VI. kötet Bevezetése, láttuk már jelen recenzió I. részében, felhívja a figyelmet Fülep Lajos kivételes segítőkészségének és emberségének a megnyilvánulására a korszak levelezésében. Mivel a VI. kötet FL egyetemi professzori és akadémikusi idejéből, az 1951-1960 közötti évtizedből származó leveleket tartalmazza, a Bevezetés érthetően elsősorban munkatársai, hallgatói, tanítványai, kollégái iránti segítőkészségét emeli ki. De messze túl ezen a körön segített másokon is; így például jelentős összeggel, havi háromszáz forinttal támogatott 1952-1955 között névtelenül egy tehetséges teológust, Bárczay Gyulát, hogy tanulmányait anyagi gondok nélkül folytathassa és befejezhesse (ld. VI. 2181. sz. és 2247. sz.); sikerre segítette Schoen Arnold (1887-1973) művészet- és művelődéstörténész kérelmét "kivételes nyugellátás" iránt (havi 800 forint, 2251. sz.), igen kedvező feltételekkel jelentős, kétszer kétezer forintot kölcsönzött Császár Jánosnak, aki Zengővárkonyban mellette szolgált kántortanítóként, s most afféle ügyintézőjeként bonyolította Várkonnyal összefüggő kéréseit és kérdéseit (ld. 2197. sz., 2198. sz.; rövid életrajzát ld. 365. p.) folyamatosan segíti nyugdíj- és lakásügyeiben egykori bajai presbiterének, Rácz Károlynak az özvegyét (2104. sz., 2110. sz., 2115. sz., 2116. sz.), hogy legalább néhányat felsoroljunk a kérő és köszönőlevelekből, amikre márcsak válaszolni is nagy munka lehetett. Prohászka Lajos ismételten segítségért fordult hozzá, amiről a 2111. sz. levél jegyzete tájékoztat legtömörebben: "¹Prohászka, miután megfosztották nyugdíjától, anyja halála után várbeli lakás-szomszédaival élt közös háztartásban. Zongora- és nyelvórákat adott, majd FL és Zádor Anna támogatásával a régi magyar művészettörténeti munkaközösség számára végzett cédulázási munkát az Országos Levéltár Nádori levéltárának építési irataiból. Havi 48 órai munkájáért 400 Ft-ot kapott. 1956-ban betegsége alatt szüneteltette a munkát, de 1957. VI. 1-től 1959-ig ismét dolgozott. Közben 1957. II.4-én az ELTE Bölcsészkar tanácsülésén 27 szavazattal 11 ellenében rehabilitálták, ami nyugdíjának visszaadását jelentette. (ELTE BTK Tanácsülési jkek. 1957. II. 4.)."
     A kérések külön nagy csoportja az Akadémiához benyújtott kérelmek elbírálásához kért segítség. Pars pro toto idézzük özv. Horváth Henrikné köszönőlevelét a hozzátartozó Csanak-jegyzettel: "Mélyen tisztelt Professzor Úr! Örömmel és hálával közlöm, hogy szíves fáradozása nem volt hiába! Most kaptam az értesítést, hogy a 250 f[o]r[in]t felemelt nyugdíjam 800 f[o]r[in]t-ra lett kiegészítve. - A mellékelt plakettet kérem fogadja el, úgyszintén köszönetemet is ezúton, míg talán egyszer személyesen is alkalmam lesz tolmácsolni. Őszinte híve özvegy Dr. Horváth Henrikné." A dátum: 1954. XII.7. A jegyzet: "A Művészettörténeti Bizottság 1954. IV. 16-i ülésén FL napirend előtt ismertette özv. Horváth Henrikné levélbeli kérését, aki az MTA elnökségéhez fordult s 'néhai férje tudományos érdemeire és a maga öregségére hivatkozva az eddigi havi 200 Ft nyugdíj helyett méltányosabb, a megélhetését lehetővé tevő nyudíjat kér.
     A Művészettörténeti Bizottság egyhangúlag megállapítja, hogy néhai Horváth Henrik a Fővárosi Múzeum egykori igazgatója, volt egyetemi r.k. tanár, a M.T. Akadémia lev. tagja feltehetőleg ma is tagja volna az Akadémiának, mert tudományos érdeménél fogva megérdemelné, méltatlanná tevő politikai vagy társadalmi cselekedetéről vagy megnyilatkozásáról pedig a Bizottságnak nincs tudomása. Horváth Henrik a magyar művészettörténetnek sok tekintetben úttörő, sok új anyagot feltáró és földolgozó kiváló művelője volt, művei ma is és ezután is hasznosak, hézagpótlók. Kiemelkedő tudományos érdemeire és volt akadémiai tagságára való tekintettel a Bizottság melegen pártolva továbbítja özv. Horváth Henrikné kérvényét a II. osztály vezetőségéhez; a maga részéről is kérve a benne foglalt kérelem támogatását'. (MTA Lt. a II. oszt. ir. 192/4.)
     Az Akadémia nem intézkedett időben, ezért a Művészettörténeti Bizottság 1954. X. 25-én megbízta Castiglione László előadót, szorgalmazza Horváth Henrikné jogos kérésének elintézését. (Uo.) A köszönőlevél tanúsága szerint a közbelépés eredménnyel járt." (VI. 160. p.)
     Mennyi időt vett igénybe és erőt őrölt fel a kérések lehető leggyorsabb teljesítése? Először ezt kéne kiszámítani azoknak, akik máig a "nagy mű" el nem készültét kérik számon FL-on. Már a várkonyi parókia ügyeinek intézése mennyi gondot okozott; s most egy túldimenzionált Pártállam túlduzzasztott adminisztrációjával kellett két felelős poszton, tanszékvezetőként és akadémiai tisztségviselőként birkóznia. Ez még a kötet szerkesztőjének is jókora gondot és sok munkát okozott. Amint a VI. kötet Bevezetésében írja: "A tanszékről és az oktatásról szóló levelek mögött rejlő események, s így a levelek megértéséhez is elengedhetetlenül szükség volt az ELTE Levéltárában őrzött iratanyag felhasználására, nemcsak összefoglaló jegyzetekhez, hanem olykor hosszabb szövegek, pl. beadványok szó szerinti idézésére is. A levéltár anyaga sajnos meglehetősen hiányos." (VI. 15. p.)
