Kérem a távolban kódorgó lelkeket, hogy térjenek vissza a testükbe

A szóda miatt visszatelepültem a konyhába. A hőség meghaladta a képzeletemet, a folyadékoknak sem tett jót, legalább a szódavizet hűvösre kellett tennem.
     Hiába vettem megbízható könyvet a kezembe, most nem vált be. Néztem a betűket egy darabig, aztán rájuk eresztettem a fedelet. A vörös éjszaka városai Bourroghs-tól. Bonyolult. Végtelenül bonyolult, minden nehézség nélkül meghaladja a képzeletemet. Verne is bonyolult, Karl May is. Találtam egy kitépett magazin lapot, amikor a Pesti Hírlap Könyvek dobozát kezdtem túrni. A Pesti Hírlap Könyvek remekbeszabott ponyvák sorozata, a tízes és a harmincas évek között jelentek meg példányai a lap mellékleteként. (Egyik életből a másikba cipelem magammal őket, meg nem válnék tőlük semmiért.) A ponyvák tetején feküdt ez a félbehajtott magazin lap, egy golyóstollal bekarikázott cikk mellett a Dadogós (három felkiáltójel) megjegyzéssel.

Cseréptörés
A Dadogós gyerekkoromban a közelünkben lakott, nem is tudtam az igazi nevét, mindenki Dadogósnak hívta, mert dadogott. Amikor beivott, nem dadogott, de csak azért nem, mert egyetlen szót sem ejtett ki a száján olyankor. Ez sűrűn megesett, egyszer láttam, ahogyan a kutyája vezette haza a kocsmából. A Párizs-Dakar rali elbújhat azok mellett a megpróbáltatások mellett, amelyeken a Dadogós ment keresztül azon az estén. Csak négykézláb tudta követni a kutyát, de követte, bárhová kalandozott is el a származását tekintve ismeretlen eredetű és összetételű jószág. Szerencsére viszonylag szűk érdeklődési kör jellemezte, mindössze az árok és a járda melletti kerítés vizsgálatára korlátozódott, de ez ritmikusan zajlott, és nagyon hosszadalmasan. Így tudott vele lépést tartani a Dadogós. Hol a járdán kúszott, hol az árokban, de ha nem akart lemaradni, akkor pihenőről még így sem lehetett szó. És a Dadogós nem akart lemaradni, mert bizonyára már majdnem elepedt a vágyakozástól, hogy viszontlássa oázisának biztonságot nyújtó körvonalait.
     Azért karikáztam be a cikket, mert a Dadogóssal szinte pontról pontra ugyanaz történt meg egy tavaszvégi napon, mint a cikkben szereplő ír kőművessel. A szerzőről feltételeznem kellett, hogy az utcánkból származik, vagy minimum a környékről, mert kizárt, hogy a teljesen egyedi stílusjegyeket viselő hülyeség két példányban létezzen. Meg akartam tudni, hogy ki gyártotta ezt a helykitöltő kis színest, hátha egy közeli cimbora a klottgatyás paradicsomomból, de aztán elmaradt. Biztos voltam abban, hogy a Dadogós állt az újságírónak modellt, amikor kikínlódta magából az ír kőművest.
     A Dadogósnál cserepeket cseréltek a tetőn, meg a padlástérben végeztek átalakításokat a mesterek. Egy gerendára szerelt csigán húzták fel, engedték le a kellékeket, ez a gerenda jó másfél-két méternyire állt ki a tűzfal síkjából. Azon a napon a mesterek már befejezték a munkát, a Dadogós azonban tovább serénykedett, szedte a törmeléket, takarított. Aztán gondolt egy merészet, elhatározta, hogy amíg a csiga a helyén van, leeregeti vele a régi cserepeket, ne kelljen majd a padláslépcsőn kínlódni velük. Szerette volna, ha mielőbb elfuvarozza a vevő, akivel már megállapodott az árban. Kikötötte a csiga lenti kötelét a lugas vascsövéhez, egy gyúródeszka nagyságú falapot erősített a felső végéhez, aztán kezdődött a behajózás. Két sor tégla adta az alapot, erre kerültek a cserepek. Alaposan megpakolta a deszkalapot, csupán a kötél teherbírása, és a rakomány stabilitása szerepelt a szempontjai között. Aztán lejött a padlásról, jobb karjára csavarta néhányszor a kötelet, majd a ballal óvatosan megoldotta a lugas vascsövére kötött hurkot. Óvatossága teljesen feleslegesnek bizonyult, az ellensúly minden körülmények között az egekbe ragadta volna. A téglák és a cserepek jóval meghaladták a Dadogós súlyát, a rakomány liftezett lefelé, a Dadogós húzott felfelé, félúton ütköztek. Eredmény: bal kar eltörve, jobb kéz négy ujja eltörve. A cserepek becsapódtak a földbe, a Dadogós fejjel a csigába, de ha gyors észjárású, akkor sem lett volna esélye kiszabadulni a kötélből, úgyhogy az üres raklap néhány téglával nyomban indult is felfelé, ő meg lefelé. Az újabb ütközés a raklappal az állán érte, búcsú az SZTK-ás fogsort rögzítő eredeti két agyartól. A Dadogós a lenti cserépkupacba érkezett páros lábbal, olyan erővel, hogy eltörött a bal bokája. Fel sem ocsúdhatott, mert amikor elengedte végre a kötelet, hogy megvizsgálja sérüléseit, a szabadon hagyott raklap immár minden akadály nélkül zuhanni kezdett odafentről, maga alá temetve a Dadogóst.
     Combtól lefelé látszott ki alóla, a kutya oda is telepedett mellé, és nyelvét lógatva várakozni kezdett, talán az indulásra, amelynek általában hasonló testhelyzetek jelezték a közeledtét.
     Az ír nagyon tehetséges nép, de meggyőződésem, hogy ilyen bravúrokra azért nem képes egyetlen képviselője sem, lett légyen akár a legleleményesebb kőművesek közül való is. Ilyen bravúrra csak a Dadogós volt képes, aki ott lakott a gyermekkorom közelében azzal a hazavezető kutyájával.

