Nincs kiszolgáltatottabb a halott költőnél, aki nem tud védekezni, ha rossz hírét keltik, megbélyegzik, legendákat költenek alakja köré, vagy egy uralkodó ideológia nevében, hatalmi szóval kisajátítják és eltorzítják az életművét. József Attilának - a halálával kivívott halhatatlanságért cserébe - annyi posztumusz méltánytalanságot kellett elszenvednie, mint senki másnak a magyar irodalomban. És a legigaztalanabb stigma, az elmebetegség bélyege, mindmáig rajta ragadt; bizonyság rá nem egy, az interneten is olvasható pályarajz "skizofrén" kitétele, vagy a költő elmeállapotáról folytatott, egyáltalán nem "kecsesen okos csevegés" a weben.
     Hogyan kerülhetett ilyen méltatlan helyzetbe az a költő, aki utolsó percéig kristálytiszta fogalmiságú, tökéletes formájú verseket írt? Ha rekonstruáljuk a stigma keletkezésének körülményeit, tisztázhatjuk a kultusz-torzulás okait - és talán rehabilitálhatjuk az egészségesek társadalmából kirekesztett költőt. Ez a művelet azonban tőlünk is szemléletváltást igényel. Idegenkedő, külső nézőpont helyett az ő észjárásához kell igazodnunk, mert csak beleélő szellemidézéssel érthetjük meg az öntörvényű személyiség "atipikus" viselkedését és "devianciájának" lényegét: a fennálló társadalmi berendezkedés elleni, permanens lázadást, melyet kortársai - és utódai közül is sokan - "betegség-tünetként" dekódoltak.
     A József Attila körül kialakult kultusz stációit Tverdota György A komor föltámadás titka¹című, kitűnő tanulmánykötetében rekonstruálta. Ennél körültekintőbb - és a folyamat sorsszerűségét is dokumentáló - elemzés még nem született arról, hogy a szárszói tragédiát követő, boszorkányüldözésre emlékeztető bűnbakkeresés miért zárulhatott azzal a közmegegyezéssel, hogy senkit nem terhel orvosi felelősség a költő haláláért. A sokáig lappangó, majd hirtelen kitörő skizofrénia önfelmentő hivatkozási alapnak bizonyult: a túlélők Pilátus módjára "mosták kezeiket" - "a halottnak úgyis mindegy" alapon.
     Tverdota György azt is dokumentálta, miképp sétált József Attila tulajdonképpen saját csapdájába, amikor ellentmondásos legendáriumát megalapozta. A költő aktív közreműködése nélkül ugyanis nem lehetett volna hitelt adni dr. Bak Róbert megbélyegző patográfiájának,² amely a Szép Szó 1938. január-februári József Attila-emlékszámában jelent meg. Az orvos-szerző - összemosva a páciens személyes élettörténetének kiragadott tényeit és tudatosan megkomponált, lírai megnyilatkozásait - azt bizonygatta, hogy a költő hasadásos elmezavarban szenvedett: ezért lett öngyilkos, és gyógyulására sem lehetett remény. Nemzedékek sora nőtt fel ugyanebben a meggyőződésben - nem csodálkozhatunk tehát azon, hogy vannak, akik József Attila költészeti újításaiban kóros jegyeket, betegségtüneteket vélnek fölfedezni. Holott sem a sajátos költői észjárást, sem a normaszegő viselkedésre való hajlamot nem indokolt biológiai rendellenességre visszavezetni, amikor mindezek oka az életút alapján is kikövetkeztethető.
     "Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam." Ennél a lényeglátó önjellemzésnél biztosabb irányjelzőt nem is követhetünk, amikor József Attila különleges képességeinek és minden szabálynak fittyet hányó viselkedésének forrásait próbáljuk fölkutatni.
     A csonka családban cseperedett, sokfelé hányódott költő szellemi fejlődésének irányát kora gyermekkori élmény alapozta meg. Négyesztendős korában - egy évvel azután, hogy az apa eltűnt az életükből - a három gyerekét egyedül nevelő Mama egy vajákos asszonynál kapott munkát és szállást. A kisfiú és nővérei nap mint nap borzongató élményként élték meg a bűvölés-bájolás, a sorsba való beleavatkozás primitív rítusait.
     Legmélyebben a legkisebb testvérben rögzült a mágikus gondolkodási minta, ezért később is a "mesék tejével" táplálkozó gyermeki szellemben fejlesztette identitását. Fortélyosan lázadt a sorsa ellen: születési és neveltetési hátrányaiból előnyt, veszteségeiből nyereséget igyekezett kovácsolni, olykor pedig az önvesztésig vakmerően viselkedett. Hitt a szavak varázserejében. A verseknek az önbeteljesítő jóslathoz hasonlatos, titkos erőforrást tulajdonított, tollát fegyverként forgatta, és a gyermeki mindenhatóság-hit motiválta cselekedeteit.
     Szómágusi öntudattal kifejlesztett becsvágyából merített merszet például a hírhedt Babits-afférhoz, mert sebezhetetlennek érezte magát, mint egy mesehős. Nem méricskélte tettei várható következményeit, sem a határt, ameddig elmehet - ezért aztán gyakran túllőtt a célon, különösen akkor, ha indulatai vezették. Amikor önveszélyesen provokatív cselekedetei bumeráng-hatást keltve ellene fordultak, érzelmi labilitásán és identitás-problémáin is gyermek módjára, dacos indulattal vagy szeretetet zsarolva igyekezett felülkerekedni.
     Húszas évei elején még meg volt győződve arról, hogy célravezető érvényesülési stratégiát választott, amikor szenvedéseit, hiányérzéseit nem panaszként, hanem győzelmi jelentésként tudatta a világgal. Fordulatos élete eseményeiről maga informálta a róla szóló újságcikkek íróit - akik többnyire a baráti köréhez tartoztak -, ilyenformán a korabeli lapokban megjelent költőportrék 1924-től - istengyalázási perétől - kezdve mindinkább izgalmas pikareszkekre emlékeztettek. Tüntetett a nyomorával, árvaságával, dicsekedett a társadalom peremén szerzett élettapasztalataival, a megélhetés kényszere folytán végigpróbált kenyérkereső foglalkozásokkal - azaz: rendkívüli életképességével. És beváltak gyerekes számításai: sikerült csodálkozásra bírni, meghökkentenie környezetét. Hasonló beállítódás alapján íródott a pályakezdő korszak kulcsverse is, a Tiszta szívvel, mellyel éppoly sok hívet szerzett, mint ellendrukkert.