     Hasonlóképpen hosszabb hivatalos szövegek és levéltári adatok közlését igényelte FL akadémiai funkcióiból származó levelezésének a megértése-méltánylása, az erre vonatkozó Bevezetés-kommentárt azonban már idéztük a Mátrai-féle "presztizs-jelenséggel" kapcsolatban. (ld. I. rész. 67. p.) Itt is meg kell azonban ismételni a szerkesztő megjegyzését, hogy jóllehet FL tényleges befolyása - mai szóval "lobbipotenciálja" - csakugyan nem felelt meg funkciói névleges értékének, de amint azt a Levelezés, egyebek közt az elébb idézett Horváth Henrikné levél mutatja, sokaknak próbált segíteni, s gyakran szép sikerrel, ügyeik elintézésében, legyen szó anyagi vagy tudományos minősítési problémákról, ami persze végső soron szintén anyagi kérdés volt. Futólagos statisztikát készítve a VI. kötet 416 leveléből kb. 25-30 a segítséget kérő vagy megköszönő levél. S zömmel valószínűleg sikerült elintézni, mert FL közölte, ha nem tudott intézkedni: "Akármennyire sajnálom Ropóékat, nem tudok segíteni rajtuk, nincs senki ismerősöm katonai körökben, ilyen ügyekben teljesen járatlan vagyok" - válaszolt Császár Jánosnak 1953. IV. 10-én aznap érkezett levelére. (VI. 97. p.) És - amint azt külön kiemeli Csanak Dóra - segített olyanokon is, akik nemcsak hogy nem tudtak róla, de munkájuk és FL róluk alkotott véleménye alapján nem is számíthattak rá.
     Még sokkal jelentősebb azonban a Levelezés V. és VI. FL-ának - amint arra ugyancsak Csanak Dóra mutat rá - a köztudatban róla élőtől sok tekintetben különböző új képe. Fontos vonása persze ennek az imént vázolt-illusztrált segítőkészség is, ám egészében többről van szó. Láttuk már, hogyan tudott két egymásnak nem éppen rokonszenves, de általa nagyrabecsült s néki igen fontos ember, Tolnay Károly és Kerényi között tűrhető, sőt olykor szinte baráti kapcsolatot teremteni, pusztán létével s olykor egy-két rövid utalásával. "Hosszú idő után nemrég Carlonak is írtam, Parisba, nem tudom, ott érte-e még. Mit tudsz róla? Írta, hogy nyáron együtt voltatok" - írja Kerényinek 1951. II. 3-án. (VI. 25. p.) Tolnaynak pedig, egy hosszú, vigasztaló és bölcs levél végén - láttuk - (V. 1908. sz.) épp csak úgy odavetette: "K[erényi]-t illetőleg egyezünk."
     Carlo persze tudta jól, milyen sokra becsüli, sőt szereti FL Kerényit. Mint minden nagy nevelő, FL is kiváló pszichológus lehetett. A konkrétumok területén persze; tán ezért kérte Lőrinc Ernőtől épp Benedek István könyvét.
     A barátságot FL mindig szentségnek tekintette; ez a két világháború korának levelezését tartalmazó II., III., IV. kötetből is nyilvánvaló volt; s mint ott, itt is megkülönböztethető egy szűkebb kör, akikhez az emberi rokonszenven és egyetértésen túl - nem pontos a szó de nem találok rá jobbat - "szakmai" kérdések is vonzották FL-t. A II-III-IV.-ben ezt a "belső kört" Elek Artúr, Kner Imre és Tolnay Károly képviselte; a korszak végén kezdett csatlakozni hozzájuk Kerényi Károly. Nem azt jelentette ez, hogy fontos szakmai kérdésekben föltétlenül egyetértettek. Láttuk már, hogy Tolnayval is, Kner Imrével is keményen vitázott FL; előbbivel művészet-, utóbbival társadalomfilozófiai kérdésekben. (Új Forrás, 2000. 1. sz. 89. p.)
     Most is élesen összecsaptak, Izsó ügyben, Carlóval: "...²Izsó késői terracotta figuráinak a rejtélyét - írja Tolnay FL Izsó-tanulmányát nyugtázó levelében Princetonból 1954. XII. 9-én - Carpeaux, La Dance-a (1869) magyarázza, nézetem szerint. Carpeaux szoborcsoportja (amit Izsó fényképről ismerhetett) nyitotta ki Izsó szemét, hogy a természetben meglássa a táncmozdulat lényegét. Terracotta szobrocskái Carpeaux csoportjának parafrázisai! Egyébként Carpeaux is csinált hasonló terracottákat és azok minőségben kitűnőek. Bartóknak Debussyre volt szüksége, hogy ‘meghallja' a magyar melódiákat és hogy felszabaduljon művészete[...]" A jegyzetekben közli CsD FL ceruzával a levélre írt ellenvetését

nem Carpeaux; Berzsenyi, Arany, Petőfi
mintája hol? természetben motivum
Bartók igy nem stimmel"

A Művészettörténeti Értesítő 1953. I. évf. 1-2. számában majd 1954-ben különnyomatként is megjelent Izsó tanulmányában FL kifejtette és remek példákkal igazolta (köztük kedvencével, A laczikonyhával), hogy "Arany, Petőfi költészetének magyar valósága Izsó művében jut el hasonló rangú képzőművészeti formációra". (FL: Művészet és világnézet, Magvető, 1976. 554. p.) A tanulmány (s talán épp ez az, amit Kerényi Károly FL "konkrét ontológiája"-ként említett és felhasznált?) a "kor" és a "múlt" adott alkotót és alkotást környező-meghatározó társadalmi, gazdasági, művelődési-politikai-emberi-szakmai tényezők-körülmények (mai szóval a "kontextus") elemzésével-vázolásával kezdődik: meghatározva, éspedig a festészetével szembesítve, a szobrászat "helyét és lehetséges sorsát a korban". A tömör és szerteágazó elemzés a művészetek mély hullámvölgyét regisztrálja a 19. században: "Röviden: a szobrászat ilyen mély fokon nem volt még soha - benne hiányzott a festészetével egyező nagy történeti vonal -, s ha művészetként nem is szűnt meg úgy, mint az építészet, mert a hagyományból itt-ott még pislákolt benne valami, nagyon vékony szálak fűzték a múlthoz, és tartották fölszínen úgy-ahogy. [...] Jellemző, hogy a szobrászat a festőiségben, sőt az impresszionizmusban tapogatózik vissza a művészethez. Mire azonban a szobrászat Rodinban megint művészetté, Hildebrandban műfajszerűvé, Meunier-ben emberileg jelentőssé válik, addigra Izsó rövidre szabott ideje elmúlik.

Ha Európa-szerte ilyen volt a korabeli művészet, nevezetesen a szobrászat állapota, elgondolható, milyen volt a művészetileg annyira elmaradt Magyarországon." (Uo. 542. p.)
     Ehhez fűzte Tolnay Károly első megjegyzését: "1. Magyarország minden korban 'rossz konstelláció' szobrász genie számára, nemcsak azért, amit cikkében említ, hanem főleg azért, mert a nemes szoboranyag hiányzik - nincs jó márvány, kő is kevés van. A Természet nem favorizálta ilyen szempontból az országot. Nagy szobrászat ott volt, ahol volt parosi vagy carrarai márvány [...] ez az anyaghiány a régi századokban erősebben volt érezhető, mint ma [...] bárha -" A Csanak-jegyzetben olvasható FL ellenvetése: "1/ márvány nélkül: Egypt, Assiria, Babylon; Francia: középkor; kő elég; itt bőven; Középkor: Paris, Esztergom, Ják, Visegrád, Buda, Mátyás etc. olyat mond lehetetlennek, ami volt; de márvány is; (Ruszkai vörös márvány); bronz: Szt. György etc. Más okai.
