Nemrég arra akartak rávenni fiatal költő barátaim, írjam meg ifjúságom érdekes történeteit. Érdekes?, kérdeztem; az mit jelent? Megütközve néztek rám: hogy-hogy mit jelent? Ne viccelj. Hát ami szokatlan. Aztán elnevették magukat. Jó, most azt fogod megkérdezni, fater, mi az, hogy szokatlan. Azt hát, mondtam (elég komolyan). Mert semmi sem - lehet - "megszokott". Leesik egy levél a fáról, ennél aztán nincs szokásosabb. De hogy ez a levél esik le gyönyörű vérlilán erről a körtefáról, és most s nekem, az egyetlen esemény s pillanat. Tehát?, kérdezte X. Attila. Mindig minden szokatlan, vagyis egyszeri, azaz új. S a legújabb annyira régi, hogy - hiába történt meg tényleg - nem hiszik el. Oly szokatlan, hogy azt gondolják, bár szóvá nem teszik, nem is igaz. Hazudok. Hazudom. Finomabban - költöm. Kiötlöm. Hogy érdekesnek tűnjék föl s én benne. Ezért nem írom meg őket. S azért sem, mert lassan már magam sem hiszem, hogy megtörtént. Holott itt van bennem, lefotografálva...Jó, jó, nem izgat a bölcsességed, tűzte oda X.A., igennel vagy nemmel válaszolj: igaz-e, hogy a náci főrepülő H. Gőring ágyában aludtál?...Igaz. Negyedmagammal. Egy kis zenekar...És milyen volt? Nevetséges. Ronda, de kényelmes. Kék selyem vonta be a hatalmas ágyat. fölötte baldachin-szerű mennyezet. Négy csavart faoszlop tartotta. A szétnyíló brokátfüggönyön girlandos szélű gipszcímer, rajta domborított betűk: H. G. Azokban a napokban még a nürnbergi haditörvényszék börtönében ült (élt) a mázsás súlyú főember. Tóparti kastélyában, ahol az óriási hálóterme volt, sebesült francia katonák lábadoztak...S ti hogy' kerültetek oda? Snitt. Eddig a történet.
     Miért csak eddig?, kötözködött X.A. Mert a történetek nem fontosak. Eddig sem, utána még kevésbé. Mert nem a történetek fontosak. Hanem mi? Az ember bennük. Hogy modern legyek: az ember bekerülési esélyei. Magatartásának mozgató rugói, a belső "föltükrözése". Hogy mit tett a hívásban, a lökésben, a vonzásban. Az eseményekben rejlő egzisztenciális aránypárok: álltál-e vagy elbuktál? Több lettél-e vagy kevesebb? Elvitt-e vagy lebírtad? Hangosan csatlakoztál-e vagy némán álltál ellene? Hogyan kerülték ki belőlük, belőle: szétszórva vagy tömörődve?...De mégis, erősködött X.A. Igaz, hogy, stb... Igaz. A kastély alatt, egy boltíves pince- labirintusban, keresztbe fektetett deszkákon, kétoldalt dőltek egymásra ferdén Európa összerablott festményei. Több ezer darab úgy, hogy közbül jártányi utat hagytak. H.G. imádta a festők remekműveit. Fegyveres franciák vigyázták őket, rangjukfosztott SS művészettörténészek társaságában. Olyan személyi kártyánk volt, hogy hármunkat beengedtek a pincébe...Bámulnak rám a barátaim. Na, most mondtam valamit? Nem válaszolnak. Nem mondtam semmit, válaszolok magamnak. Ezek közhely-történetek, mert a környezetükben hétköznapi abszurdumok voltak egy világégés abszurditásában. A fenevad-ember uralkodó bestialitásának "természetes" mozzanatai. Mi az, hogy SS művészettörténész? Aki megmutat nekem néhány Caravaggiot?
     Nem is a képeket, a szemét, néztem, azt az intelligens, készséges, a magyarázás hevében föl-fölvillanó tekintetét, meg a paroliján, a nyakán a két, villámló S betű fakó nyomát. Ki ez? S mögötte a francia kommandóst, hasán a Tomygannal, a rövid, fekete amerikai géppisztollyal. Két kezét összekulcsolta a tarkóján, ettől előre csúszott a sisakja. Alóla pillantott ki figyelő szeme. Bal lábát térdben fölhúzta a falra, s méregette az egyenruhámat: honnan ez a pasi? Aranygombos magyar hadapród köpenyben egy szemüveges srác, angol repülősapka a fején, amerikai bakancs a lábán, fehér bokavédővel. Egy NSU 500-as motor a barlangfalnak támasztva. Balra a Boden tó. Jobbra a fekete erdő (benne valahol Heideggerrel a házában). Muris. Vagy érdekes? Mitől, ha igen? Heideggertől? Estefelé egyedül pöfögtem egy kis falu felé, át az erdőn. Megállít egy idegenlégiós. Zseblámpával rávilágít a sisakjára; nagy LÉ rajta. Passport. Német partizánok lőnek át az úton, Restez-ici!, maradj itt, mutat az árokba. Távoli tűzváltás hallatszik. Aztán csönd, s korombeli fiatalok botladoznak a sötét fák között, föltartott kézzel. Jön a csapatszállító Ford, föltaszigálják őket a légiósok. 'Allez!, int az őr, s fényszóróval elhúzok.