     "Enfant terrible" módjára, egyenlőtlen harcokban edzette-kalapálta sérülékeny önbizalmát, amint azt Vágó Mártának egy 1928. szeptemberében írt levelében elárulta: "Te pedig azt hiszed, hogy túlságosan önhitt vagyok, és nem bátorítasz, csak ebben az egyben nem állasz mellém. Pedig igazán régen eltemettek volna már, ha nem neveltem volna ki magamban azt a bizonyos és sokat fölhányt öncsodálatot. Ami kívül hiányzik a világból, azt az ember belül, önmagában kell megteremtse, mert máskülönben elpusztul. És mit gondolsz, mivel vittem idáig az üzemet?"³
     Huszonhárom éves volt ekkor - és a visszaemlékezésekből úgy tűnik, hogy a kortársak el is fogadták olyannak, amilyennek mutatta magát. Nemigen olvasni egyidejű vélekedést arról, hogy bizarrságai miatt bárki aggodalommal figyelte volna elmeállapotát. Furcsa szokásain, hangulatváltásain, különcségein, önérzetes viselkedésén nemigen ütközött meg senki a környezetében; a költőt - aki számára "minden a versért van",⁴ aki olyasmit lát, ami nincs, és képes új világot teremteni szavakkal a semmiből - más mércével szokták mérni, mint a köznapi halandókat.
     Vágó Márta fölidézte egy 1928-as ürömhegyi családi kirándulás emlékét, amikor az ihletett állapotban képzelgő József Attila megütközést keltett társaságuk egyik hölgytagjában. A Sok gondom közt kezdetű vers első sorait hallva Polányi Károlyné (Irma néni) "megjegyezte, hogy a bóbiskós szántón milyen tömör, jó kép. Tényleg olyan meleg van lent a mélyedésben, a szántóföldeken, hogy elbóbiskolhat az ember - mondta. - Én nem úgy gondoltam - felelte Attila csodálkozva és kicsit nevetett -, hanem mikor mentem itt lefelé a bevetett árokban, szemben, az emelkedő lejtő mezsgyéit bóbiskoló parasztoknak láttam, az egyik behúzta a nyakát, a kalapja az orráig csúszott előre, és pipa lógott a szájából... - Látta, Attila? - kérdezte Irma néni, és kissé megcsuklott a hangja. - Azért tudtam, hogy szántóföldek - nevetett Attila vigasztalóan, és hízelegve kuporodott Irma néni lábaihoz. - Nagy bajnak tartja ezt, Irma néném? - kérdezte kissé aggodalmas hangon. - Költőnél nem nagyon nagy baj - mondta Irma néni -, de azért én a maga helyében beszélnék erről orvossal, beszélt már? - Attila most a hátán hevert, és egy fűszálat csavargatott az ujjai között. - Azt mondják, ha meg tudja írni az ember, ha fel tudja használni, nem is baj - dünnyögte."⁵
     József Attila tehát tisztában lehetett azzal, hogy a költői hallucináció - a formai hasonlóság ellenére - gyökeresen különbözik a skizofrén betegek "téves eszméitől". Hiszen míg a pszichotikusok képtelenek magasrendű szellemi teljesítménnyé transzformálni ösztönös késztetéseiket, ő belső látomásaiból építette ki költői metafora-rendszerét, még akkor is, ha anarchista-polgárpukkasztó korszakában kimondottan a meghökkentés volt a célja, s ebbe az irányba edzette képzeletét. A francia szürrealistáktól ellesett automatikus versírást éppúgy a hallucinatórikus vágyteljesítés szolgálatába lehetett állítani, mint a pszichoanalízis hatására írt, indulatkiélő-ösztöntükröző verseit, ahol azonban egyidejűleg már a tudat működésének titkait fürkészte és dokumentálta.
     Amikor a líra logikáját követte, sűrített jelképekben, metaforákban gondolkodott. Röntgenszemmel kutatta a jelenségek okait és összefüggéseit. Különösen a pszichoanalitikus kezelés során tudatosított álomszimbólumok strukturálták át "nappali" gondolkodását, olyannyira, hogy olykor még barátai is megrökönyödtek lényegre törő, absztrakt elmefuttatásain. Ilyenkor kész volt a magyarázattal: mindez így van - az "álom nyelvén"⁶. A hétköznapi tudat számára a rejtett igazságot fürkésző, intuitív észjárás földtől elrugaszkodottnak, követhetetlennek, néha érthetetlennek hat - a diktatúrákban ezért lehet könnyen rásütni az elmebetegség bélyegét a "másként gondolkodókra".
     József Attila a harmincas évek közepétől kezdve maga is sokat foglalkozott önnön szellemi másságával és a társadalom "öntőformáiba" nem illeszkedő egyéniség szükségszerű "kiválásával". "Egy beteg világ rámkényszerít egy vallhatatlan beteges világfölfogást és aztán azt mondja rám, hogy beteg vagyok. Megoldhatatlan helyzetbe kerget, és aztán azt mondja, hogy infantilis vagyok, mert nem tudom a saját belső problémámat megoldani"⁷ - írta első terapeutájának, dr. Rapaport Samunak 1934 tavaszán, amikor az Eszmélet című versciklusán dolgozott.
     Három évvel később maga adott rendkívül érzékletes képet zseniális elméje működéséről egy följegyzésében, mely utolsó orvosa, dr. Bak Róbert hagyatékából került elő: "Pszichoanalitikai kezelésbe kerültem, mint neurótikus beteg. Mint jellemezzem betegségemet? Éles eszűnek tudtam magamat, ki az elvont fogalmak hazájában könnyen honára lel; képzelő tehetséggel megáldottnak (sokszor megvertnek gondoltam), ki képek között úgy tűnik el, mint lombos erdő zöld remegései közt a megriadt madár. De a valóságos életben teljesen tanácstalanul álltam. Nem éreztem kapcsolatot eszméim és életem, elmém és ösztöneim, tudásom és vágyaim között. Tisztában voltam azzal, hogy egy téveszméiből rendszert építő, paranoid lényhez hasonlítok, s hogy mégsem vagyok elmebeteg - ezt is fontolóra vettem, sőt ifjukoromban magam előtt annak vallottam magamat -, mert ez az eszmerendszer úgy megfelelt a valóságnak, mint egy többé-kevésbé pontos térkép az ábrázolt földdarabnak."⁸
     Ez az árnyalt önelemzés ugyanazt tanúsítja, mint az egyidejűleg keletkezett versek: a költő nem szervi "betegségtől", hanem szociális fóbiájától, felnőtté válási képtelenségétől, szerelmi kudarcaitól, az irodalmi világ elismerésének hiányától, önértékelési zavartól, kishitűségtől szenvedett.