     Ezeket azt érveket fejthette ki FL egy mára eltűnt levélben, amire Tolnay XII. 30-án válaszolt: "Szívesen elvitatkoznék problémáinkról. Egyelőre nem győzött meg érveivel. ad 1: ha megnézzük a románkori m[űvészeti] emlékek térképét (Gerevichben), egészen nyilvánvaló, hogy az ország közepe, a nagy Alföld - ahol nem volt nemes anyag - üres. Ott bizony nem volt monumentális szobrászat-építészet, nem azért, mert elpusztult, hanem mert a természet maga nem favorizálta. Ami a Dunántúlon, Felvidéken volt, nem éri el az egykorú francia vagy olasz színvonalát. - A görögök és Michelangelo tudták, hogy a szép márvány a szobrászat legnemesebb anyaga.
     ad 2: A rendkívül bátortalan, sőt önállótlan, klasszicizáló redőzetvezetésű Búsuló juhásztól nem vezet egyenes út a terracottákhoz. Izsó esetében csakis külső hatással - Carpeaux hatásával - magyarázhatom az ugrást. Carpeauxnál viszont La Danse organikusan nő ki korábbi fejlődéséből. A fontos persze nem a sujet, hanem a motivum: szoborban kifejezni azt a (kevéssé statikus) lábtartást. Carpeux volt tudtommal az első, aki ezt megtette (szobrában); a bátortalan Izsó ezt a lehetőséget látva, felbuzdult, hogy ő is megpróbálja. [...] Pár évvel ezelőtt láttam Párizsban egy Carpeaux kiállítást, számos terracotta bozzettóval és érdekes festményekkel (ő festő is volt), már akkor az eredetiek előtt, feltűnt nekem az összefüggés. Minden jót kívánva öleli Carlo. Baráti üdvözletemet Ferenczy Noéminak, Béninek és Pogány Kálmánnak." (VI. 164. p.)
     A jegyzetek elmondják a levél megértéséhez szükségeseket: "¹E levél és a 2221. sz. Tolnay-levél között lennie kellett egy FL-levélnek, melyben felel Tolnay Izsóval kapcsolatos ellenvetéseire." Az üdvözletekhez pedig "Bénivel" kapcsolatban: "⁴A fentebb említett levélben FL feltehetően megírta Tolnaynak, hogy Ferenczy Béni arra biztatta, küldjön neki Izsó-tanulmányából. Ld. 2207. sz." (VI.164. p.): "A kis Tolnainak² is megküldhetnéd - tudod milyen hű tisztelőd?" (VI. 151. p.) "²A 'kis Tolnai' - Tolnay Károly, akivel Ferenczy Béni, de különösen ikertestvére, Noémi, ifjúkorától fogva baráti kapcsolatban volt." (VI. 152. p.) A levél első mondatára: "Kedves Lajos bátyám, nagyon köszönöm, hogy megküldted nekem Izsó különlenyomatodat" vonatkozó jegyzet: "¹Ld. 2153/4." A 2153. sz. levél Juhász Gézának szól Debrecenbe, 1953. IV. 10-én írta FL: "Kedves barátom, kéréssel fordulok Hozzád. Mikor tizenhat évvel ezelőtt Debrecenben jártam¹, láttam a collegium könyvtárában Izsónak a fölállított szobortól lényegesen eltérő modelljét - aki kalauzolt (már nem emlékszem ki volt) azzal magyarázta az eltérést, hogy a debrecenieknek nem kellett olyan sovány Csokonai, mint a modellé, kénytelen volt megvastagítani. Mivel a modell sokkal szebb és igazibb, mint a különben szép szobor, megpróbáltam végire járni a változás okának, eddig sikertelenül. Senki se találta meg az említett motiválás nyomát valami jegyzőkönyvben vagy egyebütt. Balogh István² úgy gondolja, legenda. Nem hiszem - mért változtatta volna meg az első remek koncepcióját ok nélkül? Ez a kérdés mindenképpen igen fontos. Tudsz-e Te róla valamit, vagy ki tudnád-e deríttetni hallgatóiddal vagy mással? Ha igen, nagyon kérlek rá. Hisz olyan dolog, mely Neked is szívbéli ügyed - amint szép Izsó-versed³ mutatja.
     17-én az Akadémián vetített képes előadást tartok - kiemelkedő részlete lesz a Csokonai-szobor s a modell, több nézetből fogjuk vetíteni. Ha sikerül valamit kiderítened, szíves válaszod addigra kérem, hogy fölhasználhassam." (VI. 98. p.)
     A levelet követik a szokásos publikációs-filológiai adatok; köztük: "Juhász Géza átadta FL levelét Balogh István múzeumigazgatónak. A boríték hátlapján Balogh írásával a következő olvasható: 'Zádor Annának. Elküldtem kb. 3 hete, tegnap előtt kaptam levelet, hogy át is adta neki. A legenda Szőke bácsi fejében született meg, akinek Zoltai Lajos, talán tréfából mondotta. Ő azt vallja, hogy Zoltaitól hallotta'.
     A boríték külső oldalán ismeretlen kéz írásával Kádár Zoltán neve olvasható." (VI. 99. p.) Ez után következnek a jegyzetek:
     "¹FL 1939 szeptember-októberében járt Debrecenben, akkor találkozott Juhász Gézával és sógorával, Gulyás Pállal, akivel korábban együtt szerkesztették a Választ.
     ²Balogh István (szül. 1912) etnográfus, történész, 1948-1958 között a debreceni Déri Múzeum munkatársa, majd igazgatója, 1958-1975 között a Szabolcs-Szatmár Megyei Levéltár igazgatója volt. Izsó Miklós és a Csokonai-szobor c. cikkében közölte a témára vonatkozó helyi kutatásainak eredményét. (Műv. tört. Ért. 1953. 99-104.)
     FL-t hosszú időn át foglalkoztatta a debreceni Csokonai-szobor gipsz modellje és a felállított szobor közötti különbség problémája. [...]" Már 1951-ben megkérte Csanak Dórát, hogy írjon az ügyben Balogh Istvánnak. "Akadémiai előadására készülve FL visszatért a problémára. Ekkor - írja Csanak Dóra - a következő levelet kaptam Balogh Istvántól: 'Az egész ügybe úgy kerültem, mint Pilátus a credoba. Először kezdte maga, azután folytatta Zádor Anna, végül, de elsősorban Fülep Lajos. Ő maga nem közvetlenül, hanem Juhász Géza útján keresett. Én már megírtam Zádor Annának, hogy mit találtam a változtatás körülményeiről, az Emlékkert jegyzőkönyvében. Sőt a gipszmodell fényképét is elküldtem neki.
