A Szépirodalmi Könyvkiadó a hatvanas évek végén új könyvsorozatot indított "Arcok és vallomások" címmel. A huszadik századi és a kortárs magyar irodalom jelentős alakjait volt hivatott bemutatni a sorozat egy-egy kötete - ahogy címe is mutatta - az író önvallomásos szövegei valamint az életét és munkásságát megjelenítő vizuális anyag fölhasználásával. A Lengyel Józsefről, Illés Béláról, József Attiláról szóló könyvekkel kezdődött a sorozat, aztán a Nyugat-nemzedék jelentős halott alakjai következtek, Babits, Ady, Móricz, Tersánszky, majd az élők is sorra kerültek: Németh László, Veres Péter. A tanulmányokat szépírók (Féja Géza, Rónay György, Somlyó György), irodalomtörténészek, kritikusok (Bata Imre, Czine Mihály, Vekerdi László) írták. A sorozatban először Kodolányi Jánosról szóló könyv írására kötött velem szerződést a kiadó, a kézirat el is készült, de a kiadó a szerződést fölbontotta, és a könyv végül 1974-ben a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg képek nélkül. (Ez külön történet, máskor kell elmondanom.) A Szépirodalmi néhány év múlva ismét fölvetette (talán a Kodolányi-könyv kézirata sorsa miatti rossz lelkiismeret hatására), hogy vegyek részt a vállalkozásban. Ajánlataim közül a Nagy Lászlóról szóló munka megírására kaptam megbízást.
     A história csaknem harminc évvel ezelőtti. Fölidézése talán személyemen túli tanulságokkal is jár. Nem egy már megjelent könyv kritikai visszhangjáról, recepciójáról van szó, hanem egy kézirat sorsáról. A történet mindenekelőtt megmutatja azt, hogy miképpen dolgozott a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején az egyik legnagyobb magyar kiadói vállalkozás. A kézirattal kapcsolatos dokumentumok pedig azt is megmutatják, hogy a témára, Nagy László személyiségére és költészetére abban az időben miképpen reagált a rokon (Ágh István), a közeli barát (Kiss Ferenc), a feleség (Szécsi Margit), a kézirat külső, marxista szaklektora (Pándi Pál), a kiadói szerkesztő (Domokos Mátyás), a kiadó igazgatója (Illés Endre), a folyóiratszerkesztő (Szederkényi Ervin), a szerző atyai barátja (Csorba Győző), és a már megjelent könyv olvasása milyen reakciót váltott ki az újholdas nemzedék prominens kritikusából (az "urbánus" Lengyel Balázsból). És a vélemények kereszttüzében persze jelen van a fő kérdés: Nagy László emberi sorsának és költészetének megítélése a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején.
     Nem voltam a költő közeli barátja. Nagy László életkorától, születésének évétől öt esztendő választ el. Én még egy vidéki, dunántúli kisváros gimnáziumába jártam, amikor ő már a fővárosban élt és tanult. De ugyanabban az évben, 1948-ban, ősszel ugyanannak az egyetemnek a bölcsészeti karára iratkoztunk be. Amikor még ő is a magyar szakot hallgatja, tanúja voltam az önéletrajzában is megemlített jelenetnek: Waldapfel professzor Csokonai-előadásán elaludt, és a professzor fölrázatta. Személyesen akkor találkoztam vele utoljára, amikor 1977-ben az Ady születésének századik évfordulójára rendezett írószövetségi ünnepségen a Várban odaléptem hozzá, és - mivel úgy emlékeztem, hogy még az Élet és Irodalom képszerkesztője - egy pécsi grafikus barátom munkáit ajánlottam a figyelmébe. Versről versre című verselemző könyvemben két költeménye, a Kiscsikó-sirató és a Búcsúzik a lovacska összehasonlításával a párhuzamos verselemzésre, valamint egy költői motívum dalszerű fölbukkanására és egy hosszú énekben történő kibontására kívántam példát adni.
     Amikor munkába fogtam mintegy két évvel a költő halála után, tudtam, hogy nagy a felelősségem. A Nagy Lászlóról szóló első könyvben nem fordulhat elő életrajzi vagy irodalomtörténeti pontatlanság, henye fogalmazás, ellenőrizetlen adat, netán torzítás a költő befogadásának, kritikai méltatásának rajzában. Ezért az elkészült kéziratot még a kiadónak történő átadás előtt többekkel elolvastattam. Mindenekelőtt Szécsi Margitnak, a költő özvegyének jeleztem, hogy mire vállalkoztam, továbbá segítségét kértem, nem annyira munka közben, inkább az elkészült kézirat elolvasásában és a szükséges képanyag összeállításában. Szécsi Margit nem válaszolt. Amikor telefonon kerestem, egy budai cukrászdát jelölt meg a találkozás helyéül, de az utolsó pillanatban - közvetítővel - ezt is lemondta. Azt üzente: inkább András fiát keressem meg.
     Az alapoknál kezdtem. Például az érdekelt, ha a fiatal Nagy László körbenézett felsőiszkázi házuk udvarán, akkor milyen irányban látta a Somlót. Bejártam életének tájait, a szülőfalut, a diákévek színhelyét, Pápát, megkerestem a diákkori tanyákat, a református kollégiumot, megkerestem azokat az épületeket, amelyekben egyetemi éveiben lakott. Pápán 1945 óta én voltam az első, aki kézbe vette az érettségijéről készült jegyzőkönyvet. (Háborús időben szabályos nyomtatvány nem volt, négyzetkockás papírból házilag készült az irat.) Találkoztam Devecseren élő édesanyjával, aki megmutatta a Laci fiától karácsonyra kapott, kezevonását őrző, színes képeslapokat. Majd együtt léptünk be az iszkázi ház falai közé...
     És természetesen elolvastam tőle és róla minden elérhetőt...
     1981 májusára elkészült a szerződésben megkívánt tíz íves, 220 gépelt oldal terjedelmű tanulmány. Véleményt kérve egy-egy példányt elküldtem a költő öccsének, Ágh Istvánnak, még élő közeli barátjának, az irodalomtörténész Kiss Ferencnek, valamint özvegyének, Szécsi Margitnak. Ágh István válasza érkezett meg először. (1981. május 27.) Levelében három problémára hívta föl a figyelmemet. Az apa-fiú viszony helyes, torzítástól mentes értékelésére, a Juhász Ferenccel való "hosszú és gyönyörű barátságuk" fontosságára, valamint a bátyja sántaságával kapcsolatos különféle "családi magyarázatra", amit Nino Nikolov egyik írásában hamis legendába öltöztetett. A levélhez négy gépelt oldalnyi "megjegyzéseket" is fűzött, ezek lapszám szerint jeleztek kiegészítést vagy korrigálandó adatot. Például: "Anyámék öten voltak testvérek, két fiú és három lány, István, Erzsébet, Ilona, Géza, Irén." Vagy: "igazi első nagy szerelme Tomor Mária volt; róla írja a Kereszt az első szerelemre című verset." Ezeket az igazításokat és pótlásokat elvégeztem, rávezettem a kéziratra. - Kiss Ferenc véleményét, aki korábban több tanulmányban foglalkozott Nagy László költészetével, fokozott érdeklődéssel vártam. Levelében többek között ezt írta (1981. június 22.): "Műved gondos és tisztességes munkának vélem. Információs értéke nagy, s a sorozat céljának kitűnően megfelel. Nagy László életének és műveinek teljes krónikája. A hozzáférhető anyagot megbízhatóan s jó arányérzékkel rendezed el, s ez nem kevés. Megbecsülésed a jelenség iránt kitetszik minden részletből. Költő-párti írás és tárgyszerű." Ám a sorozat jellegéből eredő korlátokat is érzékeli: "Ebből ered, hogy a versértelmezésekben csak itt-ott hatol mélyre. Az érvényes eredményeket persze - ha szűkmarkúan is - közvetíted...Lényeges hibát vagy hiányt én nem is találtam." A továbbiakban "néhány apróbb észrevételt" fogalmaz meg, és oldalszám szerint a kézirat tizenkét helyéhez fűz megjegyzést. Például: "Szmolján-t Szmolen-nek írod. A vétkes én lehetek, mert én ott már otthonosan mozgok, s ezért írhattam ottani akcentussal. 190. p."