     Vágó Márta, aki 1936 novemberétől, a Szép Szó titkáraként újra közeli barátságba került hajdani szerelmével, saját benyomásait, környezete reakcióit és utólagos tépelődéseit is közreadta memoárjában: "Nekem sejtelmem sem volt arról, hogy betegsége mily komoly. Tehetségével összefüggő túlfeszültségnek, neurotikus állapotnak láttam csak mindazt, amivel küzdeni kellett benne, hogy józan belátásra bírja néha az ember. A legtöbb ember így volt vele. Lírai költőtől senki sem várta, hogy egészen normálisan viselkedjék, s még ha futóbolondnak is szidta néha valami durvább alak, az sem tekintette komoly betegnek."⁹
     Igaz, néha - a pszichoanalízisben szerzett új készségét: férfiúi gátlástalanságát fitogtatva - szándékosan provokatívan viselkedett. Dániel Anna például - akinél később a költő Flórával megismerkedett - leírt egy jelenetet, melyben a náluk vendégeskedő József Attila feketéscsészével a kezében, "fickós hetykeséggel" körülnézett, s egy pajzán rigmussal botránkoztatta meg az irodalmi szalon látogatóit.¹⁰
     Ezért - és talán hasonló esetek miatt - akadtak olyanok, akik paranoiásnak, beszámíthatatlannak, "őrültnek" tekintették a társasági illetlenkedőt,¹¹ de az effajta minősítés föltehetően nem ment újdonságszámba nála. Mi volt egy sikamlós szójáték a Babits-ellenes pamflet becsületsértő kitételeihez! Nyilván ifjúkora jóvátehetetlen ballépése miatt vélekedett önmagáról úgy, hogy a "tárgyi kritikai tanulmány" publikálása olyan fokú elővigyázatlanságra vallott, amilyet épeszű ember nem követ el. Ő azonban belátta ifjúkori tévedését, és nemcsak a sértettet igyekezett kiengesztelni 1932 óta folyamatosan leveleiben,¹² hanem a hozzá hasonló forrófejűeket is a meggondolt gondolat fontosságára intette (Ős patkány terjeszt kórt...,1937 január). A nyelv varázserejét ekkor már humánus célok szolgálatába állító költő szerint a mérgezett szavakkal elkövetett bűn csak "szép szóval", azaz "testet öltött érvvel" tehető jóvá. A morális tisztázás vágya csak a legmagasabb erkölcsiségű ember számára jelent olyan kínzó belső kényszert, mint József Attilának utolsó éveiben.
     Mindezzel együtt - vagy éppen ezért - Jolán tartósan fölfokozott idegfeszültségben élt. 1936. november elején derült ki, hogy Gyömrői Edit - akit megriasztottak indulatáttételes szerelembe esett, ölelni, majd ölni vágyó páciense tettlegességig fajuló féltékenységi rohamai -, férfi-terapeutára akarta bízni a kezelését. A költőnek azonban égető szüksége volt az analitikusnőre, akivel szerepjátékszerűen kiélhette régen halott édesanyja iránt érzett, ambivalens érzéseit. De nem pusztán a pszichodráma-játék kedvéért ragaszkodott Gyömrői Edithez, sokkal inkább azért a lírai hozadékért, amelyhez az analitikus órák segítették. Hiszen köztudomású volt, hogy a tudata sötétkamrájából előhívott, óriásira felbontásban tanulmányozott emlékképekkel éltette-táplálta új verseit. A költői kincsesbánya bezárásának terve azonban kétségbe ejtette. Meg akarta akadályozni a kúra befejezését, s amikor nem sikerült eltántorítani lélekelemző "asszisztensét" az elhatározásától, változtatott a pszicho-dramaturgián. Előbb a féltékeny Othello, majd az ármányos Jago szerepébe bújt; kést fogott Gyömrőire, megtámadta a "szeretni gyáva" nő vőlegényét, később agyafúrt intrikus módjára az asszony szakmai lejáratásáról fantáziált. Az öngerjesztéssel csiholt gyűlöletre azért volt szüksége, hogy a teljes beleéléssel alakított szerepjáték indulati energiájával fűtse föl és feszítse pattanásig az Edit-ciklust lezáró átokverseket.
     Mire karácsonyra megjelent utolsó kötete, a Nagyon fáj, benne az áttételes anya-szerelem vulkánkitöréseit dokumentáló költeményekkel, a költő már dr. Bak Róberthez járt analízisre. Vágó Márta így emlékezett vissza erre az időre: "Te, én bolond vagyok, tudod azt? - kérdezte nevetve. Én is nevettem. Tudom. - De komolyan - mondta ő. - Bejárok a Benedek klinikára, az új analitikusom ott lakik, pszichiáter. - Na, nekem azzal nem imponálsz, ha bejársz arra a klinikára - mondtam -, én már bentlakó is voltam ilyen helyen két hétig. [...] - De mért vittek be oda? Hova is? - Az Új Jánosba, Klubehoz - mondtam - mert hallucináltam. - Hallucináltam! - ismételte gúnyosan nevetve, és néhány lépést elimbolygott mellőlem séta közben - ne mondj ilyeneket! - kiáltotta visszalépve. - Hát akkor mi vagyok én!? Örökké ebben élek, örökké azt látom-hallom, ami nincs tulajdonképpen. Miből lennének a versek különben? Mondd, hogy én ezt és ezt kívántam, elfojtottam, kivetítettem és hallottam aztán. De ne mondj ilyen hülyeségeket! »Hallucináltam!« - földobta a fejét, gúnyosan nevetett, fitymálóan ejtette ki a szót, szinte pökte.
     Kifejtette, hogy a serdülés idejében mindenkinek analízisbe kellene menni, konfirmáció vagy bérmálás helyett, »rendezni ösztön és tudat viszonyát«".¹³
     Vágó Márta egészében hiteles - szokatlanul őszinte és önkritikus hangvételű - memoárja alapján pontosan datálhatjuk az 1936 végi történéseket. Ezek szerint a "bolond" kifejezést eredetileg "a hely szelleme" sugallta József Attilának, miután a pszichiátriai klinikára járt, igazi elmebetegek közé, pszichoanalitikus kezelésre. Emlegetett "hallucinációiról" is pontosan tudta, hogy azok nem téves eszmék, hanem az ihletett állapottal együtt járó, vizuális képzelet működésének természetes megnyilvánulásai. Mint az idézett szövegből kiderül: ekkor még hitt a szexuális gátlások által kiváltott neurózis leküzdhetőségében, ezért ajánlotta másoknak - saját kamaszkori problémáira emlékezve - a lélekelemzést, amely rajta látványosan segített, miután sikerült elválnia Szántó Judittól.¹⁴ Amikor 1936 őszén Mártával fölelevenítette az intim kapcsolatot, arról is bizonyságot adott régi szerelmének, hogy képességek tekintetében már gyógyultnak tekinti magát.¹⁵ De az őt mindenestől vállaló, szerető társ hiánya miatt továbbra is szenvedett.