     A gipszmodellt megszemlélő bizottság ugyanis csak lényegtelen változtatások végrehajtását kérte és nem olyat, ami most a gipszmodell és a bronzszobor között mutatkozik. A kész agyagmodellt ugyan szintén felülvizsgálták és akkor még a Maga dédapja, sőt jobban mondva ükapja is résztvett a bizottságban. A lemondása ezután következett be, és én azt gyanítom, hogy bizonyosan összefüggésben állt Izsónak tett bizonyos ígérettel a szobor Bécsben való öntésére vonatkozóan. Ezt is nyomozza, mert ettől kezdve nem vett részt az E[mlék]társulat munkájában. [...]" (VI. 99. p.)
     Közli CsD Balogh István két magyarázatát, illetve gyanúját a kövér-sovány legenda keletkezéséről; Balogh Zádor Anna buzdítására összeszedett minden helyi adatot Izsó debreceni tartózkodásáról: jelezte is, hogy "tanulmány készül belőle".
     A hosszú, egy oldalas jegyzet a maga kanyargós időfolyásával és egymástól távoli emberek sorsgörbéinek összefonódásával Izsó Csokonai-szobra vagy tán helyesebben a Csokonai-szobor Izsó Miklósa körül olyan mint - de hagyjuk a hasonlatot; CsD módszeréhez, precízen tudós és ugyanakkor tisztán átlátszó szövegéhez nem illene. Ne írjunk inkább, pontosabban ne javalljunk inkább, az esszénovella mintájára esszéjegyzetet? De ez sem igaz, mert ez meg mintha önállósítaná a jegyzeteket. Márpedig ezekben a levelezéskötetekben épp az a lényeg, hogy különállásukat megőrizve egyetlen nagy elbeszélésfolyammá olvadnak levelek és jegyzetek. Úgy olvasódik, akár egy nagy regény; mondjuk a Háború és béke. És ebből is kikristályosodnak és megőrződnek valamiféle eszmei súlypontokban képek, mint a Háború és békében az ég végtelen kékségével szembenéző sebesült Bolkonszkij hercegé, vagy itt a FL - Carlo barátság folyamában az Izsó-szikla körül keletkezett szakmai örvényé. Erre hívja fel a figyelmet a 2221. sz. levél ¹jegyzete, a 2153/⁴ jegyzetre utalva: "⁴FL Izsó-előadása 1953. IV. 27-én volt az MTA II. osztályának előadásai keretében. Szövege megjelent a Műv. tört. Ért. 1953. 1-2. sz. 13-31." Ezt a szöveget küldte el FL Ferenczy Béni 1954. V. 27-én kelt bíztató levelének vétele után Tolnaynak, aki 1954. XII. 9-én válaszolt rá.
     Valószínűleg nem nagyon kellett FL-nek biztatás, de Ferenczy Béni fenntartás nélküli elismerésének nyilván örvendhetett, hiszen ez volt a legautentikusabb: a nagy szobrászé, aki a rajzhoz is kiválóan értett.
     Mások is, szakmabeliek s kívülállók, feltűnően sokan reagáltak az Izsó-előadásra, illetve a nyomtatásban megjelent tanulmányra. 1953. XI. 10-én Amsterdamból Révész Géza és Révészné Alexander Magda jelzik: "olvastuk egy előadásodat az Akadémián, kitűnő volt [...]". Az előadás 1953. IV. 27-én hangzott el, az Akadémia II. osztályán; úgyszólván másnap, 1953. IV. 29-én jelentkezett Vas István: "Kedves Professzor Uram! Nem azért írok, hogy közöljem, milyen szép volt az előadásod - ezt úgyis tudod és nincs is rá szükséged. Csak jelezni akartam, hogy felfogtam a 'nemzeti test'-ről szóló részlet jelentőségét. Ez nem leíró, hanem teremtő művészettörténet a javából: olyan probléma, ami engem más oldalról - majdhogynem huszonöt éve izgat, persze soha nem tudtam volna rá ilyen megfogalmazást találni, amelyik ennyire összhangban van egyéb eszményeinkkel. Nem emlékszem, hogy valaha is olvastam ehhez hasonlót, - még a Te 'Magyar művészet'-ed is éppen csak pedzi. Gratulálok és köszönöm. Örülök, hogy mint jelzed, nyomtatásban is olvasható lesz." (2158. sz.)
     A levelek zöme persze a különynomat megjelenését követte. 1954. V. 8-án jelentkezett Füst Milán: "Kedves Lajos, nagyon, nagyon köszönöm! Betegen." V. 9-én köszöni meg a separatumot Lyka Károly: "rögtön végigolvastam s örülök, hogy most már ez a kérdés is tisztázva van. A Csokonai-szobor első mintáját nem ösmertem s bár ennek két lábát nem tartom helyesnek, egészben 'csokonaibb'-nak hat rám is, mint a végleges mű, amely fölhizlalva mutatja ezt a remek kósza lantost[...]". V. 12-én Granasztói Pál viszonozza a tanulmányt egy legutóbbi írásának küldésével, Pogány Frigyessel közösen készítendő munkájuk első fejezetével: "ez az a készülő nívós esztétikai munka, amelynek vezérfonalát még a télen voltál szíves átnézni. Nagyon fontos volna, ha most a megírás nehéz feladatának elején támogatnál észrevételeiddel[...]". A jegyzetekből kiderül, hogy Városépítészet című 1955-ben megjelent művükről van szó, s az először előforduló neveknél szokásos rövid életrajzi adatokon túl megismerjük FL és Granasztói Pál kapcsolatát és annak megszakadását, mikor "a vár helyreállításának kérdésében ellentétbe kerültgek egymással". Ugyanazon a napon, V. 12-én datálódik Illyés Gyula tömör levele: "Szívből köszönöm. Ritkán szép munka: ahány állítás a te tolladból, annyi helyeslés az én fejemből. S tanulmány, amelynek egyetlen fogyatékossága, hogy rövid." V. 15-én Szemere Samu köszöni meg Izsót: "A dolgozatot nagy élvezettel és sok tanulsággal olvastuk feleségem is, én is. Élveztük módszeredet, a remek kor- és milieurajzot, a sokféle determináló tényező érzékeltetését, a soknak egybelátását stb. Minden oly szemléletes és meggyőző, hogy nem tudom elképzelni, hogy bárki is ellentmondhatna megállapításaidnak és értékeléseidnek." Kerényi 1954. VIII. 18-án: "gyönyörűséges Izsóddal mindannyiunkat megörvendeztettél! Ile de France-ban üdülünk két hétig, azután számomra (részben Magdival is) Róma-Hága-London-Róma. Kerényiné Magda 1955. III. 14-én a Cranach-kiállításon készült fényképének elküldését megköszönve újra visszatért Izsóra: "Kedves volt azon a képen viszontlátni ténykedésének kellős közepette, de szívesen hallgatnám mondanivalóit! ha nem is éppen egy Cranach-kép előtt, akit sohasem szerettem különösképpen. De Izsóját végiglelkesedtem, és most, hogy újra elővettem a levélírás előtt, épen Cornélia leányzóm jött be jóéjszakát kívánni, aki mindkettőnk családjában eddig fellelhetetlen művészi képességgel lep meg mindenkit: fest, rajzol, költ, furulyázik és azonkívül minden egyéb matériában is a legkiválóbb az iskolában, egy valóságos kis csodalény. Elétartom a két Csokonait - előbb még sorjában a többi reprodukciót is persze, amiktől szintén el volt már ragadtatva - és mutatom a két verziót. Neki a szobor tetszik jobban, de nem tudja megmondani, miért. Amiket mond, az ilyesmi: "Quello li si apoggia piů...(a szobor), l'altro sembra piuttosto a caminare" "Qui (a modellra) si vede, che hal'ispirazione". Úgylátszik az Orpheusi aszpektus egy gyereket még nem vonz annyira, másrészről kissé a debreceni civisekkel tart, hogy szebb az, aki kövérebb, mert ezt is említette." Jó lenne tudni, hogy tetszett FL-nak ez a szakértő vélemény, dehát erről még a jegyzetek se szólnak.