Évtizedekkel később, amikor ugyanabban a szerkesztőségben dolgoztam Pilinszkyvel, kiszól értem délelőtt a főszerkesztőm. Ülj le. Rossz hírt mondok. Azonnal el kell hagynod a lapot. Az ÁÉH (Állami Egyházügyi Hivatal) ragaszkodik hozzá. Néz rám a Béla. Én: elpasszoltam egy biztos állást, hogy írhassak. Három kisgyerekem van. Hova menjek?... Töprengés, telefon, cigaretta. Most mindenesetre - el. Holnapután gyere be, kitalálok valamit...Pakolok, a kollégák szótlanul figyelnek, csönd van. Lefelé lépegetek a lépcsőn. Pilinszky kanyarog fölfelé, rámnéz: Mi az, baj van? Az van. Elég nagy. Délután ötkor gyere az Izabella utcába. Megbeszéljük... Állok az autóbuszállomáson. Esik az eső. Otthon leleményes szegénység, az öregeim rettegnek, mikor jön értük a fekete kocsi. A feleségem komolyan gyöngélkedik. Kiléptettem asszisztensi állásából. Hetente fogyott egy-két kilót. Napi harminc-negyven beteg ellátását nem lehet sokáig bírni a nőgyógyászaton (a hetvenes években) sem. Engem most kirúgtak. Mégis valami jótékony sejtés árad szét bennem: meg fog a dolog oldódni. Két napja adta vissza a Magvetőben verskötetem kéziratát V. Így: A maga világát nem vállalhatjuk. Ne vállalják, mondtam; ha jó, ahogyan most kifejtette, adják ki. Távozzék, kérem, fordult el tőlem V. Az ember ereiben futkosó hideg emlékeztet a halálfélelmre. Bár az, ellenséges légi fölény alá szorítva is, kicsivel melegebb volt... Élsz, de nem vagy. Lélegzel dideregve. Ennyire azért nem fagyos a délelőtt. Megyek haza. Ott meleg van. Nem szólok senkinek semmit. Eszem, ledőlök, ötre ott leszek Pilinszkynél.

P. J. mellett balra X-formájú faállványon a hatalmas francia-magyar Eckhardt-szótár kinyitva. Simone Weilt fordítok, ujjongta János. Fantasztikus. Hallgasd meg ezt: ...Hallgattam, de nem fogtam föl. Néztem P.-t a füstjében, arcát a zöldes íróasztali fény vonta be, néztem a kilincsen lógó színes bohócot, a cserépkályhát, a falon S.W. fényképét. Állt rajta egyenesen egy szép zsidó nő, orrán régies keretű szemüveggel. Olyan, gondoltam, mint egy égő gyertyaszál. Egyedül és folyton világít. Egyszerre csönd, s János hangja magasan, szelíden: Mi a baj? Elmondtam. Bólogatott. Egyik cigarettáról gyújtott a másikra. Összehúzott szemmel figyelt. Elnyomott egy félig szívott cigarettát, s azt mondta lassan: Nézd, holnap bemegyek s beszélek Bélával...Jelentősen rámnézett: Nincs elveszve semmi. Itt olvasom Weilnél: a valóban ártatlanok maguk ellen fordítanak mindent. Leginkább azt, amiről végképp nem tehetnek. Mivel tudják, nem hiszik, tudják, hogy ők tehetnek mindenről. A tettesek igazán nem. Mert ők megtették. Akik tesznek, azok már nem tehetnek. Vagyis valójában csak az ártatlanok tesznek. Érted? Bólintottam. Jött a kávé, a sietős léptek az elnyűtt papucsban. Aztán kikísért. Ott állt a sok kicsi ablakos konyhaajtóban, baljával fogta az ajtó szélét, jobbját kifeszített tenyérrel fölemelte, s utánam szólt: Jöhetsz, amikor csak akarsz.
     Ez a szó, érdekes, eszembe se jutott. S ez sem: történet.