     Ekkor még József Attila közeli barátai sem gondoltak arra, hogy a téboly jeleit keressék a költő viselkedésében, miközben szédítő szóakrobatikáihoz és hangulatváltásaihoz asszisztáltak. 1937 nyarán, amikor a Flóra-szerelem csúcsán váratlanul szanatóriumba került, hihetetlennek tűnt a pszichózis híre. Fejtő Ferenc emlékei szerint "orvosai skizofréniáról beszéltek, amit akkor gyógyíthatatlannak tartottak. Ennek ellenére képtelen voltam elhinni, hogy betegsége súlyos. Amióta ismertem, vagyis 1930 óta, mindig ingadozott az eufóriás és a depressziós állapot között. Láttam ujjongani, amikor úgy érezte, hogy jó verset írt; és láttam boldogtalannak, amikor úgy gondolta, hogy elapadt az ihlete vagy nem ismerik el kellőképpen a költészetét. A mennyekben járt, amikor úgy érezte, hogy szeretik, s a poklok poklát élte át, amikor úgy vélte, hogy nem szeretik. A remény és a reménytelenség e váltakozásait én egy olyan vérmérséklet megnyilvánulásainak gondoltam, amely költőknél, művészeknél nem ritka, az enyém is ilyen, legföljebb enyhébben."¹⁶
     Ám fölvetődhet a kérdés: miért volt partner a költő önnön stigmatizációjához? Miért szolgáltatott okot és ürügyet ahhoz, hogy orvosai már 1937 nyarán nyugodt szakmai lelkiismerettel elmebetegnek nyilvánítsák,¹⁷ és miért nevezte magát mind gyakrabban bolondként a verseiben?
     Ismerve szerepjátszó és empatizáló hajlandóságát - melyről több kortársa is beszámolt¹⁸ -, nem csodálkozhatunk azon, hogy a Benedek-klinikára 1936 novemberétől 1937 júliusáig páciensként bejáró költő magára nézve is érvényesnek érezte a bentlakók titulusát. Minden bizonnyal alaposan tanulmányozta a folyosón kószáló betegek viselkedését, talán szóba is elegyedett velük, hiszen a Levegőt! költőjét erősen foglalkoztatta a "kint" és a "bent" élők közti azonosság és különbség problematikája. A két világ között egyelőre szabadon közlekedett, de eljátszhatott a gondolattal, hogyan viselné magát a kilincs nélküli ajtók mögé zárva. Miután a kinti közegben is rabnak érezte magát, akiről aktákat vezetnek, lehallgathatják a telefonját, törvény elé idézhetik, és bármikor börtönbe zárhatják "felforgató eszméiért", arra a következésre juthatott, hogy a fennálló társadalmi rend logikája szerint ő éppúgy eltávolítandó elem, mint azok, akiket őrültnek nyilvánítanak. Miért ne képzelhette volna el a klinikán szerzett tapasztalatai alapján azt az eshetőséget, hogy ő is itt köthet ki, miután a "beteg világban" átélt kaotikus tapasztalatokat, eszmei konfliktusokat, érzelmi kudarcokat nehezen volt képes elviselni?
     A Gyömrői-kezelés berekesztése utáni új élményforrásnak tehát a pszichiátriai osztály "fordított" világa kínálkozott, ezt aknázta ki költői fantáziája. És itt kezdődtek a vele kapcsolatos félreértések.
     A Ki-be ugrál kezdetű versről az elemzők - visszavetítve a szerzőre az utólag ráütött betegség-stigmát - többnyire úgy vélekedtek, hogy abban egy "hasadt lelkű" ember diagnosztizálta önmagán a fenyegető elmebetegséget. Pedig a szöveg egyértelműen képzelgésre utal: az empátiás szerepjátékaiban önmagát másokhoz mérő-hasonlító költő ezúttal az "igazi" elmebetegek viselkedése alapján vizionálta, hogyan alakulna át, milyen tüneteket produkálna, ha a szeretettelen kinti világ elől a kirekesztettek között keresne menedéket.
     Ez a vers is fantáziajáték szülötte, akárcsak az 1934-es Iszonyat, de míg ott a befejezett-újrateremtett múltba, itt a lehetséges jövőbe transzponálva fejezte ki a költő rossz kulturális közérzetét. Pontos, részletes megfigyeléseit hiteles alakításra készülő színész módjára, környezettanulmány alapján végezhette, hiszen a minta magába vetítése, majd visszatükrözése - a mimézis - a szerepjáték lényege.
     Az érzelmi segélykiáltásnak szánt Ki-be ugrál a Szép Szó 1936. decemberi számában jelent meg, a Gyömrőit "elbocsátó" Ne bántsd, az asszonyt képzeletben megsemmisítő "átok- és panaszversek" (Magány, Kiáltozás), valamint a lehiggadt Azt mondják, és a Kész a leltár szomszédságában.
     1937 januárjára - a Nagyon fáj kötet visszhangtalansága és a Thomas Mann üdvözlése című vers előadásának letiltása miatt - a költő idegi terhelhetőségének végéhez érkezett. Vágó Márta könyvéből ismerjük azt a jelenetet, amikor a Szép Szó szerkesztőinek meghívására Budapesten vendégeskedő Thomas Mann, a Magyar Színházban rendezett felolvasóest után szemtanúja volt, amint a cenzor döntése miatti csalódottságát és tehetetlen dühét nehezen palástoló József Attila későn este telefonon a Belügyminisztériumot kérte. Vágó Márta azt írta: "Ekkor gondoltam először komolyan, hogy bolond."¹⁹Ebbe az utólagos vélekedésbe azonban Thomas Mann reakciója is belejátszhatott. Az író ugyanis korábbról ismerte Mártát, s azt a tanácsolta neki: vigyázzon a költőre, de ne menjen hozzá feleségül, mert úgy látja, "mániás, vagy még rosszabb. [...] Orvosi kezelésre van szüksége."²⁰
     A mindvégig hiteles forrásként használható memoárban ez az egyik olyan epizód, amelyet szemmel láthatóan az önfelmentés vágya motivált. Igaz, hogy József Attila feszült idegállapotát és a letiltás miatti frusztrációját infantilis hatást keltő módon próbálta oldani, de aki ismerte a költőt - márpedig Mártánál jobban senki nem érzett rá az egyéniségére -, nem lepődhetett meg különösebben a motorikus indulat-levezetésen. Inkább az a benyomásunk, mintha a memoáríró ezúttal egy vitathatatlan tekintélyszemélyiség - a Nobel-díjas német író - véleményét tartotta volna pajzsként maga elé, hogy megindokolja: miért mondott újra nemet a szerelmük reneszánszára készülő költőnek, amikor nyolc évvel szakításuk után ismét feleségül kérte.