     A levelekből, a jegyzetekkel együttolvasott levelekből valóságos keletkezés- és recepicótörténet bontakozik ki: egy FL tanulmány keletkezés- és recepciótörténete az ötvenes években. És aztán ez ismétlődik minden FL- tanulmány és előadás után. Mint pl. a 2216. sz. levélben, amit Czóbel Béla írt Szentendréről 1954. IX. 20-án. Itt azonban jobb a jegyzettel kezdeni; így tán még inkább értékelhető az a szerkesztői bravúr, ahogyan a jegyzetek a leveleket a szükséges és kötelező adatoláson túl kor- és kórtörténeti tükörré varázsolják. Megint hosszú idézet következik, de csak így pillanthatunk be a tükörbe.
     "¹A szentendrei Ferenczy Károly múzeumban 1954. IX. 19-én volt Czóbel Béla, Modok Mária, Ilosvai Varga István és Szántó Piroska műveinek kiállítása, amelyet FL nyitott meg. A megnyitó beszéd nem jelent meg, kézirata sem maradt fenn.
     A Művelt Nép 1954. IX. 26-i számában Péter Imre: 'Egy jelentős kiállításról' c. ismertetését a következőképpen fejezi be: 'A művészi életben jelentős kiállítást Fülep Lajos egyetemi tanár, akadémikus nyitotta meg. Sajnálatos, hogy érdekes és mélyenszántó megnyitó beszédében több olyan megállapítás hangzott el, amelynek olyanféle akusztikája volt, mintha Czóbel Béla festői magatartását szemnbeállította volna mindazzal a törekvéssel, amely új piktúránkat - minden még meglévő hibája ellenére is - a polgári művészetnél nagyobb, szélesebb és messzibbre vivő fejlődés [felé? -re?] indította el. Legalábbis így értelmezhették néhány mondatát azok, akik kevéssé ismerik Fülep Professzor művészetszemléletét'. Utóbb, a lap X. 10-i számában 'a nép hangját' képviselve Kiss József sztahanovista 'Hozzászólás az »Egy jelentős kiállításról« c. cikkhez' c., a kiálllításról szóló írás is megjelent."
     Ezzel a háttérrel értékelhető és érthető Czóbel Béla levele: "meghatottságomban nem tudom eléggé megköszönni szívből jövő és oly szeretettel mondott beszédedet¹. Összegezve volt benne minden, amire életünket tettük és ami a legértékesebb és az egyedüli érték ebben az életben. Amiből ma is erőt szedek, és erőt ad nekem az, hogy kapaszkodok azokra a törekvésekre, amik bennem voltak akkor fiatal koromban. És az egyetlen lehetőség, hogy előbbre jussak és legalább is ne essek vissza.
     Beszéded nagy visszhangra talált az itteni festőkolóniában és már remélik, hogy ez a kezdete, hogy valami mozogni fog." Itt folytatja néhány nap múlva Ferenczy Béni (2217.sz.): "Szent Endrei beszédedet szerettem volna megköszönni neked. Mindenki, aki csak egy kicsit is kedveli a szépet, mint - a 'pusztában kiáltó vagy inkább morgó oroszlán szavát' úgy hallotta - még akkor is ha a beszédnél nem volt jelen. (Mint én sem.) 'Nem rejtetted véka alá a gyertyát'. És ez óriási dolog, amiért még minden magyar művész - vagy aki szereti magát annak hinni - még sokáig hálás lesz neked.
     Látod csupa frázis és idézet amit dadogok ebből az alkalomból, de az érzelmek erősebbek mint a fogalmazás [...]".
     Az időbeli sorrend és a szerkesztés jóvoltából szépen rímel ezekkel a köszönetekkel Tolnay Károly Princetonban, 1955. I. 3-án kelt köszöntője FL 70. születésnapjára: "Kedves Lodovico: Isten éltesse sokáig! Hovatovább negyven esztendeje, hogy a véletlen összehozott bennünket egy budapesti középiskola tantermében (maga tanár, én diákja) hogy azután ez a találkozás sorsszerűvé váljon - és a diákból tanítvánnyá legyek. Ma is annak érzem magam, mert az első mester a legfontosabb az életben és hálával gondolok azokra a tanácsokra, amiket 'útravalóul' adott nekem. Életem nehézségei közepette, gyakran idéztem tanításai emlékét. És ez segített is mindig".
     Mester és tanítványból több mint barátokká, ezer kilométerekkel elválasztva is alkotótársakká, egy "Műhelybe" (renaissance vagy középkori értelemben értve a műhelyt) tartozó "barátokká" (Szent Ferenc értelmében) váltak: Fra Lodovico, Fra Carlo. Élénk érdeklődéssel figyelik egymás munkáját, véleményét: mindkettőt bírálva is.
     A félvilágnyi távolságban merőben másféle de egyaránt időrabló elfoglaltságok miatt olykor szakadozó levelezés válthat ki kölcsönös neheztelést, netán sértődöttséget is, de szakmai és érzelmi eltávolodást soha. Ebben a kétszemélyes szerzetesrendben mindennél erősebb az együvétartozás érzése. Így pl. 1957. XII. 21-én FL panaszkodik (nem először) Carlo rövid lapjai, ünnepi üdvözlőkártyái miatt: "Ezzel a kitűnő módszerrel sikerült elérnie, hogy mikor a könyvéről írni akartam³ és kinéztem valamit, egy év múltával válaszolt - noha megírtam, ha eltávozom a dologtól és másba megyek bele, nehezen fogok visszatérni hozzá. Úgy is lett: hónapok munkáját fordítottam rá, sok jegyzetet írtam stb. s a vége az lett, hogy minden megrekedt. Közben egyébként is sokban eltávoztam a dologtól. Műve gerincének a Sistina-interpretációját tartom, kezdettől fogva - talán emlékszik várkonyi beszélgetésünkre⁵ - nem tudtam egyetérteni vele. És egyre kevésbé. Nem lett volna baj - meg akartam írni vele szemben a magamét, de persze részletesen-alaposan, recenzió formájában. Hogy ebben a formában lesz-e még belőle valami, már nem tudom. Azt azonban tudom, hogy most készülő és odakint publikálni óhajtott könyvemben sort kerítek rá. (A könyv címét 'Rembrand und wir'-nek gondolom, de 80 percentben más lesz benne, mint amit a cím mond. Tavalyi R.[embrandt]-előadásomnak olyan kifejtése, hogy az előadás jóformán meg se található már benne. De azt hiszem, nagyon lényeges dolgok lesznek benne, sok évi meditáció nyomai.
