1939-ben Féja Géza könyvet írt Móricz Zsigmondról, a könyv az Atheneaum Kiadónál jelent meg. Juhász Géza 1928-ban írott könyve, és Halmi Bódog Móricz Zsigmond - az író és az ember című könyve után ez volt az első összefoglaló, majdhogynem az egész pályaképet felrajzoló írás Móricz Zsigmondról. A könyvet író írta íróról, így a könyv nemcsak arról beszél, akiről a könyv íródott, hanem arról is, aki írta. Ha rákérdezünk a könyv állításaira, akkor a könyv szerzőjére is rá kell kérdeznünk, ha a könyvről gondolkodunk, akkor nem csak Móriczról kell gondolkodnunk, hanem Féja Gézáról is. De nem elég, hogy a könyv kapcsán Móriczról és Féjáról gondolkodunk, s nemcsak a könyvről kell gondolkodnunk, tehát nem csak arról, amit Féja írt, hanem arról is, hogy mikor írta, miért írta, s mi volt a könyv feladata, milyen szerepet szánt neki szerzője és kiadója.

Akkor, amikor Féja Géza a maga könyvét megírta Móricz Zsigmondról, a nagy író hatvan esztendős volt. Amit akkor senki nem tudhatott, három éve volt még hátra az életből. 1939-ig, ahogy Féja is írja, a könyv végén közölt jegyzék pedig dokumentálja is, hatvannégy kötete jelent meg. Hatalmas mennyiség, lenyűgöző méretű szöveg-halmaz, mai íróinknál a legritkább esetben találkozunk ekkora mennyiségű szöveggel, igaz, akkor a könyvkiadás és maga az írás többek között kereskedelmi tevékenység is volt. Mára megmentendőnek gondolt, de nem mindig védett madarak kísérletezésévé változott...Móricz könyvei között ott volt, első könyvként a Hét krajcár című korszakos jelentőségű elbeszélés-kötet, a Nyugat adta ki 1909-ben, aztán számos elbeszélés- és színműkötet, s természetesen ott voltak a regények is, köztük a Sárarany 1910-ben, az Isten háta mögött 1911-ben, a Kerek Ferkó 1914-ben, A fáklya 1917-ben, a Légy jó mindhalálig 1922-ben, a Tündérkert szintén 1922-ben, a Pillangó 1925-ben, a Kivilágos kivarradtig 1926-ban, az Úri muri 1928-ban, az Erdély 1934-ben, a Boldog ember 1935-ben, az Életem regénye 1939-ben. Hatalmas sor, így önmagában is, válogatva a könyvek-kötetek legjelentősebbjei között. Csak a kiemelt címeket szemlélve is láthatjuk, hogy az életmű - szükségszerűen - másként bomlott ki a kortárs olvasó és szemlélő előtt, mint ahogy az utókor számára megmutatkozik. Erről Féja Gézának egy másik írásában szintén volt pár mondata: "Móricz első nagy novellája a Hét krajcár, utána megindult a novella-láva, a legjobbakat két könyvben, a Hét krajcárban és a Magyarokban tette közzé. Majd megjelent első tökéletes regénye, az Isten háta mögött, Bartók legjobb regényünknek ítélte. Csak ezután gyűjtötte egybe eddigi köteteiből kihagyott, mert jelentéktelennek vélt novelláit. A Tavaszi szél még nem reprezentálja az érett írót..." - s így tovább. A mi látókörünkben a valamikori kötetek már nem látszanak, helyettük összegyűjtött írásokat, éveket, időrendeket, tömböket látunk, vagy csupán csak műveket, a szöveget magát, s igyekszünk róluk minden "kortörténeti vonást" eltüntetni, hogy annál jobban láthassuk-érzékelhessük a - mondjuk így - struktúrát, megformáltságot. A szinte folyamatosan megjelenő szövegfolyam, az állandóan "piacon" lévő könyvek önmagukban is jelzik, hogy Móricz jelentőségét a kortársak is láthatták-érzékelhették, ehhez pedig tegyük hozzá, hogy Féja Géza 1939-ben már valóban szinte az egész életművet tanulmányozhatta, hiszen ezt követően Móricz "csak" a betyár-ciklust fejezte be-zárta le, az 1939 után megjelenő Csibe-ciklus novelláinak többségét viszont Féja kéziratban olvasta, igaz, az Árvácska csak ezt követően formálódott, s a Kelet Népe-korszak is csak Féja könyvének megjelenése után bontakozott ki. Mégis nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy Féja szinte a teljes Móricz-életművet tanulmányozhatta, amikor a könyvét írta. De milyen út vezette a másik írót, a könyv szerzőjét a Móricz-könyvig?