     Dr. Bak Róbert ekkor utalta be először idegileg kimerült páciensét a Siesta Szanatóriumba, ahonnan néhány hét múlva fölerősödve, kipihenve távozott. De a "bolond", a "flúgos" stigmát ekkor már akarva-akaratlan magán hordozta - talán azért is, mert minden helyzetben szabad individuumként viselkedett, akit nem béklyóznak a gyűlölt társadalmi illemszabályok. A hajdani, tisztelettudó, "kölyökkutya"-kedvességű költő magatartás-változását, kíméletlen szókimondását, vitát provokáló, kötekedő viselkedését mind nehezebben viselték el barátai - kiváltképp szerkesztőtársa, Ignotus Pál, aki azonban verseit rendkívül nagyra tartotta,21 nem véletlenül szerkesztették közösen a Szép Szót.
     A kortársak azonban kíméletlenek voltak egymással - Ignotus Pál önkritikus memoárja éppúgy ezt bizonyítja, mint a lakásukon tartott irodalmi szalonban történtekre visszaemlékező Dániel Anna. Ő jegyezte föl a következő epizódot: "József Attila anyám felé fordulva kijelentette, hogy éhes. Mire Sándor Kálmán: - Ha éhes vagy, mért nem eszel Hatvany Bertalannál, mért akarsz Dánielné Lengyel Lauránál jóllakni? - Tapintatlansága kétfelé sebzett. Én zokon vettem, anyám csak Attilával törődött, de hiába hozott be szalonnát, kolbászt, ezt-azt, ami éppen a háznál akadt, hiába tette elé szívből fakadó szavakkal, József Attila kataton tartásba merevedve utasította el az ételt."²²
     Ki ne merevednék azonban "kataton" tartásba, ha nyilvánosan megszégyenítik, amikor otthonosan érzi magát egy társaságban? A megbántott József Attila viselkedése nagyon is "normális" volt - annál is inkább, mert éppen a legfájóbb pontján találta el a pályatársi gúny nyila. És ha az is igaz - amiben az emlékező nem volt egészen biztos -, hogy ugyanazon az estén hangzott el Sándor Kálmán sértő megjegyzése, amikor a költő először találkozott Flórával, s a meglehetősen hosszúra nyúlt, fárasztó Rorschach-vizsgálat után éhezett meg, különösen kínos lehetett a lány jelenlétében elviselni a "baráti" rendreutasítást.
     Egyébként a Flóra-szerelem részleteiről csak annyi tudható, amennyit Illyés Gyuláné egykori naplójegyzetei alapján fölidézett könyvében²³. A költő viselkedését az ő leírása alapján ismerjük, e hirtelen föllángoló és már-már irracionális méreteket öltött szenvedélyes érzés motivációiról azonban keveset tudunk. Túl azon, hogy Flóra gyönyörű, okos, művelt, vonzó teremtés volt, József Attila pedig nemrég gyógyult ki Edit-függőségéből - volt még egy (rejtett) szempont is, ami a költőt arra sarkallta, hogy mindenáron ismerkedjék meg a lánnyal. Tudhatott ugyanis arról, hogy a sorsanalitikus Szondi Lipót laboratóriumában dolgozó Flóra Rorschach-teszteket készít az írókkal, és a riválissá vált költőbarát, Illyés Gyula vizsgálatát már pár héttel korábban elvégezte. Elképzelhető, hogy a hivatalos irodalmi besorolásával elégedetlen - és Illyéssel örökösen rivalizáló - József Attila össze akarta mérni kreativitását és ihletműködését régi barátjáéval, tudományos visszajelzést várva önnön képességeiről - ezért állított be váratlanul Dánielék szalonjába, ahol Flóra is jelen volt, s Illyéssel vetélkedve lovallta bele magát az új szerelembe.²⁴
     Kapcsolatukat kilenc hónapon át furcsa, hisztérikus jellegű, macska-egér játékra emlékeztető közeledés-távolodás jellemezte. Mintha mindketten egymás elől menekültek volna - a pszichoszomatikus betegségbe. Flóra szívizomgyulladása, mely hosszú, magaslati gyógykezelést tett szükségessé, éppoly pszichés eredetű - tudattalan ellenkezésből fakadó - szervi reakció lehetett (válaszként a rámenős stílusban udvarló költő házassági terveire), mint József Attila érthetetlen visszavonulásai, amikor Flóra végül kötélnek állt, s ha vonakodva is, hajlandónak mutatkozott rá, hogy hozzákösse az életét.
     "Verset már bármikor tudok írni, amikor akarok - csak élni nem tudok" - vallotta meg a költő pár hónappal korábban Vágó Mártának. Most azonban attól tartott, hogy új imádottja szemében gyöngének bizonyul: ezért - bár vágyott a lány társaságára, és szívesen tervezgette vele a közös jövőt - félt is tőle, s kerülte a túlságosan intim találkozásokat. Valószínűleg ez a szorongás tartotta távol beteg szerelmétől mind Mátrafüreden, mind Tihanyban.
     Áhítatosan vágyakozott Flóra közelségére, miközben kisebbrendűségi érzés és féltékenység gyötörte. Attól tartott: ha Flóra igent mond, a valóságban is be kell bizonyítania, hogy van olyan férfi, mint...- ...mint például Illyés Gyula. József Attila ugyanis kifinomult intuíciós érzékkel megsejtette, hogy barátja és menyasszonya titkon szerelmesek egymásba, és nagyon is egymáshoz valók. Ő azonban csak a képzelt szerelem fantáziavilágában érezte magát otthonosan.
     Amikor a játék komolyra fordult, s Flóra - áldozatos lélekkel, hivatástudatból, de nem szerelemből - elfogadta a fiatalabb költő udvarlását, József Attila nem visszakozhatott többé, noha a beteljesülés lehetősége a biztos kudarc előjelének tűnt számára. Időt kellett nyernie, de Flóra türelmével sem akart vég nélkül visszaélni. Az egyértelmű döntés elől - a felelősségtől rettegő gyerek módjára - bolond-játékba menekült.