     Én azért változatlanul szeretem Magát, ha ír, ha nem, ölelem Lodovico."
     Az együttolvasandó jegyzetekből a későbbiek miatt is legalább egy:
     ⁵FL és Tolnay Michelangeloval kapcsolatos vitáikról bajai és zengővárkonyi emlékeikkel kapcsolatosan szólnak; Baján Tolnay 1923-ban és 1925-ben volt, zengővárkonyi látogatásának vagy látogatásainak időpontja nem ismeretes pontosan. FL 1936. IV. 16-i levelében (FLev. III. 1134. sz.), amelyben Tolnay La volta dela Cappella Sistina (Saggio d'interpretazione) c. művének megérkezését üdvözli, már hivatkozik vitáikra."
     Most gyorsan, már 1957. XII. 25-én válaszolt Tolnay: "megkaptam zsörtölődő sorait; bárha a bennük foglalt szemrehányásokat nem értem (hiszen utolsó két vagy három levelemre Maga egyáltalán nem válaszolt)², mégis boldog voltam végre életjelt kapni Magától [...] Nem baj, ha nem írja meg a recenziót. Könyvem gerince a Sistina interpretációja mellett, a Medici kápolna és az Utolsó Ítélet interpretációja. Ezek helyességéről meg vagyok győződve; a várkonyi beszélgetés csak még jobban kidomborította számomra látásom igazát [...] mindezt valószínűleg az eredetiek előtt meg tudnám magyarázni; de vajon megvalósul-e még ez az álom? Mindenesetre boldog vagyok, hogy könyvet ír Rembrandtról és remélem nemsokára eljut az hozzám is! Az 5.-ik kötet nyomdában van; a 6-ikon (és más egyéb dolgokon) dolgozom. Egyetemi előadásaim persze sok időt vesznek el személyes munkáimtól; de azért élvezem a tanítást is. Egészségünk hála az égnek, jó. Minden zsörtölődése ellenére is, változatlan és hű barátsággal öleli Carlo."
     "²FL és Tolnay 1956-1957-es levelezéséből csak FL választávirata maradt fenn (ld. 2298. sz.) Tolnay aggódó érdeklődésére, valamint 2350. sz. levele; Tolnay 1956-os távirata nincs meg, 1957-ben VII. 12-én és IX. 18-án írt, valamint az itt közölt levelet." FL választávirata [Bp. 1956. XII. 4.]: "Thanks all right. A helynév és dátum a távirat-blankettáról. Firenze, Casa Buonarroti, Tolnay Károly hagyatéka."
     Várkonyban régesrég kezdett vitájuk átívelt egy korszakhatárt.
     Tolnay 1957. XII. 25-én kelt levelére most FL válaszol késve, 1958. II. 20-án: "Kedves Carlo, - ez a levele csakugyan eljutott hozzám. Nem azért hangsúlyozom, mert minden megírt és föladott levél megérkezik, hanem mert a megiratlan bizonyosan nem érkezik meg. Évek óta nem kaptam levelet - kaptam, igenis, évente talán egyszer lev.[elező] lapot valahonnan útjáról egy szónyi greeting-gel, de még annyi se rajta, hogy meddig lesz ott és mi a címe. Hogy lehet ilyen valakinek írni? [...]
     Rembr.[andt]-ról könyvet nem írtam, hanem írok valamit, (így mondtam, amiben ő is szerepel) - mikor végzek vele, most aztán nem tudom. Csak szét ne durranjak a dühtől. Hogy a várkonyi beszélgetés még jobban meggyőzte, értem az Izsó-levélváltás után - amikor késhegyre akart hatást találni ott ahol kronológiailag is lehetetlen. I.[zsó] előbb csinált olyan táncolókat, mint Carpeaux a gruppját. No de ha egyszer kimondta a szentenciát...
     Inkább küldjön a publikációiból!"
     És Tolnay Károly csakugyan küldi a sorra megjelenő köteteket, melyek új távlatokat nyitottak a Michelangelo-kutatás sőt az egész művészettörténetírás előtt; FL türelmetlenül várja és sürgeti a könyveket, megigéri a recenziót, mert bár recenzióban nincs hiány, mindketten tudják és többször meg is írják egymásnak, hogy ezt a művet csak Fülep-recenzio értheti meg és méltányolhatja igazán. Dehát akár a Rembrandt könyv, ez sem készült el soha. De az igért recenziók-recenzió - mert hiszen a kötetek egyetlen nagy egész tájai - lényege helyesebben kulcsszava kimondatott már FL Tolnaynak 1952. XII. 20-án írt levelében: "Leonardo-előadása nem jelent meg valahol? Valaki látta említve valahol, de nem tudom, milyen formában. Ha megjelent, küldje meg! Az enyimmel rendesebb megírására és publikálásra gondolok. Veleje ez volt: L.[eonardo] anima naturaliter hellenistica, Madonnái etc. hellenisticus Aphroditék, Ker.[esztelő] János (nem fontos, autentikus-e:) a hermaphrodita etc; benne a modern l'art pour l'art kezdete; a társadalom is ilyen (Ariosto etc.) A tulajdonképpeni kérdés: A L.[eonardo] probléma (elaprózódása stb.) biográfiai kérdés-e? Felelet: nem, vagy amennyiben az, nem úgy, mint eddig látták. Nem lehetett másnak lennie, mást tennie. Vagy: artisztikum, mint Raffael, vagy: világ, mint Michelangelo. A vallásból kiszakadt, az új világot kereső L.[eonardo] becsületesen csak olyan lehetett. A Cenacolo: tympanon, Parthenon nélkül. Ennyiből láthatja tán, érdekli-e. Ha igen, megírhatom bővebben levélben. A Michelangelo IV. kötetét várom ha megjelent, ne halogassa. Írok róla."
     "Vagy: artisztikum, mint Raffael, vagy: világ, mint Michelangelo." Mintha Fülep jóelőre "recenzeálta" volna Tolnay Michelangeloját, ahol az Utolsó Ítélet a Világ, mégpedig az új Heliocentrikus világ dinamikájában rendezi el Krisztusa körül a Mozgásokat, szemben a mennyezet statikus bibliai-teremtés világával.