     Féja Géza a maga szellemi formálódását követően és újságírói munkája közepette írta meg Viharsarok című szociográfiáját, a népi szociográfia módszerében, tartalmában és hatásában is egyik legjelentősebb munkáját, a Magyarország felfedezése című sorozat első kötetét, a munka 1937-ben jelent meg az Athenaeum kiadványaként. Könyvéért perbe fogták, elítélték - igaz, büntetését nem kellett letöltenie. Féja már a Viharsarok előtt is, újságíróként a szociográfiai riport műfaját művelte. A népi mozgalom formálódásakor ismerte az ország népének életét, a mozgalom fénykorában a szegényparasztság élete, a földkérdés megoldatlansága foglalkoztatta. Újságírás, irodalom, politikai-társadalmi gondolkodás szinte összeforrott nála, gondolkodásának politikai hangoltsága már akkor megmutatkozott, amikor a népi mozgalom írói még az irodalmi népiség vonalán haladtak. A harmincas évek elejétől írott cikkeinek tehát nagyon fontos szerepük volt, a népi mozgalom kibontakozásának idején pedig még növekedett is a szerepük. Elmondható, hogy ekkor is az általa meglátott és feltárt problémák politikai összefüggéseire figyelt. A harmincas évek közepén, amikor szociális jelszavaktól volt hangos az ország, Féja hangja, más népi írókéval együtt, azzal vált ki ebből a kórusból, hogy a társadalmi kérdéseket politikai kérdésekként kezelte. Féja pontosan tudta, hogy a feudalizmus nem azért ragaszkodik a régi állapotok fenntartásához, mert a reform tönkretenné az országot. "Ellenkezőleg - írta -: hatalmi kérdésről van szó. A föld hatalom: politikai, gazdasági és társadalmi hatalom." (A magyar kérdés parasztkérdés) Az általa betöltött szerep lényege tehát a népi mozgalom "siettetésében" átpolitizálódásának ösztönzésében foglalható össze. Korai szociográfiai riportjai pedig a népi szociográfia kialakulását segítették, ebben a vonatkozásban jelképesnek kell tartanunk, hogy a Viharsarok jelent meg a Magyarország felfedezése sorozat első köteteként.

Az elmondottak alapján szinte levezethető mindaz, amit könyvében Féja Géza Móricz Zsigmondról írt. Móricz, ahogy a Féjától idézett mondatokból, s hát törekvéseinek felvázolásából is érződik, végigkísérte szellemi formálódását. Erre való utalásként kell értenünk a könyv bevezető sorait: "Móricz Zsigmond régi alkotógondom. Akkor növekedtem, midőn írói arca teljesen kibontakozott, első nagy irodalmi élményeim közé tartozik; mesterem volt a szó legjobb értelmében, mert belső fejlődésemet táplálta. Róla írtam első tanulmányomat Szabó Dezső felszólítására olyan időben, midőn >>ellenzéke<< volt a fennálló politikai rendszer. Egyetlen élő magyar íróról sem írtam annyi tanulmányt és kritikát, mint róla. Úgy érzem, hogy a könyv megírásához szellemi jogaim vannak, de megírása szellemi kötelességem is. Éppen elég példa tanúsítja, hogy idővel meghamisítják az író arcát és mondanivalóját. Könyvemnek azt a szerepet szántam, hogy álljon őrt Móricz Zsigmond művei mellett, legyen vigyázó és megőrző gondolat és kötelezze tiszta látásra az utókort is." Látni fogjuk: a személyes élményen túl Féja szellemi és politikai alapállása is megmutatkozik majd a Móricz-portré megrajzolásában.
     A könyvnek tehát - legalábbis létrehozójának törekvése szerint - kettős feladata volt. Az egyik célkitűzés szerint a jelenhez kellett szólnia, mintegy őrt kellett állnia Móricz művei mellett, műfajaként valószínűleg ezért nevezte meg az apológiát (erre a célkitűzésre majd még visszatérünk), a könyv másik feladataként az utókor tisztánlátását is szerette volna elősegíteni. Ezen azt érthette, hogy az író kortársaként olyan ismeretek birtokában van, amelyeket mintegy az utókorra hagyományozhat. Ezért kerülte el az irodalomtörténeti jellegű besorolásokat, s ezért törekedett az életút és az életmű belső törvényeinek a kibontására. Móricz Zsigmondot - egyáltalán nem függetlenül a maga törekvéseitől, a társadalmi igazságosság jelszavát hirdető szociográfustól-újságírótól - igazmondó írónak nevezte, aki a népi igazságérzet örököseként a társadalmi tisztánlátást és igazságosságot képviseli, s ennek érvényesítésére törekszik az irodalomban és a politikában is. Móriczra jellemző ez a megállapítás, még akkor is, ha némileg leegyszerűsítő, láthatjuk tehát, hogy Féja - miközben valóban Móriczról beszélt -, a maga irodalmi és társadalmi eszményképét is rávetítette előtte járó pályatársára. Ezért írta, számos kortársához hasonlóan, hogy Móricz "a magyar natúra, a magyarság sajátságos emberi természetének egyik legnagyobb emberi feltörése", s ezért mondta azt is, hogy Móriczcal a népi igazságkeresés megérkezett a mesék birodalmából a valóság világába". Ha tetszik, Féja Móricz életművét a fejéről a talpára állította, nem azt mondta, hogy Móricz pesszimista, vele szemben pedig azoknak van igazuk, akik a valóságot feszültség nélküliként élik meg, s bebizonyította, hogy amit pesszimizmusnak, sötéten látásnak gondoltak, az felel meg a valós társadalmi helyzetnek, amit pedig a korabeli valóságként hirdettek, nem más, mint a világ rózsaszín szemüvegen való szemlélésének eredménye. Ez az értelmezés egyáltalán nem állt távol Móricz munkásságának valós társadalmi értelmezésétől, ugyanakkor pedig egybeesett a saját társadalom-képével, írói-szociográfiai-politikai törekvéseivel is. Azzal azonban, hogy csak a társadalmi igazságosság képviselőjeként mutatta be Móricz Zsigmondot, s nem szólt - mondjuk - írói-művészi teljesítményéről, s harcainak különböző irányulásairól, egysíkúvá is tette a könyvet, s azt a Móricz-képet, amelyet a könyvben alakított ki. Könyvének szinte minden mondata a társadalmi igazságosság és a valóságismeret terén elért eredményekről szólt. Móricz valóságismeretre való törekvését családi örökségként, a családi környezet hatásaként értelmezte, tehát ugyanúgy a falusi-népi környezetből eredeztette, mint a társadalmi igazságosságra törekvést, ezt követően pedig - felfogása szerint - Móricz szinte szüntelen fejlődésben létezett. Népiségét kritikai népiségként láttatta, eszerint az Ady-Móricz-nemzedék jelentkezése fölkelés volt: "A >>fölkelők<< szembeszállottak korunk hamis bálványaival, társadalmi berendezkedésével és felfogásával, szellemi gátjaival és korlátjaival; ugyanakkor azonban teremtettek is, mély történelmi élmények egész sorát fakasztották fel, a magyar létezés ősképeit idézték vissza. >>Pesszimisták<< voltak, mert úgy látták, hogy népünk örvény felé tart, de egyedül ők kíséreltek megmentő, új magatartást teremteni: különb magyar tudatot, szociális berendezkedést, s a Rajnát túlrepülő európaiságot."
     A levezetés innét már egyenes vonalúnak mutatja magát, Féja írásokon, műveken - s ennek még lesz jelentősége - köteteken keresztül elemezte Móricz munkásságát, többnyire leíró jelleggel, az általánosító megállapításokkal szűken bánva, ilyenekkel csak a könyv kiemelt pontjain találkozunk. Levezetése valóban egyenes vonalú, gondolatmenete egyetlen szálon fut. Eszerint az első Móricz-regények már az életesség jeleit viselték magukon, de még távol állottak a "fölkeléstől", az a Hét krajcárral következett be, a Sáraranyban viszont a ">>regényhős<< már a legmélyebb nemzeti sorskérdések tűzvonalába lépett", aztán a társadalomnak az irodalom által eddig még nem elemzett metszeteit bemutató munkák következtek, majd - A fáklyával - a korszellem és a "magyar teljesség" összekapcsolása. Féja választott szempontja a folytonos fejlődés illusztrálása volt: így Móricz írói világát csupán ebből az egy szempontból közelítette meg. Éppenséggel A fáklya kapcsán írta: ">>Elvégeztetett; de semmi sem tisztáztatott...<< Ebben a mondatban benne van a háború előtt előre rohant magyaroknak, a >>közigazság<< hagyományos vitézeinek egész tragédiája. A Sárarany is, A fáklya is, s még későbbi korszakának nem egy műve, nem a megoldatlanság, hanem a megoldhatatlanság szorongásával fejeződik be. Nem az írói erők hiánya, hanem a magyar sorsélményhez való hűséges ragaszkodás kényszerítette erre Móricz Zsigmondot." 1918 és 1919 nem akármilyen közjátéka után mintha minden a már megmutatottak szerint folytatódott volna, a könyvben újra a gyorsan gyarapodó Móricz-írások kommentálása következik, csupán Móricz írt egyre mélyebb és mélyebb műveket. Féja számára is az Erdély-trilógia a nagy mű, s már ő leírta, hogy Móricz a "magyar természet" határértékeit fejezte ki Báthory Gáborban és Bethlen Gáborban: "S a két határérték között a >>magyar természet<< kisebb-nagyobb hordozóinak, történelmi ízeinek egész sokasága nyüzsög. Móricz Zsigmond lenyúlt egészen a Szent István előtti idők tárnáiba, a hun-magyar legendák forrásvidékére; élményeket hozott a magyarság egész történelmi útjáról. S ezek az élmények nem vesznek a mitológia ködébe, nem a mitológiát tálalják fel újra, hanem a magyarság emberi televényét, melyből valóság és mese születik." Ezt követően az "úri muri" fiatalon már érintett témájának újabb és mélyebb kidolgozásai következnek Móricz pályáján (Kivilágos kivarradtig, Úri muri), majd a "polgári regények", aztán a népi világ felfedezésének művészi dokumentumai (A boldog ember, A betyár), s a rideg parasztság világát felidéző elbeszélések (Barbárok), a záró pontot Féja az Életem regényében véli megtalálni, Móricz jelentőségét a nemzeti önismeretre való nevelésben látja. A könyvben Féja Géza Móriczból - és Adyból - valósággal mitikus alakot teremtett: "Adyban és Móriczban éppen annyira megnőttek az ősi magyar vonások, mint az európai fölszántság<<. Nem silányodtak utánzókká, de a kismagyar tudatba sem ragadtak bele. Mindketten szilárdan hitték, hogy a sajátságos magyar vonásoknak az európai emberség keretében van értelmük és jelentőségük."
     A kérdés természetesen az, hogy az a kép és fejlődésrajz, amelyet Féja Géza a könyvében felrajzolt, mennyire felelt meg a valóságos vagy inkább az általunk valóságosnak gondolt Móricz-képnek. Természetesen csak részben. Természetesen, hiszen mások voltak a kiindulópontjai, mások a törekvései, mások az irodalomról vallott elképzelései, mint az időben utána következőké, vagy éppenséggel a miénkké. Amit Ady és Móricz európaiságáról mondott, az nem kidolgozott és túlzottan leegyszerűsítő, szólamszerű, amit Móricz magyarságáról és a valósághoz való viszonyáról mondott, az túlhangsúlyozott, s mégis leegyszerűsítő. Mintha Móriczról sokszor mondaná ugyanazt, mintha Móriczról mindig ugyanazt mondaná, s mintha Féja szerint Móricz is mindig ugyanazt mondta volna. Mintha Móricz társadalmi harcos lett volna, s nem író. S ha író volt, akkor mintha természetfeletti erővel rendelkezett volna. S mintha Móricz mindig ugyanazzal a társadalmi valósággal állt volna harcban, mint amelyikkel már indulásakor megkezdte a maga hadakozását. Mintha a magyar világ Móricz alkotó évtizedei alatt semmit sem változott volna. S mintha túlzottan leegyszerűsítő volna a könyv szerkezete. Azt, hogy egyetlen szálon fut a történet, már említettem. Arról is beszéltem, hogy Féja könyvről könyvre haladt előre az irdatlan terjedelmű Móricz-szövegben. (A kortársak mindig nehezebben küzdenek meg az életművek terjedelmével, mint ahogy azt akár a következő nemzedék tagjai teszik. A rálátás mintha a gyorsabb tájékozódást is segítené.) Nem teremtett bokrokat, csoportokat. Alkatról, életről, nőkről, pénzről a könyvben nem esik szó. A szövegformálásról sem. Móriczban egyszerre láttatja a népmesei hőst és a forradalmárt, ezért tűnik leegyszerűsítőnek az, amit mondott. Ahogy mondta, az is leegyszerűsítő volt, pedig ha gazdagon, összetetten mondta volna azt, amit mondott, sok igazságot mondhatott volna. (Mint ahogy igaza volt Móricznak is akkor, amikor a Viharsarokról így írt: "Harsogó elmerültségben olvastam ma egy könyvet, s egyórai olvasás után azon kaptam magamat, hogy ég az arcom. Egyre jobban, ahogy a könyvbe beljebb hatoltam: a szégyen égett az arcomon. A szégyen az egész magyar életért, hogy ez lehetséges, és a szégyen, hogy az én életemben valami mást is csináltam, mint ezt a lehetetlenséget kutattam volna." Igaza volt, mégis írnia-tennie kellett mást is.) Végső soron: Féja Géza mintha egy leegyszerűsített társadalomképhez keresett volna magának írót, s Móriczot ehhez a leegyszerűsített társadalomképhez találta volna meg magának - illusztrációként. Az okokat-magyarázatokat kutatva mondom, ennek a leegyszerűsített társadalomképnek minden eleme benne rejlik abban, ahogy Féja Géza a kiegyezést szemlélte. A kiegyezést a magyarság megrekedésének, az "úri magyarság" tobzódásának a kiinduló pontjaként, az "úri magyarság" elburjánzásának a kezdeteként szemlélte. Ami az irodalomban Féja számára Jókai volt, az volt a történelemben a kiegyezés. S ahogy Móricz az irodalomban szembefordult Jókaival, társadalmi vonatkozásban úgy fordult szembe a kiegyezéssel - Féja értelmezésében. Ady és Móricz felkelése az ő szemében az "úri magyarság" elleni lázadás volt. Arról, hogy valójában mi történt 1867 után, nem beszélt. Az "úri magyarság" tobzódása része volt annak, ami 1867 után történt, de csak része volt a történteknek, nem maga volt a történés. Féját alighanem a maga szereptudata vezette ehhez a leegyszerűsítéshez: a földkérdés megoldatlansága irányította a szereptudatát, de ez nem jelentette azt, hogy más társadalmi megoldatlanságok nem léteztek a korabeli magyar társadalomban. Szerepvállalásán ezt számon kérni nem lehet, annak önmagában volt meg a társadalmi súlya és szerepe. Azt, hogy egy nagy író arcképét a maga irodalmi-társadalmi törekvéseihez asszimilálva rajzolta meg, az utókor részeseként megállapíthatjuk, rögzíthetjük, de hát a könyv megjelenésének időpontjára is gondolnunk kell: 1939-ben Féja Gézának erre a Móricz Zsigmondra volt szüksége.
     Mondom: a kiegyezést Féja Géza leegyszerűsítetten szemlélte, ez a könyv egész koncepciójára kihatott, közben pedig számos "apróbb" mozzanat bemutatását is érintette. Az 1918-19-es történések elmondása például megoldhatatlan feladat elé állította Féját. Ragaszkodott Móricz - és ismételten: Ady - örök magyarságához, ezért leválasztotta őket a polgári radikális és szociáldemokrata csoportról, így viszont Móricz 1919 utáni meghurcoltatásával nem tudott mit kezdeni. Az ellenforradalom Móricz elleni támadásait érthetetlennek és óriási tévedésnek tartotta, az önmaga által kialakított elképzelés szerint az is volt, az örök és a mindenkire egyformán kiterjedő magyarságon belüli tévedés. De ha ez így volt, akkor mit kezdjünk magának Féja Gézának a Viharsarok utáni meghurcoltatásával, hiszen a 1919 utáni hatalmi berendezkedés és a harmincas évek második felének hatalmi berendezkedése között mégiscsak létezett folytonosság...

Az, ahogyan Féja Géza Móricz Zsigmondról portréját megrajzolta, nyilvánvalóan az utókornak szólt. Láttuk, az életút és az életmű belső logikájából igyekezett - legalábbis szándéka szerint - a Móriczról alkotott képet kibontani, ezzel mintegy segíteni kívánta az utókort, a csak a kortársak által elérhető ismeretek megörökítésével. Ha ez így volt, akkor viszont az a kérdés tevődik fel, hogy hogyan is értsük azt a kijelentését, miszerint a könyvvel a jelenhez is kívánt szólni, mi több, könyvének mintegy őrt kell állnia Móricz művei mellett. Úgy gondolom, ezt a kijelentést a lehető legközvetlenebbül kell értenünk, feltételezésemet pedig tartalmi, szóhasználati és a könyv formájával kapcsolatos megfigyelések is alátámasztják. Immáron másodszor utaltam arra, hogy Féja a könyvnek a Móricz munkái melletti őrt állás feladatát szánta, említettem már azt is, hogy a könyv műfaját apológiaként határozta meg. Választott módszerében szembetűnő, hogy a tárgyalás során Móricz műveinek-írásainak időrendi sorrendjében haladt, s még szembetűnőbb - volt már szó erről is -, hogy számos, általa ismert életrajzi kérdést, ezek, az ő szóhasználatát kölcsönvéve az életes Móriczcal voltak kapcsolatosak, egyáltalán nem érintett. Pedig hát tudott a Móricz-hadról, a pénzről, Jankáról, Simonyi Máriáról, Csibéről, úgy gondolom, hogy mindenről tudott, ahogy a kortárs-írók is sokat tudtak Móriczról, hiszen szoros emberi és munkakapcsolatban voltak vele. Kérdés az is, hogy hogyan kell értelmeznünk a könyv nyitó megjegyzését, miszerint ez a feladat, mármint a Móricz-könyv megírása az "osztályrészéül" jutott, azaz mintegy reá osztották, s nem pusztán személyes választásának, szellemi hajlandóságának következménye. (Annak is természetesen.) Közelebb juthatunk a kérdések megválaszolásához akkor, ha nem csupán a könyv szövegét tanulmányozzuk, hanem a könyv formáját és megjelenésének helyét-idejét is. A