     Nem lehet véletlen, hogy akkor "tört ki" állítólagos "tébolya", amikor minden akadály elhárult annak az útjából, hogy 1937 júliusában meglátogassa lábadozó szerelmét Tihanyban. Aznap nagy összeget vett föl kiadójától, hogy elutazhasson a Balaton mellé, ám este a Luxor kávéház főpincére riasztotta Cserépfalvit: jöjjön gyorsan, mert egy furcsán viselkedő vendég folyton kiabál, és őt hívja. (Hogy elvesztette volna az utazásra szánt pénzt, amelyet a költő tőle vett föl előlegként, maga a kiadó cáfolta egy későbbi interjúban.)²⁵ Másnap reggel a takarítónő telefonált rémülten Ignotus Pálnak, hogy "Attila úr megőrült", mert holmi elégett gyufaszálakat kér rajta számon, és össze-vissza beszél.²⁶
     A zavartan viselkedő költőt ekkor kísérték el barátai - Ignotus Pál és Hatvany Bertalan - Benedek professzorhoz, aki elmegyógyintézetbe akarta utalni. József Attila csak Ignotusék közbenjárására fekhetett be a zárt osztály helyett a Siesta Szanatóriumba. Ott azonban már nem idegösszeomlással kezelték, mint néhány hónappal korábban, hanem skizofréniával: abban az időben ugyanis csak ezzel a diagnózissal tudták (meg)magyarázni a költő furcsa betegségtüneteit.
     Erős altatókkal és inzulinsokkal próbálták kigyógyítani nem létező elmebetegségéből az ellentétes emóciók és késztetések miatt összezavarodott József Attilát - s mindezt Hatvany Bertalan költségén, és természetesen sikertelenül. A kezelés brutalitásáról sok mindent elárulnak a költő levelei, amelyeket Flórának írt.²⁷ Az is feltűnő, hogy a méregdrága gyógykezeltetés során látogatási tilalommal sújtott költő éppen akkoriban kapott huzamosabb ideig bódító szereket, amikor orvosa, Bak doktor, szabadságon volt, és nem tudott pácienseivel foglalkozni. A legegyszerűbbnek tűnő orvosi eljárás: mesterségesen altatni a problémás beteget - akkor nincs vele gond.
     József Attila azonban "kibeszélős" típus volt: kábult állapota ellenére is igyekezett tisztán látni, gondolkozni, és szeretett volna megszabadulni fölgyülemlett sérelmeitől. Ki tudja: ha akadt volna a szanatóriumban intellektuális partnere - a nővérek nem voltak azok: ők sajnálták és anyai gyöngédséggel ápolták; inkább egy másik orvos, aki komolyan figyel rá, és megérti panaszait -, tán nem érzi magát annyira kirekesztve a világból. És talán a Bak doktort helyettesítő, holisztikus szemléletű pszichiáter is megsejthette volna, hogy nem az emberi önérzetet romboló erőszakkal vagy az agyműködést befolyásoló kémiai oldatokkal, hanem szelíd gyógymóddal, a vox humana erejével, "szép szóval" kell segíteni a sebzett lelkű - és nem kóros elméjű - költőn.
     A titokban tartott szanatóriumi gyógykezelés potenciálisan megnehezítette a költő számára a visszatérést az egészségesek közé. József Attila jól tudta: költői presztízse forog kockán, ha elmebeteg hírét keltik. Ezért esett annyira kétségbe, amikor 1937 augusztusában a látogatóba érkező régi barát, Németh Andor elárulta neki a diagnózist. A költő faggatózására - Mit gondolsz, meddig tartanak még itt? - azt felelte: Megmondom őszintén, Attila, őrültnek tartanak. "Szörnyű dolog következett - emlékezett vissza későbbi életrajzírója. - Attila két kézzel a szívéhez kapott, felzokogott, fejét ide-oda dobálta. - Őrültnek tartanak, őrültnek tartanak - nyöszörögte fájdalmasan. És omlottak a könnyei, mint a záporeső. [...] - Mindenki tudja már, mindenki tudja!"²⁸
     A balul sikerült felvilágosítás után Németh Andort eltiltották a további látogatásoktól.
     Betegségének ténye valóban kitudódott: augusztus közepén több újság is beszámolt arról, hogy "a nagytehetségű fiatal költő tragikus idegösszeomlással kórházba került". Hogy elejét vegyék a rémhíreknek, Németh Andor az Újság szeptember 5-i számában hosszú cikkben számolt be látogatásáról, jelentve az "alvilági felfedező útja izgalmait kipihenő" költőről, hogy már túl van a nehezén, ismét a régi, hiszen "kéziratokat olvas, szerkeszt. Asztalán egy megkezdett tanulmány kézirata."²⁹
     A szenzációra éhes külvilág figyelmét sikerült elterelni a betegről, aki legelesettebb állapotában is képes volt a verses öndiagnózisra: "Szurkálnak, óvnak tudós orvosok / írnak is nékem, én hát olvasok. / S »dolgozom«, imhol e papírhalom - / a működésben van a nyugalom" [Le vagyok győzve...] - de bizalmatlansági rohamain és pánikhangulatain nem tudott úrrá lenni.
     Egyedül Flóra gyanakodott, hogy József Attilát félrekezelik, de nem kívánta felülbírálni a tekintélyes szakorvosokat. Pedig meglehetősen furcsa élmények érték 1937 szeptemberétől, amikor Tihanyból hazautazva rendszeresen látogatni kezdte a Siesta Szanatóriumban fekvő, egész nyáron hipnotikumokkal bódított költőt. Az elhagyatottság, valamint a kiismerhetetlenül viselkedő orvosok bánásmódja kikezdte József Attila sebzett önérzetét, s arra gyanakodott: mindenki összeesküdött ellene.
     Haragudott Flórára, amiért nem látogatta meg hamarabb; féltékeny volt Illyés Gyulára, aki az ő júniusban publikált Sas című versének mintájára boldog, beteljesült szerelemről adott hírt a szeptemberi Nyugatban;³⁰ nem hitt Flórának, aki megígérte, hogy hozzámegy feleségül,³¹ és minduntalan próbára akarta tenni a hűségét. Volt, hogy túlcsorduló boldogsággal tervezgette közös életüket. Máskor sírógörcs fogta el, nem tudván uralkodni kishitűségén. Több alkalommal is színészkedéssel vádolta a lányt³² (hiszen tőle sem állt távol a környezetét megtévesztő szerepjáték). De az is előfordult, hogy Othellót játszott Desdemonájával (egy alkalommal fojtogatni kezdte Flórát a kórteremben, majd dermesztő nyugalommal közölte: ha meg is öli, neki semmi baja nem lesz, hiszen ő "bolond").³³ Mint a "rosszalkodó" gyerek, aki a felnőttek reakcióján méri le cselekvési határait, mindenáron tudni szerette volna, mit tartanak felőle.