     Az Utolsó Ítélet Tolnay-interpretálta Michelangeloja mintha olvasta volna FL Rembrandt és korunkját: "Az újkor [ma okoskodók bizonyosan úgy mondanák: a koraújkor] a kopernikusi világrendszerrel kezdődik, akkor, amikor földünk megszűnik a mindenség közepe lenni, és maga az egész mindenség decentralizálódik. Hosszú folyamat az új világtudat elterjedése és átformáló hatása, országonként változik, nagy erők gátolják, ahol tudják (egyházi és világi hatalom), mégse téveszthet meg semmiféle tarkaság se afelől, hogy az új világnézettel csakugyan új világkorszak kezdődik, amelyik bízvást hasonlítható Földünk fizikai életének valamelyik geológiai korszakához. Ez aztán igazán világtörténeti fordulat - megtörténése óta egymástól sokban elütő korszakok váltották egymást, a nagy közös jellemző azonban megmaradt, következményei megszakítatlanul egymásból fakadtak és most is naponta szaporodnak. A kor egészére jellemző a természettudomány döntő jelentősége. A középkornak is volt természettudománya, zseniális természettudósai, az antik világnak még inkább, mégis az újkor a világ történetének első és egyetlen kora, melyben a végső igazodtató nem a vallás, a theológia, a filozófia, hanem a természet tudományos ismerete. Amiből nem következik a többi szellemi terület elsikkadása, hanem csak az, hogy minden más akarva-akaratlan kénytelen számotvetni a természet ismeretének tényeivel, nem fordítva."
     A Rembrandt-tanulmány visszhangja még az Izsóénál is nagyobb volt. 1957. VI. 8-án írt Hágából Révészné Alexander Magda: "sietek pár sort írni, hogy tudd, minden kedves küldeményt¹ megkaptam, köszönöm!"
     "¹A Rembrandt és korunk előadásként Rembrandt születésének 350. évfordulója alkalmából 1956. X. 19-én hangzott el az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a Hazafias Népfront Országos Tanácsa és az Országos Béketanács rendezésében tartott emlékülésen. Nyomtatásban a Magyar Tudomány 1956. VII-XII. 7-12. sz. 341-359. lapjain jelent meg, valamint különnyomat formájában is." A jegyzet dátumai érthetően nagyon fontosak.
     1957. VI. 24-én jelentkezett Granasztói Pál: "Kedves Professzor Uram, úgy látszik rossz a telefonod, mert nem felel. Prágából visszajövet, ahol egy hétig voltam, várt Rembrandt-tanulmányod, amit nyomban elolvastam. Monumentális írásnak érzem, s - talán mert éppen tanulmányait olvastam az úton - Thomas Mann jutott eszembe, az európai műveltség ormai amiken jártok." 1957. VI. 27-én Szabó Lőrinc: "nagyon köszönöm életjeledet, melyet Rembrandt-tanulmányod megküldésével adtál. Botorkáltam tudásod és gondolataid rengetegében; ezt azonban csak azért említem, hogy jelezzem legalább, mennyire szeretnék még részt venni az életben, amelybe egyre inkább csak visszasóvárgok." És a jegyzet: "Szabó Lőrinc 1957. X. 3-án meghalt." Következik (2319. sz.) Kárpáti Aurél levele 1957. VII. 2-án: "bocsáss meg, hogy kissé elkésve köszönöm meg szíves figyelmedet. Tíz napig Kecskeméten, Cegléden voltam, így csak most vettem kézhez megküldött Rembrandt-tanulmányodat. Nyomban elolvastam, kétszer is egymásután, szinte drámai izgalommal, mert számomra ez a remek művészet-filozófiai esszéd annyi újat mondott, olyat örömet szerzett, s annyi tanulsággal szolgált, mint ifjúkorom Veled folytatott felejthetetlen mesteri beszélgetései. Hálásan köszönöm, hogy megtisztelted vele a hajdani tanítványt." 1957. VII. 12-én Vayer Lajos Leningrádból: "A Rembrandt-tanulmányt, - a nagyon kedves és szép dedikációt, - a Rembrandtok² közül köszönve, szeretettel és tisztelettel küldi üvözletét", és a jegyzet: "²Az Ermitázs-beli Rembrandtokra utal."
     1957. VIII. 3-án Bernáth Aurél, Ábrahámhegyről, "Alkonyat a Balatonon feliratú képeslapon": "fölhívom a túloldali szépre szíves figyelmedet. Ilyen nincs a Széher úton. Végre belejöttem az írásba. Rippl-ről írok éppen egy fejezetet, az utolsó látogatásomat nála.² A szecesszió születését is ebbe szeretném beleszőni. Apropos: miért nem adod ki valakinek doktori diszszertációul a szecessziót? Hogy telnek napjaid? Mi van Rembrandt-tal?³" És a jegyzetek: "²Búcsúm Rippl Rónaitól. = Utak Pannóniából. Bp. 1960. Szépirodalmi Kiadó 431-442. ³FL ekkortájt küldte szét Rembrandt és korunk c. tanulmányát. Itt azonban feltehetően arra a Rembrandtról tervezett könyvre utal, amelyet következő leveleiben gyakran említett. Ld: [következik tizenegy utalás]. A műből elkészült töredékes részletek MTAKKMs 4577/7." FL válasza VIII. 7-én: "lehet, hogy nincs a Széher úton az a 'túloldali' valami, de még nem bizonyos, mert nem tudom elolvasni (hegy, hajó?)² - ellenben bizonyos, hogy a mostani költők Tihanytól Szigligetig nem tudnak olyat, mint a túloldali kollégájuk: ilyen verset írni s hozzá olyan bort inni, amilyent ő ivott.³
     Kovács Antal szabadságon lévén, tegnap lev. elező [lapon] küldtem utána a bor-rendelést, megmondhatnád Rozi barátodnak, térjen végre a becsület útjára, és küldje is hamar a bort, mert elfogy (de ezt ne mond neki!)⁴
     Szecessziót már régen ajánlgatom! Rembr.[andt] köszöni az érdeklődést, jól van. Saluti cordiali Lodovico" Néhány a jegyzetekből: ²Az olvashatatlan szó "szép" volt. ³A lapon közölt Kisfaludy Sándor-versre utal. ⁴Kovács Antal ábrahámhegyi lakos, akitől FL bort rendelt."