     A legnagyobb érdeklődéssel Szécsi Margit véleményét vártam a kéziratról. Bár korábbi levelemre nem reflektált, hallgatását úgy értelmeztem, hogy vállalkozásommal kapcsolatban nem emel kifogást. Mostani hallgatása azonban nyugtalanított. A sorozat természetéből következett, hogy a könyvben mintegy hetven-nyolcvan képet is el kellett helyezni, és ezek beszerzésében a költő özvegyének szerepe nélkülözhetetlen volt. Szécsi Margit levelet nem írt, a kéziratot vissza nem küldte, ezért Ágh István és Kiss Ferenc levelének érkezése között, június 11-én fölhívtam telefonon Pécsről. Szavait, mert tudtam, hogy fontosak lesznek, kezemben ceruzával és papírral hallgattam. A következőket mondta: - Kézirata nem elég jó, hogy Nagy Lászlóról szóljon...Hevenyészett...Éretlen... Nem elég bátor munka...Maga nem ismerte annyira...Olyan könyvek vannak készülőben... Akik évtizedekig ismerték, kutatták. Czine és Kiss Ferenc...- A kézirat egyik részletére külön kitért, arra a helyre, ahol Nagy László korai - sematikus, kulákozó, békeharcos - verseiről van szó. - Eszmeileg kifogásolom... Miért írta meg Nagy László az ötvenes években azokat az inkriminált verseket? Nem a nyomás volt nagy, hanem akik hazajöttek a Szovjetunióból, fütyültek arra, hogy fölvilágosítsanak bennünket arról, hogy mi a sztalinizmus. Illés Béla és társai nem világosítottak föl bennünket. Egyedül Lengyel József beszélt. De mi akkor már magunktól rájöttünk...- Közlésének legfájdalmasabb mozzanata: - Én pedig nem adok képeket ehhez a munkához...- Végül jelezte: - A kézirat Nagy Andrásnál van, ő vissza fogja küldeni...- A kéziratot Nagy András valóban visszaküldte néhány soros levél kíséretében. (1981. július 1.) "Kéziratát én is elolvastam. Nagyon bánnám, ha késedelemmel föltartottam volna a munkában...Köszönöm levélbeli jelentkezését és kérem megértését." A kéziratról véleményt nem mondott.
     1980-ban Nagy László hagyatékából két album alakú könyv jelent meg. A Szárny és piramis a költő rajzaiból, festményeiből összeállított kötet, a Kísérlet a bánat ellen a költő munkanaplójának, zöld fedelű, spirális füzeteinek több lapját tartalmazza: e kötetben versvázlatokat, költeményeinek kézírással letisztázott szövegét, "firkákat", képterveket, lapszéli rajzokat találunk. A két könyvről 1981-ben A képíró Nagy László címmel hosszabb tanulmányt írtam a Jelenkorba. Ily módon a folyóirat főszerkesztője, Szederkényi Ervin tudomást szerzett készülő kéziratomról, majd elkérte, a kézirathoz megjegyzéseket fűzött, és közlését a Jelenkor távlati tervében mérlegelte. Nagy László-könyvem, kéziratát, valóban, a Jelenkor 1982-ben folytatásban, kilenc részletben közölte.
     Elkészült nagyobb munkáim kéziratát Csorba Győzőnek is meg szoktam mutatni. Igényes és tárgyilagos véleményéért, akik környezetében éltünk, sokan vagyunk hálásak. A "kisebb hibákat" jegyzékbe foglalta. A fölsorolás előtt a kéziratról ezt írta: "Élvezettel olvastam. Kitűnő portré és pályakép. Nagy lendületű írás, a 120. l. körül különösen megemelkedik. Az idézetek kiválóan a helyükön vannak, s remek arányérzékkel csak annyit idézel belőlük, amennyire szükség van."
     Kiss Ferenc, Szederkényi és Csorba Győző véleményét egybevetettem, a javasolt és indokoltnak tartott igazításokat a kéziraton elvégeztem.