     Flóra mindvégig józan maradt, és figyelt, mert tisztában akart lenni vőlegénye betegségével. Ezért fontos mindaz, amit képzett gyógypedagógusként megállapított. Október 9-én, mint írta, hihetetlen intenzitású indulatkitörés tanúja volt: József Attila ekkor avatta be hányatott élete kudarcaiba, csalódásaiba. Flóra így kommentálta a hallottakat: "Noha a legnagyobb felhevültségben, indulatban robbant ki mindez belőle, összefüggő volt, világos és értelmes. Még gyenge visszfényét sem tudom ábrázolni. Ültem döbbenten, hallgattam. Hol egészen kisgyerekesen panaszkodott, könnyezve, hol keményen, keserűen, metszőn-vitázó rideg, támadó hangon. Ültem, néztem őt, némán. Szóhoz sem jutottam, de nem is várt ő akkor tőlem választ, csak panaszkodni akart. [...] Ekkor értettem meg először igazán mélyen Attilát, kaptam röntgenképet »betegségéről«. Jártam már elég gyakran elmegyógyintézetben, végeztem főnököm, Szondi megbízásából [...] pszichológiai vizsgálatot elmebetegeken csaknem egy éven át, olvastam szakkönyveket, és sokat hallottam szakorvosok körében, milyen bonyolult, nehéz ezt a bajt diagnosztizálni, annyiféle változata, súlyossága, egyéni sajátsága van, ahányféle ember szenved benne. Semmiféle tekintetben nem mertem volna minősíteni baját. Ez a szinte vulkanikus indulatkitörés a végső elkeseredettség lávaömlését idézte, nem az elmebetegség dührohamát."³⁴
     Flóra a mások által zavarosnak vélt köznapi közlésmód szigorú logikáját is fölfedezte a költő beszédmódjában: "gyakran használt jelképeket; homályos, összefüggéstelennek látszó volt a beszéde. De egyre inkább kezdtem rájönni különleges eszejárására. Kezdtem megfejteni tudni azt a rejtett jelrendszert, ami a tudat alatti mélyben zseniális logikájával összefogta a széthulló, bizarrnak tetsző gondolatait. Ami kifejezhetetlen mondandóinak kulcsa volt: a lényeget."³⁵
     Talán József Attila utólagos megítélése sem vált volna ily ellentmondásossá, ha az utolsó múzsa hamarabb közreadja korabeli benyomásait. Ő azonban hallgatott, mert nem kívánt a nyilvánosság elé lépni; szemérmesen védelmezte a magánszféráját, és csak a költő halála után ötven évvel közölte emlékeit. József Attila orvosa azonban már József Attila temetése után fogalmazni kezdte a megbélyegző patográfiát.
     Sajnos, 1937 végén még hírét sem hallották a nem sokkal később azonosított borderline-szindrómának,³⁶ melynek tünetei olykor emlékeztethetnek a skizofréniáéra - de az úgynevezett kórtörténet egészen másféle okokra (elsősorban családi konfliktusokra, kisgyermekkori anya-gyerek traumákra, tárgyvesztésre, értelmezhetetlen-ambivalens szülői viselkedésre) - vezetető vissza.
     József Attilának hároméves kora óta alaposan kijutott a "nem ember szívébe való nagy kínokból" - melyeket a költészet, a kimondás segítségével "elaborált." Ismerve ifjúkori életstratégiáját, elképzelhető, hogy kezdetben a Siesta Szanatórium orvosaival is játszani próbált, túl akarván járni az eszükön, majd menedéket keresett a védett falak között - de a kezelés nem tarthatott a végtelenségig. Az egykor oly talpraesett mesehősnek felnőttként már nem sikerült kilábalnia a fejére idézett bajból. A kör bezárult: a költő bevonult a maga számára emelt Hét-Toronyba - abban a keserű tudatban, hogy most már örökre rajta ragad az elmebetegség stigmája. Szárszói búcsúverseiben is föltűnt a méltatlan kirekesztettségét fölpanaszló motívum: "Drága barátaim, kik még gondoltok a bolonddal..." [Drága barátaim...]; "Bolondot játszottak velem, és már halálom is hasztalan." (Íme, hát megleltem hazámat)
     Halála nem volt hasztalan, hiszen nem "tűnt el hirtelen", ellenkezőleg: folyamatosan jelen van - ám a stigma maradandóságát illetően prófétának bizonyult. Bak Róbert "szakvéleménye" - mely a lappangó skizofrénia előretörését versek segítségével "rekonstruálta" - szinte minden kortárs emlékezetének új irányt szabott, és alig van olyan tanúvallomás, amely ne próbálná akár a különleges költői képességeket, akár az öngyilkosságot a pszichopata észjárás számlájára írni. Hiába próbálták a költő orvos-barátai - köztük dr. Kulcsár István individuál-pszichológus³⁷ vagy a József Etelkával szövetkező dr. Kuti László³⁸ - kétségbe vonni a nyomasztóan kikezdhetetlen betegség-mítoszt, a végzetes elborulás legendáját nem sikerült megcáfolniuk.
     1980-ban jelent meg az első olyan tanulmány, melynek szerzői - Stark András pszichiáter és Bókay Antal irodalomtörténész - szociálpszichológiai alapon, a társas dinamika törvényszerűségeit követve Bak Róbert patográfiájának újraértelmezésére vállalkoztak.³⁹ Valóságos kopernikuszi fordulattal ér föl ez a gondolatmenet a József Attiláról szóló diskurzusban, mert a szerzők végre nem biológiai szempontból, hanem társadalmi meghatározottságai alapján követték végig a költő kirekesztődésének és stigmatizációjának tragikus folyamatát. Két évvel később ugyanez a szerzőpáros, Jádi Ferenc pszichiáterrel kiegészülve, "sors és vers" viszonyát kutatták a kései József Attila életében és költészetében.⁴⁰ Parázs viták után jelenhetett meg csak 1992-ben a "Miért fáj ma is" - Az ismeretlen József Attila című tanulmánykötet, mely a költő addig zárt anyagként kezelt, pszichoanalitikus szellemű műveinek szövegeit és a Kozmutza Flóra által egykor fölvett, csonka Rorschach-teszt szakszerű értékelését is közreadta.