könyv, ismételten mondom ezt is, 1939-ben jelent meg, az Athenaeum Kiadónál, hozzám egy piros vászonba kötött példánya jutott el, a borítón aranyozott betűkkel szerepel Féja Géza neve és a munka címe: Móricz Zsigmond. A könyv gerincén szintén aranyozott vízszintes csíkokat találunk, s az egész gerincet betöltően felülről lefele fut a Móricz Zsigmond név, középen pedig vízszintes elhelyezésben találjuk az Írta: Féja Géza szöveget. A könyv gerincét szemlélve erősebben hangsúlyozódik, hogy ez a könyv Móricz Zsigmondról szól, minthogy Féja Géza írta. A gerincen tehát a Móricz Zsigmond név uralkodik - de legalább ennyire szembetűnő a piros vászonkötés és az aranyozott betűk sora (fiatal szerzők akkoriban sem jutottak vászonkötéshez és aranyozott betűkhöz), még akkor is, ha ennek a könyvnek létezett papírborítású változata is. Ha mindehhez hozzátesszük azt, hogy Móricz Zsigmond az Athenaeum Kiadó szerzője volt, úgy, ahogyan Féja Géza is, a Viharsarok az Athenaeumnál jelent meg, ráadásul Móricz az Athenaeum kiemelkedően fontos szerzője volt, ahogyan azt Kiss István kutatásaiból tudjuk, a Kiadó 1920-ban kötött vele szerződést, s az inflációs időket nem számítva, 1925 és 1942 között 131 Móricz-könyv jelent meg az Athenaeumnál (évi átlagban 7!), s figyelembe vesszük azt is, hogy a Kiadó 1937. január 1-én egy harminc kötetes életműkiadásra kötött vele szerződést, ám mivel Teleki Pál miniszterelnökként kérte, hogy ne szorgalmazzák a Móricz-életműsorozat megjelentetését, mert az nem áll érdekében a kormányzatnak(!), s így ez a sorozat csak 1939-ben indult el, az első tizenöt kötet változatlan formában maradt, a második tizenöt kötetnél azonban már változtattak is, szóval ha mindezt figyelembe vesszük, akkor talán joggal feltételezhető, hogy Féja könyve ehhez a sorozathoz íródott, mintegy bevezetőként-eligazítóként a kötetek és írások között. A feltételezés megszületése után kézbe vettem a Móricz-sorozat egyik kötetét. Piros selyemvászon borító, a címlapon a szerző nevét és a mű címét ornamentális díszítés fogja körbe, a könyv gerincén is ornamentális díszítéssel találkozunk. A kötet papírja, a könyv tipográfiája hangsúlyozottan más, mint a Féja-könyv papírja és tipográfiája. A sorozat köteteinek mérete és színe azonban azonos Féja Géza könyvének méretével és színével. Nem tudok szabadulni a gondolattól: így tudott, ezzel a mérettel és színnel - no meg: tartalommal - őrt állni Móricz Zsigmond munkái mellett.
     Örülnék, több mint fél évszázaddal a könyv megjelenése után is örülnék, ha Féja Géza könyve valóban Móricz műveinek kísérőjeként jelent volna meg. Azt jelentené ez számomra, hogy a Kiadó szellemi és anyagi vonatkozásait tekintve is törődött a szerzőjével. S azt is jelentené ez, hogy Féja Géza ezzel kapott lehetőséget arra, hogy a mesteréről kialakított képének az alapvonásait felvázolja.