     A kéziratot június végén elküldtem a Szépirodalmi Kiadónak. A kísérő levélben Illés Endrét, a kiadó igazgatóját tájékoztattam Szécsi Margit álláspontjáról.
     Illés Endre válasza gyorsan megérkezett. (1981. július 8.) Levelének legfontosabb részét idézem:
     "Szécsi Margit engem is felhívott és tiltakozott könyved megjelentetése ellen. Az Arcok és Vallomások olyan sorozat, ahol feltétlenül kapcsolatot kell tartanunk az íróval, illetve jogutódjával (fényképek, levelek, kéziratok megszerzése stb.)
     Kéziratodat közben többen is olvasták, frissen magam is. Jó írás, feltétlenül megjelentetjük.
     Még egyszer beszélek Szécsi Margittal, megkísérlem, hogy jobb belátásra bírjam. Ha nem sikerül, akkor sorozaton kívül, fényképek nélkül jelentetjük meg kismonográfiádat.
     Mindezt megnyugtatásul írom. Kónya Judit főszerkesztő hamarosan érintkezésbe lép veled."
     Nem Kónya Judit lépett velem érintkezésbe, hanem a könyv kijelölt felelős szerkesztője, Domokos Mátyás. Levelének megértéséhez a következőket kell tudni. Vekerdi Lászlónak az "Arcok és vallomások" sorozatban Németh Lászlóról írott könyve (1970), illetve a könyv megjelenése nyomán támadt hivatalos kritikai offenzíva, ideológiai támadás után a Szépirodalmi Kiadó kötelességévé tették, hogy a sorozatban megjelenő munkákat külső, marxista szaklektorokkal is olvastassák el és véleményeztessék. Kéziratomat ezért nemcsak Domokos Mátyás, a könyv kiadói szerkesztője olvasta el, hanem munkám megjárta - a Király István és Szabolcsi Miklós melletti harmadik jeles marxista "egyházatya" - Pándi Pál íróasztalát is, aki abban az időben - többek között - a Kritika című folyóirat főszerkesztője volt. Kéziratom sorsáról a döntő szót ő mondta ki. Domokos Mátyás levele lényegében Pándi Pál lektori véleményét közvetítette és foglalta össze, hozzáadva természetesen a saját véleményét is. (1981. szeptember 18.)
     "Nagy László-tanulmányod kéziratát megkaptam szerkesztésre, s most ennek a munkának a jegyében küldöm vissza Hozzád, hogy néhány, a részletekre vonatkozó lektori megjegyzés szabad mérlegelése és esetleges figyelembevétele után juttasd vissza hozzám a véglegessé vált szöveget, amelyet én akkor már tüstént nyomdába is adhatok. Mielőtt azonban rátérnék ezeknek a megjegyzéseknek a felsorolására, azt is tudatnom kell Veled, hogy a vállalatvezetőség döntése értelmében könyved önálló kiadványként jelenik majd meg, tehát nem az »Arcok, vallomások«-sorozatban [...] bölcsebbnek tűnik így megadni Szécsi Margitnak, ami a Szécsi Margité, aki - úgy hírlik - ezzel a megoldással tökéletesen ki van elégítve.
     Ami pedig a lektori észrevételeket illeti: gondolom, előtted sem titok, hogy kéziratod másik olvasója (mellettem) Pándi Pál volt, aki igen elismerő kritikai véleményt vetett papírra lektori jelentése keretében, de jelezte fenntartásait, illetve ellenérzéseit is bizonyos megállapításaiddal és megfogalmazásaiddal kapcsolatban, amelyek egy részét ő maga is olyan kritikai észrevételnek minősít, amelyek esetleg a könyv megjelenése után hangozhatnak majd el, de semmiképpen sem befolyásolhatják a kézirat gyakorlati sorsát. S meg kell mondanom, hogy a többi megjegyzésével kapcsolatban sem köti az ebet a karóhoz; jóhiszemű, a témához és szerzőjéhez illő, mindkettőt érezhetően megbecsülő, nyíltan megfogalmazott gondolatok ezek, így hát döntsd el Te magad, mi az, amit megszívlelhetsz belőlük.