     Sajnos, a szakmai nyitásnak torz következményei is lettek: a költészeti nyersanyagnak szánt szabad asszociációs önelemzéseket az irodalomtörténészek és pszichiáterek közül sokan kóranyagnak tekintették, és vagy teljes mértékben ellenezték tanulmányozásukat, vagy a szövegek alapján gátlás nélkül analizálták-diagnosztizálták a rég porladó költőt, mint beteget. Eközben annyira összemosták a József Attilával kapcsolatba hozható kórfajtákat - a neurózist, a gyomorpanaszokat, a nyelési nehézségeket, a szexuális zavarokat, a mániás-depressziós hangulatváltásokat, az idegöszszeroppanást -, hogy ma már lehetetlen eldönteni, ki mire gondol, amikor betegként emlegeti a költőt. De hogy a kóros állapotok egyike sem örökletes eredetű elmebaj következtében alakult ki, abban biztosak lehetünk.
     A viták ma sem csitultak el - de új megközelítésű pszichiátriai elemzések is születnek. A borderline-szindróma mellett tört lándzsát időközben Németh Attila pszichiáter,⁴¹ és az Illyés Gyuláné-tanítvány Udvardi József is elvetette a skizofrénia diagnózisát.⁴² Ideje lenne végre a pszichoanalitikus írásokat immár nem orvosi szempontból, hanem a költői-gondolkodói életműre vonatkoztatva értelmezni. Csak a mélyrétegeiket föltáró versek tükrében enyészhet el végképp József Attila állítólagos elmebetegségének makacs mítosza.
 

Jegyzetek

1 Tverdota, 1998
2 Bak, 1938
3 Ld. JAVL, 197.
4 Ld. Vágó, 1975. 91.
5 Vágó, 1975. 109.
6 Vö. Németh, 1989. 311.
7 Ld. "Miért fáj", 371.
8 JAÖM, 39.
9 Ld. Vágó, 1975. 215.
10 Ld. Dániel, 1986. 450.
11 Vö. Vágó, 1975. 255.
12 Ld. JAVL, 284-285., 290-292., 294., 313
13 Ld. Vágó, 1975. 222-223.
14 Az 1936 nyarán írt Balatonszárszó c. verse mellett vö. Bányai, 1943. 247-251.
15 Vö. Vágó, 1975. 242-252.
16 Ld. Fejtő, 1990. 176.
17 Vö. Bak, 1938.
18 Vö. Bányai, 1943. 204-207., Vágó, 1975. 282.
19 Ld. Vágó, 1975. 284. 
20 Uo.
21 Vö. Ignotus, 1989. 133-158.
22 Ld. Dániel, 1989. 442-446.
23 Illyésné, 1987
24 A témáról részletesen ld.: Valachi, 2005
25 Vö. Tasi, 1996. 205.
26 Ld. Ignotus, 257-261.
27 Szövegüket ld. Illyésné, 1987. 51-97.
28 Ld. Németh, 1989. 135-136.
29 Ld. Németh. 1989. 383.
30 Ld. Illyés Gyula: Gyűlöltem a címert, Nyugat, 1937. szeptember 1.
31 Vö. Illyésné, 1987. 88.
32 Vö. Illyésné, 1987. 92.
33 Ld. Illyésné, 1987. 109-110.
34 Ld. Illyésné, 1987. 100-101. 
35 Ld. Illyésné, 1987. 102.
36 Vö. Cserne, 1992
37 Ld. Kortársak 1679-1680.
38 Ld. Kortársak, 1430-1433.
39 Stark-Bókay, 1980
40 Bókay-Jádi-Stark, 1982
41 Németh, 2000
42 Udvardi, 2004
 

Irodalom

Bak Róbert dr. (1938): József Attila betegsége. Szép Szó, január-február, 105-115. p. In Kortársak, 1014-1022.
Bókay Antal, Jádi Ferenc és Stark András (1982): "Köztetek lettem én bolond..." Sors és vers József Attila utolsó éveiben. JAK füzetek 3. Magvető Könyvkiadó, Bp.
Cserne István (1992): Mitológia és diagnosztika: József Attila kórképe. In "Miért fáj" 43-64.
Dániel Anna (1986): Két irodalmi "szalon" korképpel. In Újhold-Évkönyv 1. sz. Szerkesztő: Lengyel Balázs. Magvető Könyvkiadó, Bp.
Fejtő Ferenc (1990): Budapesttől Párizsig. Emlékeim. Magvető Kiadó, Bp.
Ignotus Pál (1947): Csipkerózsa. Haladás, január 23. - 1948. szeptember 16.; könyv alakban: 1989: Budapesti és londoni emlékek, Múzsák Közművelődési Kiadó, Bp.
Illyés Gyuláné (1987): József Attila utolsó hónapjairól. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp.
József Attila válogatott levelezése {JAVL} (1976): Sajtó alá rendezte és a jegyzeteket írta: Fehér Erzsébet. Akadémiai Kiadó, Bp.
József Attila Összes Művei IV. Novellák, önvallomások, műfordítások. Pótlások az I-III. kötetekhez {JAÖM} (1967): Sajtó alá rendezte Fehér Erzsébet és Szabolcsi Miklós. Akadémiai, Bp.
Kortársak József Attiláról I-III. {Kortársak} (1987): Szerkesztette: Bokor László. Sajtó alá rendezte: Tverdota György. Akadémiai Kiadó. Bp. 
"Miért fáj ma is?" Az ismeretlen József Attila. {"Miért fáj"} (1992): Szerkesztette: Horváth Iván és Tverdota György. Balassi Kiadó-Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Bp.
Németh Attila (2000): József Attila pszichiátriai betegségei. Filum Kiadó, Bp.
Németh Andor József Attiláról (1989): Sajtó alá rendezte: Réz Pál. Gondolat, Bp.
Stark András - Bókay Antal (1980): "Köztetek lettem bolond". Bak Róbert József Attila patográfiájának újraértelmezése. In József Attila útjain. Tanulmányok. Szerkesztette: Szabolcsi Miklós és Erdődy Edit. Kossuth Könyvkiadó, Bp.
Tasi József (1996): József Attila könyvtára és más tanulmányok. Ecriture Kiadó. Bp. 
Tverdota György (1998): A komor föltámadás titka. A József Attila-kultusz születése. Pannonica Kiadó, Bp.
Udvardi József (2004): József Attila lelki összeomlása. Lyukasóra-könyvek, Magyar Írók Egyesülete, Bp.
Valachi Anna (2005): Egy tabu föltárulkozása. József Attila, Illyés Gyula és a közös múzsa, Flóra kapcsolata- Holmi, április, 415-446.
Vágó Márta (1975): József Attila. Sajtó alá rendezte: Takács Márta. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp.