Jönnek a könyvek követhetetlen gyorsasággal és sorozatban, mint egy géppuska lövedékei, mikor a lövész le sem veszi begörbített mutatóujját az elsütő billentyűről. Dö-dö-dö-dö-dö-dö-dö-dö; hogyan szabad, szörnyűség, hogyan szabad egy könyv érkeztét a gyilkos golyó becsapódásához hasonlítani? Ha ez nem súlyos képzavar, akkor - sajnos - szabad. Már pedig nem az. Maguk a könyvek szólnak erről, s ebben a tónusban; az ölés, az ördögi praktikák, az ügyeskedő hatalom, a furfangos testi-lelki kegyetlenség, a katasztrófa, a kontinentális vagy a kozmikus világvége halálízű fekete retkét rágatják velünk. S olyan tömény bőségben ömlik ez a riasztó áradat, mint amikor a megérlelt, háromhetes furunkulus fakad ki az oldalunkon, s kapkodni kell vattáért, kötésért. A bemondónő álarcszerű, negédes mosolyát adja hozzá, a reklám úgy kínálja a végpusztulást, mint ezüsttálon a cigánypecsenyét, a kazettákon démonian gyönyörű nők s szoláriumban forgatott atléták hipnotizálnak minket, egyik kezükben mérgezett tőr, a másikban egy kéziágyúhoz mérhető nehézpuska feketedik, atomtöltetű lövedékekkel, a lábak természetesen szétvetve, a nő pompás combjából csak egy megfontolt arasznyi látszik, a tűsarkú lakkcsizmán csillagos villogás; az ölelnivaló nő képében jön a halál, ordító szája kitátva, el akarja nyelni a világot; minek? Emészthetetlen. Na, áldás, békesség.
     Könyvek ezek? Történetek? Művek? Filmek? Van egy csipetnyi közük a szellemhez? Az alkotói szellemiséghez, amiből azért mokkás kanálnyi mégiscsak kölletik egy - mit is mondjak - egy olyan elmondós munkához? Vagy nem így van? Teljesen félreértem a dolgot?... De még mennyire. Nem hogy nem szükséges, kérem alázattal, de egyenesen tilos az a kiskanálnyi. Sőt üldözendő. Tűzzel-vassal a nyomába. A szellem vagy nincs, vagy gyűlöletes. Nincs gyönyörködtetés. Csak gyönyör van. Valóság, igaz meg humánum, ezek marhaságok. Tessék szorongani. Félni kell, a végén remegő térdekkel hadd katartizáljunk, vagy -zálódjunk. S az alvásnak annyi. Kapd be a nyugtatót. Kész. De előbb fizess... Hát nekem ez nem tetszik. Nem vagyok vele egyedül. Csökönyösen ragaszkodom ahhoz a tényhez, hogy itt a tavasz; május van. Nem úgy látszik, hanem van. 2005 májusa. Ez hír. Jelentős, fontos hír. Tessék közzé tenni. Nem tudom, mit hoz a jövő (hozhatna szebbet), kijövünk-e a havi pénzből vagy sem, ideér-e rövidesen a H1L4 típusú gong-kór (ebola-gyök), vagy közben elfárad s meghunyászkodik a tundrákon. Éppúgy nem tudok semmi biztosat, mint ezer más, aki úgy tesz, mintha ő bizony tudna; én tudom, hogy ő sem tud. Viszont a szó szoros értelmében: hősiesen helytálló emberek százmilliói szorgoskodnak erőt feszítve, hogy mindenféle nagy baj ne történjék meg. Vagy ha már megtörtént, csökkentsék. S minél hamarabb túl legyünk azon az elég gyakori nagy bajon. Ők azok, akiknek se idejük, se kedvük, hogy a kis bajokat hatalmasra puffasszák föl, vízkék tekintettel szemezve velünk. Ők általában barna szeműek, nyugodtan, egyszerűen s világosan szögezik le a tényállást, reménykednek és mennek a dolgukra. Tudják, május van. És hogy májusban nemcsak a domboldal zöldül egyre gyorsabban, nagy a madárjárás, csivogás, pittyegés, s benne, távol motor pöfög a tájban. Mozog, nyüzsög minden a föld alatt, a földön és fölötte. Föltápászkodik, akit hideg tetszhalottnak hittünk, a természet. Lassan elborítja a virág a hátát, a nyakát, a karját, még a meztelen lábfejét is.
     Mi pedig, mint annyiszor megrendülten bámuljuk kéménymagas fenyőinket, ahogy ellepik őket a sárgás rügyek, s újra meghosszabbítják sötétzöld lombjaikat egy arasznyival. De még az árnyékban száradó ág végén is megjelenik a tömör, mézgás, önmaga köré csavarodó, borsónyi rügy a tűlevelek közt. Bizalom; ez a tavasz illatozó lehelete. Bizalom. Törvények uralkodnak a világban. Nem zsarnoki, álságos, kimódolt, sanyargató kötelezvények s szabályok, miket a kutya se tart be, ha nem büntetik érte. Kikezdhetetlen, semleges törvények uralkodnak, mert védeniük kell a teremtett lényeket. És meg is teremtik őket. Mivel, s ahogy a Nap süt. Jár a szél. Ha egyszer meg kellett fagynia a víznek, olvadni is fog. A természet néma, egyszerre bölcs és kérlelhetetlen törvények szerint dolgozik, vagyis önnön matematikáját félelmetes módon tartja tiszteletben. A matematika önmagában művészet, méghozzá a legnagyobb, a legáthatóbb, ezért a legnélkülözhetetlenebb. Példa? A csillagos ég. A testem. A Kozmosz. A szellem. A költészet. Mert mi volna, ha...? stb.
     Az ember meg belegázol. Lekicsinyli. Bekoszolja. Megleckézteti. Rá se hederít. Kivágja. Szétdúlja. Legyőzi. Hát persze, okos; mikor érti végre meg, hogy legyőzhetetlen? Lehet társnak, erőnek, forrásnak tekinteni a természetet, de ellenségnek? Ellenségként visszaüt. Megtorol. Iszonyú elégtételt vesz. De nem gyűlöl. Engedelmeskedik a tulajdonságainak: megbontott egyensúlyát, törik-szakad, vissza akarja állítani. Ilyen az emberi természet is. Hogyan is lenne más? Az Ősforrásból bugyogunk elő mi, a teremtmények, amik s akik források, energia-bázisok maguk is. Megmondatott ez. A művészet az egyetlen dolog, amely szétválasztás nélkül, mindig az egy műben s egyként mutatja azt, ami kettő: a teremtőt s a teremtményt.
     Tehát légy te hittelen vagy hívő, örülj ingyen, eszmélj mélyen, s nyílj meg annak a megérdemelhetetlen ajándéknak, melynek leegyszerűsített s összefoglaló neve ez: május.