A 2003-as Egon Schiele-, a 2004-es Salvadore Dali-kiállítás után 2005-ben József Attila-hommàge-t hirdetett meg a tatabányai Kortárs Galéria. A költő születésének századik évfordulója alkalmából kiállítást kell rendezni, a kiállításra katalógust kell megjelentetni, és a katalógusba bevezetőt kell írni. E kényszer-láncolat végpontja számomra súlyos konfliktushelyzetet gerjeszt, mert a kiállítás csak alig-alig reprezentánsa a rendezői szándéknak: felmutatni, hogy a 21. század első éveiben mit jelent, hogy napjaink valóságában milyen súllyal, jelentőséggel van jelen József Attila és költészete. A tatabányai kiállítás pontosan azt jelzi, hogy a jelentéskörök szertefoszlóban vannak, a súly kevés és a jelentőség elenyésző. A meghívásos és szabad beadású rendszerben megrendezett - megrendezni szándékozott - kiállítás szabad beadású szekciója tulajdonképpen csődöt mondott, és így az eredőket megjelölő következtetéseink nem lehetnek teljesen megalapozottak: az okokat akár szervezési nehézségekben, az időzavarban is megjelölhetjük, de hivatkozhatunk a fogalmi kifejezésformák háttérbe szorulására, a költészet általános perifériára utalására, utaltatására is.
     Vagyis feltételes módban kell fogalmazni, ha kísérletet teszünk annak meghatározására, hogy a 21. század első éveiben miért nincs hiteles és átfogó József Attila-képünk. Ám a csonka, a torz kép és a képnélküliség is tünet-jellegű jelenség, vagyis végső soron és paradox módon hiteles és átfogó tükröztetés. A közelmúlt évtizedeiben a József Attila-képünk - természetesen nemcsak képszerű, hanem általános szellemi megidézettségben - rapszodikusan változó volt. Az ötvenes, a hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas évtized József Attila-alakja és József Attila-költészet jelenléte, értelmezése hol élénk, hol elcsituló, hol újraéledő intenzitású volt, de viszonylag állandó és mindig más: hol az agitatív, hol az aktuálpolitikai, hol az ideológiai, hol az esztétikai vagy az intellektuális vetületek kaptak hangsúlyt, de mindenkor a kulturális-szellemi szféra aktív részeként, kitüntetett jelentőségű alkotóelemeként. A kilencvenes évektől 20. századi költészetünk e kimagasló alakjának és költészetének sorsa a lassú feledés, a passzív irodalomtörténeti fejezetté tagolódás, amely folyamatot most az évforduló kampánya próbálja meg visszafordítani. (A kísérlet eleve kudarcra ítéltetett.)
     József Attila alakja, költészete az ezerkilencszázötvenes évek óta van jelen a magyar képzőművészetben: szobrok, képek, grafikák, majd a különböző iparművészeti ágazatok alkotásainak sora idézte meg arcélét, figuráját, társult költészetével, próbálta megragadni és láttatni lényegét. Az új és különös költői értékek megteremtőjének életműve amiként az irodalomban, a képzőművészetben is Petőfi Sándor és Ady Endre mellé emelkedett. A tatabányai József Attila-hommàge - amelyen tatabányai, Komárom- Esztergom megyei művészek munkái mellett a kortárs magyar művészet néhány jeles alkotójának művei sorakoznak - tehát egy kisebb-nagyobb megszakításokkal csaknem hat évtizede épülő műegyüttest gyarapít, épít tovább a művész egykori fizikai valóját, arcképét megrajzoló kompozíciókkal és az egy-egy József Attila-vers ihlette, illetve e költészet szellemisége, leleménye, varázslatossága által inspirált alkotásokkal. Néhány kitűnő táblaképpel, egy-egy szép rajzzal, számos remek kisplasztikával, furcsa objekttel, fotóval és egy meghökkentő kerámiaplasztikával, amely nemcsak a különös objektivizációval, hanem a címalkotással is a József Attila-i magasságokat idézi: Egy kékkezű, ámde viráglelkű karcsú magyar sumóbajnok József Attila verseket memorizál. Pázmándi Antal magastűzű, mázazott, matricázott, arannyal ékesített, 110x70x50 centiméteres, körüljárható guggoló samott-alakja új inokongráfiai fejezetet nyit a képzőművészet irodalmi médiumainak szférájában. Kész a leltár.
 

* A tatabányai Kortárs Galéria 2005. április 9-én megnyílt In memoriam József Attila című kiállításának katalógusába írt, a galéria vezetői által indoklás nélkül mellőzött bevezető szöveg.