     Pándi mindenekelőtt fölveti a téma, az anyag - s nem a kézirat! - egyik kikerülhetetlen-objektív problémáját, amely minden leírt és leíratlan mondat akusztikájának a kialakításában részt vesz: a Juhász Ferenc-Nagy László-viszony alakulását a hatvanas-hetvenes években s ebben nagyon igaza van. Ő helyesli, hogy nem érinted ezt a kérdést, de úgy véli, s ebben ugyancsak igaza van, hogy Nagy László nem szívesen vállalt 'vezéri' szerepet, s eltávolodásuknak nem ez volt a mozgatója. Továbbá, Pándi szerint, Nagy László másfajta, a személyéhez és vezéri mivoltához fűződő »elvárásoktól« is elhatárolta magát; finoman, a maga módján, de határozottan jelezve, hogy - Pándit idézem - »ő nem megfelelő médium a személyével kapcsolatos nem pusztán irodalmi kombinációknak«. Ilyen gesztusként értékeli azt a tényt is, hogy a Népszabadságnak adta élete utolsó nagy interjúját. »Nem azért, mert készült a halálra - írja Pándi -, hanem azért, mert az élet folytatására készült, s ezzel az interjúval is jelezni kívánta«, amiről föntebb már szóltam. »Ennek az interjúnak sajátos jelentősége, jelentése van« - folytatja Pándi. - »Nem ártana, ha Tüskés erről a jelentésről is szólna.«
     A másik, általános észrevétele arra vonatkozik, hogy megítélése szerint túlságosan nagyvonalúan siklasz át Nagy László 40-es, 50-es években írt politikai jellegű költeményein. Mert igaz ugyan, hogy a kor torzulásai az akkoriban írt verseket is torzították, s Nagy Laci maga is elhagyta később e versek nagy részét, de ugyanakkor igen jó politikai csengésű verseket is írt (amelyeket később is vállalt), mert - ahogy írja - »kivételes tehetsége már akkor is nyomot hagyott, politikai jellegű versekben is«. - Tagadhatatlanul igaza van ebben is, csak én itt érzek egyfajta nehézséget; ennek a gondolatnak a teljes kifejtése, kor és líra gyökérzetének bonyolult és tragikus összenövése abban az időben, amelyet Nagy Laci ráadásul később úgy élt át, mint élete és munkássága be-nem-gyógyuló sebét, »duendéjét«, felborítaná a tanulmány egészének a statikáját - a jelenlegi terjedelmi keretek között. Így hát ennek érzékeltetésére, ha szabad tanácsot adnom, helyedben legfeljebb egy-két mondatot szánnék.
     Harmadik ált. megjegyzését szó szerint idézem: »Jobb légköre lenne e könyvnek, ha Tüskés nem csak célozna azokra, akik szerinte méltatlanul bírálták Nagy Lászlót, hanem oda is írná egy-egy passzusához, hogy kiket támad. Néha odaírja... (például Lukácsyét, akinek tagadhatatlan érdeme van Nagy László megvilágításában), máshol azonban nem. Majd kiírja a NL-t dicsérők nevét, de ott is válogat, van, akit megjelöl, van, akiről nem vesz tudomást. Ez vonatkozik [a] NL utóéletéről írott fejezetre is. Homályos célzás esik itt sanda köpönyegforgatókra a halál után, de hogy kik ezek?
Tüskés nem a rossz-légkör-természetes embere; nem ártana, ha itt korrigálna. S az sem ártana, ha jelezné a Népszabadság-nekrológot, vagy a Kritikában, 1978 márciusában megjelent Héra-cikket, amely tartalmilag sem érdektelen«."
     Az általános megjegyzéseket a részletek követték, beleszőve Domokos Mátyás néhány megjegyzése is. Majd így zárult a levél:
     "Hát ennyi. - Kérlek, szívlelj meg belőle annyit, amennyit jónak látsz, s juttasd vissza - mihamarabb! - a kéziratot."
     A szöveg megigazításával hamar végeztem, és a kéziratot visszaküldtem a kiadónak. Egy hónap sem telt bele, amikor megérkezett Domokos Mátyás újabb levele. (1981. október 13.)
     "Kéziratod, s benne leveled, pár napja megérkezett már, de csak most tudok válaszolni. A lényeg: minden rendben van. A kritikák 'nevesítésének' a gondolatát csupáncsak a teljesség kedvéért közvetítettem, de úgy is mondhatnám, hogy mulattatásodra, hogy újólag megtapasztald, amit régóta tudsz: milyen sanda skizofrénia jellemzi a mi szegény irodalmi életünk kegyurait és vazallusait. (Igen! úgy van, ahogy kérded: ők jó lelkiismerettel elfelejtették, hogy mit írtak le húsz esztendővel ezelőtt, mint ahogyan azt is el fogják felejteni, hogy mit írnak le mostan, mert egyikhez sincs közük, mert a kezüket nem a saját agyuk, szívük mozgatja...)"
     A levél további része néhány gyakorlati tudnivalót tartalmazott:
     "A kéziratot holnap át is adom a műszaki osztálynak. Életrajz gyanánt a Mérték és mű bal fülét teszem rá - kiegészítve magával a Mérték és mű-vel, valamint A nyugati kapu c. készülő könyved címével a művek listáját. Viszont szeretném, éppen azért mert nem az Arcok, vallomások-ban jelenik meg a tanulmányod, hogy tegyél Te egy 'vallomást' témáddal kapcsolatban, hogy - véleményed szerint - milyen belső rendelés késztethet mindenkit manapság nálunk arra, hogy ezt az életművet a maga lelkiismeretének és ízlésének a mérlegére helyezze? Hogy miért áraszt mindenfelé, s minden irányban ilyen kihívást nem-múló erővel Nagy Laci műve, élete példája, stb. Végeredményben Te írtad meg róla irodalmunkban az első könyvet."
     Nagy Lászlóról írott könyvem a Szépirodalmi Kiadó gondozásában sorozaton kívül, önálló kiadványként, képek nélkül 1983-ban az év első felében látott napvilágot. A megjelent kritikák már a könyv recepcióját tükrözik, s ennek vizsgálata külön téma. Az általam elküldött tiszteletpéldányok is célba érkeztek. Lengyel Balázs levele magánlevél, de minden nyomatatásban megjelent kritikánál hitelesebben tükrözi írójának a könyvről alkotott véleményét, s még inkább Nagy László személyiségének, írói erkölcsének, etikai magatartásának a megítélését egy karakteres írói kör, a magyar irodalom egyik jellegzetes iránya részéről.
Miután Lengyel Balázs megköszöni könyvem elküldését, így ír (1983. június 30.):
     "Míg tiszta örömmel ízlelgetem érzékletes, tiszta magyar stílusodat, világos gondolat-vezetésednek ezt az önmagán túlmutató, nemes eszközét, alig győzöm magamban csillapítani azt az érzelmi feszültséget, amelyet ellenkező előjellel könyved felidéz. Azt a keserves érzést, amelyet a múltakra való emlékezés kelt fel bennem, s amelyet elnyomok magamban, ha írok, ha az irodalom jelenségeiről gondolkozom. Akkor csak az eredmény, az írás számít, és nem a személyiség vagy a személyiséghez való viszonyom. De Te a személyiséget is megeleveníted, még hozzá a tényekhez ragaszkodva, mentegetve, de a valóságot el nem kendőzve. Ezt követeli tőled a szigorú kritikai tisztességed. Jól megnéztem, ábrázolásod olyan egyensúlyos, hogy magam se kívánnék sok kiegészítést tenni. Egy lényegbelit azonban igen. Vajon szabad-e etikai példaképnek tenni (és Bartókkal több ízben is összevetni) egy olyan költőt, akinek mind szociális, mind magyar magatartásában annyi mentegetni, magyarázni valót találni, amenynyit Te is találsz? Aki látta, hogy családjával, apjával, anyjával, egész falujával mi történik (tehát nem védekezhetett azzal, hogy nem tudta, az eufémizmussal "személyi kultusznak" nevezett korszakban mi a valóság), és mégis írta a kulákozó verseket, a Sztálint dicsérőt? Aki három József Attila-díjat vett fel és Révai kezét szorongatta, akkor, amikor nála nem kisebb tehetségek eltörték a tollukat, hogy az uszításban, embertelenségben ne kelljen résztvenniük? Aki - kimondom - osztálya elárulásával - az egyetemes magyarság ügyéről most nem beszélek - és az irodalmi erkölcs megtiprásával, nemzedékem nagy tehetségeinek hulláján kételytelenül keresztül lépve, kereste a maga érvényesülését? Aki később sem, soha nem bocsátotta meg nekünk, se Pilinszkynek, se Nemes Nagy Ágnesnek, se a többieknek, hogy a tetszhalálból (amit ő joggal igazinak hitt) fel mertünk támadni, akinek soha nemhogy egy jóvátevő szava nem volt, mint ahogyan volt bőven másoknak, pl. Zelknek, hanem ott gáncsolt bennünket, ahol tudott, úgy hogy vele és barátaival szemben a kádárista művészetpolitika gátolta meg újabb kiiktatásunkat? Neked abban tökéletesen igazad van, hogy az egyéni felelősségen túl a kor is felelős, és én is tudom, hogy a Nagy Lászlóra nehezedő nyomás nagy volt. Vannak bocsánatos bűnök. Van megbocsátás. De egyedül az Isten kegyelme teheti meg, hogy magábaszállás, bűnbánat nélkül bocsát meg. Nagy László észre sem vette, hogy mit tett velünk, vagy mit tettek velünk az ő segítségével. Hogy milyen nagyszabásúan indult életművek megnyomorítására volt hasznos eszköz. Tiszta és tisztító - ezt írod. A korszak tiszta embereit én másokban vélem felfedezni. Például - és ebben meg fogunk egyezni - Rónay Györgyben. És mindazokban, akik a szocializmusba és a demokráciába vetett kezdeti bizalom után, 49-ben vagy 50-ben ráébredtek a szörnyű becsapásra, és az embertelenséget az atmoszférában megérezve, írói pályájukat, egész emberi egzisztenciájukat feláldozták inkább, mintsem hogy ürügyül, bábként, cégérül a porondon maradjanak. Erre Nagy Lászlónak nem volt erkölcsi ereje, se a barátainak, az egy Kormos Pista kivételével, aki viszont akkoriban nekünk volt, Jékelynek, Kálnokynak a barátja. És még arra sem volt ereje, reális önvizsgáló képessége, hogy azt a pozicionális előnyt, melyet a sztálinizmus szolgálatával szerzett velünk szemben, ne használja ki a továbbiakban a személyi kultusz megszűnése, lassú feloldódása után.
     De elég. Se taktikus, se tapintatos nem vagyok, amikor mindezt megírom. Csak azért írom meg, mert oly sok rokon pontot látok irodalmi ítéleteidben - ha bizonyos kiindulásaid el is választanak - hogy a gondolkodásmódod minőségében bízva szeretnélek meggondolkoztatni. Hallgass meg egy más véleményt - elvégre Te írtad a legjobb, legmesszebbmenőbben megértő és megbecsülő kritikát munkásságomról.
     Végül - nehogy félreértés legyen köztünk - ebben a levélben Nagy László tehetségét, költészetének kvalitását - legalábbis azt a részét, amely független az írói erkölcstől - nem érintettem.
     Hogy könyved a tudat szélére nyomott, feledni igyekezett, keserves múlt emlékeit felbolygatta, íme láthatod. Mindezt elfelejteni mégsem lehet, mert aki mindent felejt, önmagához lesz hűtlen."

Íme, egyetlen kézirat sorsában így tükröződik a magyar könyvkiadás közelmúltja, egyetlen könyv története így ad metszetet a magyar irodalom életéről, belső mozgásáról, így tükrözi a kortársak legkülönfélébb, legszemélyesebb véleményét.
     A könyv első megjelenése óta több, mint húsz év telt el. Nagy László születésének idei nyolcvanadik évfordulójára a Pro Pannónia Kiadói Alapítvány a könyv új, immár képekkel bővített kiadását tervezi.
 

* Szerkesztőségünk szeretettel köszönti a 75 éves Tüskés Tibort.