[...]

Légykondícionáló
Mindenek előtt azonban végeznem kell a legyekkel. Nem bírták a hőséget, és beköltöztek a konyhába. Ott feketéllettek mindenütt, ami még nem lett volna baj, de röpködtek is. Például rám. Légykondícionáló szert nem tartottam, maradt a hagyományos eljárás a légycsapóval. Jól haladtam, egy órába sem telt, legyek feketéllettek szerte-szét, immár mozdulatlanul. Legtöbbjük az asztalon. Salvador Dali egyszer úgy jelent meg egy kiállításán, hogy legyeket ragasztott az arcára. Ez jutott eszembe a hatalmas készletet látva. Ragasztóm volt, legyem is volt. Egy Hitler bajuszt varázsoltam az orrom alá. Ostobán mutatott. Hitlerről eszembe jutott, az a közismert mondás, miszerint olyan borzalmasnak találta a saját világháborúját, hogy öngyilkos lett miatta. Nem akartam világháborúzó öngyilkost utánozni, letakarítottam a légybajuszt. Több kibúvó pediglen nincs, jelentettem ki, és elkezdtem várni Somot.

[...]

Utánad kószáló nyári fűzfa
Egyszer szerelmeskedtem egy fűzfa alatt is, a földet sepregették szorgos ágai a sétány egyik padja mögött, a virágágyás melletti fűben. A tó partján egymást érték a nyaralók, júliusi csúcsforgalom, hétágra sütött a nap, én meg egy öt perces ismeretséget ott a lombok takarásában tíz percesre bővítettem. - Helló, ide ülhetek? - kérdeztem a bikinis leányzót, aki egyedül múlatta az időt a padon. Németül válaszolt, mellételepedtem, s csak vigyorogtam, meg beszéltem hozzá magyarul. Rásegítettem az aurámat, mint egy színes és óriási szappanbuborékot. Jól mutatott benne. Ücsörögtünk a szappanbuborékban, mosolyogtunk és beszéltünk egymáshoz, ki hogy bírt. Az ötödik perc közeledtével angolra váltottam, olyan kifejezések távoztak belőlem, mint például az ájlávjú. Nagyon tetszett neki. Mutattam a szomorúfűzfát, s kérlelni kezdtem, hogy vidámítsuk fel azt a szegény fűzfát, ne lógassa már szerencsétlen ilyen magára hagyottan az ágait. Mindezt kézjelekkel, illő arcjátékkal, magyar szinkronhanggal. Felálltam, megfogtam a lány kezét, aztán szelíd erőszakkal vezetni kezdtem, vigyázva, nehogy tönkremenjen a szappanbuborék. Bebújtunk az ágak alá, ledobtuk a fürdőruhákat, és összebújtunk. El voltam képedve, hogy a magyar nyelvtudásom mire képes. Két lábaddal ölelj át (hátad a sima kéregnek), ez csak rock and roll, de nekem tetszik! Nem tudom, meddig hordott bennünket tenyerén az idő, meddig nem mozdult, és meddig nézegette a víz tükrében ábrázatán a derűt. Nem mozdultunk, csak ugyanakkor gondoltunk rá mindketten, hogy most és most, mindezt egyetlen megfelelő hosszúságú pillanatig. Visszakísértem a padhoz, aztán kiböktem a szappanbuborékot, s mentem tovább a parton valahová. Ebből akár valami frankó kis penicillin kúra is összejöhet, gondoltam, de akkoriban az ilyesmi nem ment könnyen, különösen nem az ifjúsági válogatott megkülönböztető jegyeit viselők között. Dugig voltunk téveszmékkel, rothadásból pedig óriási hiánykészletünk halmozódott fel valahol, nem is olyan messze tőlünk, de arról még semmit nem tudtunk.
     Másnap már visszamentem. Harmadnap is. Utánad kószálok. Vittem magammal a Ladányi kötetet is, hogy neki ajándékozzam. Az Utánad kószálok címűt, amit akkoriban igen kedveltem. Ugyan mit kezdhetett volna a lány ezekkel a versekkel perfekt német tudása birtokában? Erre persze nem gondoltam. Még a fűzfa alá is benéztem. Ó az a jó kis endékás punci, azokkal a tizenéves, tenyérbemászó cicikkel a felépítményen, sóhajtozott a noszti fiú. Aki aztán soha nem lett noszti fiú, miként annyian a promenád csellengői közül, mert a frász törte ki a nosztalgia minden formájától. Maga adta be magának ellene a szérumot, megduplázva az ajánlott adagot.

