fentebb feltett kérdésre tehát a következő válasz adható: Ha a filozófia leszállhatott felsőbb régióiból a köznapi gondok és gondolkodás szintjére, de ugyanakkor megőrizte diszciplináris sajátosságait, akkor megpróbálkozhat ezzel az irodalomtudomány is. Mégpedig két okból. Az első az, hogy az irodalomtudomány mára eljutott az absztrakciónak egy olyan szintjére, ahová már csak a beavatottak tudják követni. Pedig hát kialakulását az újkorban annak köszönhette, hogy szükség volt az elveszett "sensus communis" helyébe egy új értelmezési módra. Az irodalomtudomány visszavétele és visszahozatala a mindennapi használat szintjére tehát nem azt jelenti, hogy feladja az elvonatkoztatások magas szintjét, hanem azt, hogy ezeket az elvonatkoztatásokat az irodalmon keresztül elnyert élettapasztalatok tisztázásához használja fel. A második ok az elsővel függ össze: Elfogadva Kundera regény-meghatározását, mely szerint a regény a modern ember metafizikája, mert a létet vizsgálja, azaz visszavezeti az egyént saját egzisztenciájának alapjaihoz, akkor az irodalomtudomány funkciója az, hogy ezt az önismeretszerzést megkönnyítse. Konkrétabban: az irodalomtudomány és az irodalomkritika poétikai, stilisztikai, retorikai és más elemzései mellett az lenne az irodalmi kazuisztika szerepe, hogy az irodalmi művet egy lehetséges esetként felfogva kimutassa annak egzisztenciális jelentéseit.
     Ez azonban még mindig elvont meghatározása az egyelőre hipotézisként felfogott irodalmi kazuisztikának. Mik ennek a hipotézisnek az "axiómái"? Elsősorban a lehetséges fogalma. Mire gondolok? A hagyományos kazuisztika vagy megtörtént, vagy lehetséges konkrét eseteket elemez, és belőlük von le következtetéseket a gyakorlat számára. A feltételezett irodalmi kazuisztika az irodalmi művet az emberi élet egy lehetőségeként fogja fel. Olyan egzisztenciális lehetőségként, amely az emberi létben benne foglaltatik, de a köznapi életben ritkán vagy alig valósulhat meg. Felmutatása viszont modellhelyzetet teremt, amelyből tanulságok vonhatók le az eljövendő cselekedetek számára. Ez a "lehetséges" mindig konkrét téridőben jelenik meg, vagyis az adott episztémé (paradigma) alapján értelmezhető. Gondoljunk például Oidipusz esetére, amely a görög sorsfelfogás példázata. Oidipusz egzisztenciális lehetőségeit behatárolja az, hogy jövője - képletesen szólva - mögötte van. Nem szabad választásainak téloszaként, hanem a múltból előtörő determinánsként határozza meg a sorsát. A modern individualitásra viszont Diderot Fatalista Jakabja a példa, akinél ugyan a Nagy Tekercs - posztmodern olvasatban a Nagy Elbeszélés - tartalmazza az eljövendőt, de ez nem akadályozza meg sem a regény szereplőit, sem magát Diderot-t abban, hogy szabad elhatározásból döntsenek a történet kimeneteléről. (Csupán zárójelben jegyzem meg, hogy Diderot esetében nemcsak a modern individualitás lehetőségeiről, hanem legalább olyan mértékben irodalmi játékról is szó van, ami nagyban kibővíti a lehetséges birodalmát. A játékosságot itt a Sterne-höz fűződő szövegvariáció összefüggésében hoztam fel.) A "lehetséges" fogalma ily módon alapját képezheti mind annak az elemzésnek, amely az adott irodalmi mű szereplőinek cselekvésterét jelöli ki, mind annak az irodalomtörténeti összevetésnek, amely pl. az antik és a modern szubjektum irodalomban betöltött funkcióját veszi szemügyre, de szolgálhat az irodalom tanítására is úgy, hogy az adott szereplők cselekvésében kimutatható elveket a diák élettapasztalatára vonatkoztatjuk. (Ismét csak zárójelben: tudatában vagyok annak, hogy az irodalmi kazuisztika bizonyos elemeinek alkalmazása visszahozza azt a főként 19. századi elvet, mely szerint az irodalmi mű erkölcsiségre oktat, vagyis ez a módszer egy bizonyos vonatkozásban zárójelbe teszi az irodalmi mű immanenciáját. Csakhogy immanens értékeket csupán az irodalommal szakmaként foglalkozóknak kell felismerniük. A köznapi ember számára az irodalomnak eszköz jellege van: pihenést, okulást, élvezetet szolgál.)
     A hipotézis második axiómája: mivel mindenfajta olyan eset, amely az esettanulmány tárgyaként szerepel, csak egy történés révén, azaz történetmondásban jeleníthető meg, az irodalmi kazuisztika alighanem csak a drámára és az epikára, jelesen pedig a regényre alkalmazható. Szélsőséges esetben talán - teszem azt - Baudelaire Don Juan a pokolban című versének is lehetne kazuisztikája, abban az esetben, ha értelmezhető lenne egy gesztus. A gesztusok azonban inkább csak saját, időhöz fűződő kapcsolatainkat demonstrálják, és annyira individuálisak-személyesek, hogy belőlük csupán az adott személy világhoz való viszonyulása olvasható ki mindenfajta általánosítás lehetősége nélkül.
     A harmadik axióma azzal függ össze, hogy ahogyan a "lehetséges" értelmezése összefügg az adott episztémében elfoglalt helyével - vagyis ez az episztémé azonos a kazuisztika hagyományos normarendszerével, amelynek alapján az értelmezés lezajlik - úgy maga a "lehetséges" is meghatározza ezt az episztémét. Gondoljunk például arra, hogy a 17. századi Dictionnaire des Précieuse vagy Madelaine de Scudéry Clélie című regénye egyformán kialakították azt a szélsőséges választékosságot, az ízlés rafináltságát és a modorosságot, amely aztán Madame de La Fayette Cléves hercegné című regényének alapmotívumát megadták. Vagyis ha a 17. századi szerelemértelmezést próbáljuk nyomon követni, akkor kiderül, hogy a szenvedély és az erkölcsi kötelesség viszonyának normatív rendszerét éppenséggel az irodalmi művekben mutathatjuk ki a legpontosabban. Egy, az időben visszafelé ható kazuisztikában tehát ezek a meghatározó művek nyújtanák az eligazodást abban a kérdésben, hogyan vesztette el a 18. században a túlsúlyát az erkölcsi kötelesség a szenvedéllyel szemben és hogyan adta át a helyét a szenvedélynek, majd pedig a szenvedély testi megjelenési formájának, a gyönyörnek. Ha metafizikai szintre helyeznénk a "lehetséges" ilyesfajta szerepét, akkor Hegelt hívhatnánk segítségnek, mert szerinte a valóság mindig az adottnak és a lehetségesnek az egysége. Az irodalmi mű tehát nem elsősorban a valóságábrázolás révén kapcsolódik az adotthoz, hanem inkább olyan formán, hogy az adottnak a lehetséges felé mutató potenciáit fogalmazza meg. Más szóval: az episztémé és az irodalmi mű kapcsolatrendszere olyan korrelációkat mutat ki, amelyeket a reciprocitás jellemez. Ez már önmagában véve is megkönnyíti bizonyos irodalmi témák és archetípusok időbeli megragadását.
      Ez a reciprocitás ugyanakkor lehetőséget nyújt arra, hogy elkerüljük az oly gyakori, kauzális jellegű elemzéseket. Azaz nem keresünk ok-okozati viszonyt az irodalmi mű külső vagy belső strukturális összetevői valamint a jelentés között. Elkerülhetjük ezzel mind a korai modernitásra (pozitivizmus, marxizmus) mind pedig a modern formalista és strukturalista módszerekre jellemző redukciót. Igaz, hogy az általam ajánlott hipotézis bizonyos szempontból visszatérést jelent a szellemtörténeti iskola "korszellem" fogalmához, de az értelmezési technikákat tekintve inkább a posztmodern hermeneutikához áll közelebb. Maga a kazuisztika is mindig a "befogadót" tekintette az értelmezés - mind "megrendelő", mind pedig "felhasználó" - szubjektumának. Ezt támasztaná alá a negyedik axióma is, amely az irodalomoktatás szempontjából a horizont fogalmára épül. Ezt a fogalmat nem a gadameri, hanem inkább az eredeti heideggeri értelemben fogom fel, vagyis a horizont nem statikus látókör, hanem valami olyasmi, ami az irodalmi mű befogadásával kitágul, és a lehetőséget is magába fogadja. Ha már Gadamer szóba jött, akkor talán az én horizont-fogalmam a gadameri "horizontok összeolvadásának" felelne meg abban az értelemben, hogy a múltból hozzám szóló mű horizontja beleépül az én szemléletembe. Nagyon röviden ez a következőt jelentené: A mű értelmezésének kiinduló pontja a befogadó és egyben értelmező szubjektum szituáltsága. A mű által megfogalmazott és a befogadó szubjektum által felismert lehetőségmodell mintegy új koordinátarendszerbe állítja a szubjektum életszemléletét és helyzetét. E koordinátákon belül aztán újrafogalmazódna a szubjektum szituáltsága, és ezzel változás állna be a szituáltság értékelésében. Hadd éljek egy klasszikus, és ugyanakkor egyszerű példával: Hagyományos morális dilemma az, hogy egyéni- vagy csoportérdeket, vagy esetleg transzcendens értékeket kövessünk-e akkor, amikor egzisztenciálisan kiélezett helyzetbe kerülünk? Ritkán születik olyan döntés, amely az egyén létének feladásához kötődik. De a lehetőségek közt ott van ez is. Emlékezzünk csak vissza Antigoné helyzetére, amelyben szintén ott van az egyéni szempont (szerelme), a csoportérdek (a város törvényei) valamint a transzcendens érték is (az isteni törvény). És ő a humanitást választva az utóbbi mellett dönt, ami persze életének feláldozását is jelenti. Az Antigoné (mint dráma) kazuisztikus elemzése tehát erre a dilemma-jellegre épülne, és az adott irodalmi műnek az oktatásban azt a szerepet szánná, hogy rádöbbentse a diákot arra, hogy tetteink jellege az életlehetőségek közti tudatos választástól függ. Lehetséges, hogy ezek után a diák nem fogja tudni, melyik korban született az adott mű, vagyis hagyományos irodalomtörténeti ismeretei csorbát szenvednek - habár ez nem törvényszerű következménye az ilyen elemzésnek - de nagyban valószínűsíthető, hogy maga Antigoné élni fog benne. Kitágult a horizontja.
     Végezetül: a kazuisztikus elemzés és az irodalomtörténeti értelmezés bizonyos esetekben egybefolyhat. Példának - nagy adag szerénytelenséggel - három Robinson-regény (Defoe, Tournier, Malamud) általam adott összehasonlítását nyújtom (lásd: A Robinson-paradigma változásai, avagy a modernitás szubjektumának eschatológiája, in: Idő által homályosan, Kalligram, 1999, 96-113.). A kazuisztikai elemzés szempontja azáltal adott, hogy a modernitás szubjektumának létlehetőségeit vettem szemügyre ezekben a művekben. Az irodalomtörténeti értelmezés pedig úgy jelenik meg, hogy ezeket a - különböző korokban íródott - műveket sorba állítom, és ezáltal megjelenik az irodalom sajátideje, amely kronológiai aspektusból ugyan követi a társadalom idejét, de a téma kifejtését más ritmus határozza meg. De - más szempontból és más tematizáltságban - elegáns és mindenekelőtt olvasmányos irodalomtörténeti kézikönyv jöhetne létre akkor is, ha például a férfi-nő kapcsolat lehetőségeit mutatnánk be a Don Juan-téma világirodalmi megjelenéseiben Tirso de Molinától kezdve, például Kunderán befejezve...
 

* Az itt következő öt tanulmány a Somorjai disputa elnevezésű rendezvényen hangzott el 2004. november 13-án.