[...]

Valahol itt tartottam, miközben a kívánságlistákat rendezgettem a szobában, amikor megdöngette valaki a konyhaajtót. Miért csuktam én ezt a vackot be?
     Sutyek úr takarta el a kilátást.
     - Na, hoztam neked egy hálótársat! - azzal egy macskakölyköt húzott ki a kötényéből.
     - Macskát nem! - Macskát soha többé!
     - Egeret, depressziót, hasnyálmirigy gyulladást viszont annál többet!
     - Mi köze a macskának a hasnyálmirigy gyulladáshoz?
     - Esténként hagyod, hogy rád heverjen. A macska mindig oda fészkeli magát, ahol a baj lakozik az ember testében. Aki sokat vedel, előbb utóbb hasnyálmirigy gyulladása is lesz, vagy akkora lyuk a májában, hogy felverheti benne sátrát az Európa Cirkusz. A macska gyógyít! Testet, lelket, közben megfogja az egereket. Megelőzi a bajt. Ilyen birtok nem lehet meg macska nélkül, nekem elhiheted. Én azt sem tudom, pontosan mennyi lődörög elő nálam etetéskor.
     - Épp ez az! Mi van, ha elmegyek pár napra?
     - Akkor elmész. Addig fog magának ennivalót. Vagy megetetem ezt is. Nézd csak milyen szép! Akár egy szőrös napfelkelte!
     - És olyan a hangja, mint egy leégő árvaháznak.
     - Ne mondj már ilyet!
     - Mark Twain.
     - Ez lesz a neve?
     - Nem. Ő mondta ezt az árvaházast.
     Sutyek úr karja lassan ereszkedett lefelé a kölyökmacskával, és a szemében a csillogás kezdett fakulni. A fene vinné el, hülye egy helyzet.
     - Na, add ide!
     - Ugye, ugye! Tudtam én, hogy szükséged van rá, már önállóan eszik és nagyon jámbor, játékos is, szeretni fogod!
     Sutyek úr szemébe visszatért a boldogság fénye, amikor kezembe vettem a cirmost, s megvakargattam az állát, meg a feje búbját. Próbáltam nem gondolni az öcsémre, meg a féltéglára. Zacskós temetésre. Nem nagyon ment.
     - Gondoltam iszunk rá egy kupicával - mélyedt bele Sutyek úr két lapátkeze a nadrágzsebekbe. Két kupicát tett az asztalra, aztán a laposüveget is előhúzta. Kiültünk a ház elé, letettem a kölyköt, hátha világgá megy szép csendesen, de rövidesen leült és mosakodni kezdett. Beszélgettünk, amíg a laposüveg üres laposüveg nem lett. Közben a nap, akár egy vörös szekérkerék, lassan kezdett elválni az égtől. Ahogy a kerékagy eltűnt a ház mögött, már csak a küllők látszottak.
     - Tudod, miért vörös a nap? - kérdeztem.
     - Holnap szél lesz.
     - Nem azért. Azért vörös, mert közeledik a pokolhoz.