     Bernáth Aurélról, illetve FL-sal való kapcsolatáról a VI. kötet "A levelekben leggyakrabban előforduló személyek" c. rovatából megtudhatók a legszükségesebbek: "Bernáth Aurél (1895-1982) festő, művészeti író, 1945-től a Képzőművészeti Főiskola tanára. FL-sal való kapcsolatának kezdete 1948-ra tehető, amikor Bernáth mint a Magyar Művészet c. folyóirat szerkesztője cikket kért FL-tól. Rendszeres levél- és üzenetváltásokra, személyes találkozásokra 1954-től került sor közöttük. Bernáthné Pártos Alice feljegyzései szerint - akinek FL 1949-ben paciense is volt - FL egy alkalommal Bernáthal együtt látogatott el Zengővárkonyba, s FL legalább háromszor töltött 1-2 napot Ábrahámhegyen Bernáth Aurélnál." Ha ehhez hozzávesszük Bernáth Aurél egy időben rendszeres Széher-úti látogatásait, érthető leveleik rövidsége, s a kivülállónak olykor enigmatikussága. A levelek itt-ott (mint itt is) évődő, tréfás hangja barátságuk meghittségét mutatja, s tán jókedvüket is. Mindketten részt vettek a művészeti felsőoktatásban, s tán ez a szakmai közelség is segíthette ragaszkodásukat, s azt is, hogy kölcsönösen tanultak egymástól. Sedlmayr könyvére pl. Bernáth hívhatta fel FL figyelmét, az ő Cézanne-értékelésére viszont FL hatott erősen. FL hasonló érdeklődéssel kísérte Bernáth regényét, mint ő FL tervezett Rembrandt-könyvét. "Gyakran sétált - olvassuk a Bevezetésben Bernáth Auréllal." Ha Bernáthék külföldön jártak, nem mulasztották el az üdvözlő lapot. A lassan és nehézkesen megnyíló utazási lehetőségekkel a barátoké mellé megérkeznek a tanítványok képeslapjai, elébb Csehszlovákiából, Kelet-Németországból; aztán távolabbról. Itáliából, Angliából, és többnyire FL valamelyik kedves helyéről vagy útmutatása nyomán felkeresett épületről, képről, múzeumról készült képekkel. Mint Fodor András 1957. IX. 30-án Londonból: "annyi minden van itt, hogy négyszeri látogatás után sem jutottam a nevezetesebb néznivalók végére. Egy délelőttöm azzal telt, hogy az üvegtárlókban lévő kéziratokat nézegettem. Sose fogom elfelejteni Michelangelo egyik szonettjének műalkotás-szerű kéziratát, - vagy Bach szinte fenséges lendületű keze vonását. Jártam a Tate Galleryben is, ahol a századvégi és jelenkori műveket tartják. Először találkoztam Cézanne-nal, van Gogh-gal, Gauguin-nel. Láttam Monet gyűjteményes kiállítását is. [...] Az angolok közül Constable lepett meg néhány gyönyörű kis tájképével." (Vö. Rembrandt és korunk). Írt Fodor András rögtön megérkezésekor is, 1957. IX. 12-én és újra XI. 21-én, Colin Masonnal közös oxfordi kirándulásuk után. Ezekre válaszol FL 1957. X. 1-jén: "megkaptam két lapját, a hosszút, a parlamenttel, aki méltó párja az itteni, néhány évtizeddel ifjabb majomöccsének, s a rövidet, az oxfordi gyönyörű college-zsal - azért írom meg ilyen pontosan, hogy (neojiddül: hogy nehogy) el ne felejtse és azt a parlamentet még egyszer ne küldje. Nagyon örülök, hogy jól van ott, különösen, hogy nem változott, amit mondtam, s a jelen nem cáfolja meg emlékeimet. Annak meg külön örülök, hogy Colin ilyen tanulékony tanítvány - viszonozza is az ő jótétét jótéttel, használja ottlétét arra, hogy hazájának ismeretére megtanítja, van mit megtanulnia! még fiatal, pótolhatja a mulasztást. Itt nincs újság én a régi állapotban vagyok. - Stellios Anastasiadis címe: Sonja Georges, 20 Crisholm Road, Richmond, Surrey. Így adták, a név a feleségéé. Ha találkozik vele, adja át neki üdvözletem. Múzeumokban jó kalauza lehet. Különösen ajánlom figyelmébe a British Múzeum görög gyűjteményét, és a másutt levő nagy egzotikus gyűjteményeket."
     Fodor András, ha nincs Pesten hosszabb ideig, itthonról is rendszeresen írogat; például 1958. V: 3-án Bajáról: "Kedves Professzor Úr, itt már egészen nyár van! - Megizzadtunk míg végigjártuk a várost. Éppen piaci nap volt. Tetszett a rövidszoknyás szeremlei és a hosszú szoknyás rác asszonyok tarka látványa, a Sugovica, minek partján találgattuk, honnét indulhatott Professzor úr a skiff-el. A Múzeumban Türr István kiállítást láttunk. A Jelky-szobor csakugyan nagyon szép. A többit majd szóban elmondjuk." Előző nap, 1958. V. 2-án kelt Palermóból Révészné Alexander Magda lapja: "Kedves barátom! remek utazás első szakasza. De a világ felfordult, itt hideg, bár napos az idő, még soha ilyenkor Itáliában főleg Szicíliában ilyen hiden nem volt. De azért minden ragyog." Bernáth Aurélék V. 7-én Párizsból, 12-én útban Velencébe Veronából küldik üdvözletüket, Vayer Lajos VI. 18.-án Velencéből, Varga Hajdú István VII. 10-én Moszkvából, Tóth Melinda IX. 11-én Sopronból, Kiss Györgyi IX. 20-án Washingtonból, IX. 21-én Zádor Anna és hallgatók Miskolcról "A címzés fölött FL kézírásával: Miskolc Avasi templom". X. 1-jén Fodor András, Sárika és "a Bartók-fesztivál hivatalos vendégeként" Magyarországon tartózkodó Colin Mason Pécsről. Az esztendő zárásaként 1958. XII. 20-án Augusta zu Eulenburg küldi karácsonyi üdvözletét "Heisterbacher Altar Anbetung der Könige feliratú képeslapon," rövid híradással a keserű jelenről és emlékeztetve a régi szép firenzei időkre. A jegyzetek minden szükségest elmondanak a képeslapokról; a Levelezés állandó szereplőjéről, a jelen kötetben is többször szereplő, de részletesebben nem jegyzetelt Lycki Eulenburgról a legfontosabb személyi adatokat is. Képeslapok és jegyzetek együtt olvasva egy nagy imaginárius Tanszék auráját varázsolják FL Széher-úti katedrája köré, ahol a hallgatók egy kicsit mindig vizsgáznak a Professzortól vagy az ő általa ajánlottakból tanultakról. Ezt a Tanszék-hangulatot szervesen egészítik ki Weöres Sándor ez idő tájt írt levelei, melyekben most többnyire fordításairól kér véleményt saját versei és prózája "lektorálása" mellett. S mit afféle régi, még a pécsi egyetemről tanítvány, "beajánl" másokat is, köztük feleségét, Károlyi Amyt. És persze elküldik ők is, "Pireus kikötőjében, 1959. IX. 29.-én" datálva, üdvözletüket, "Greece Athens The columns of the Temple of Olympian Zeus felíratú képeslapon."
     Ennek az imaginárius Fülep-tanszéknek a két adjunktusa Fodor András és Csanak Dóra volt. Megvan a nyoma a levelezésben is, bár persze "hivatali státuszukból" következő érintkezéseik zömmel telefonon vagy személyes találkozás formájában történtek. De Fodor András nagy levelező volt, és gyakori vidéki útjairól vagy fonyódi nyaralásukról nemigen mulasztott el rövid beszámolót küldeni.
     "Kedves Professzor Úr, - írja Fodor András Szigligetről 1956. X. 2-án - nyarat megszégyenítő szép nap után írjuk ezt a lapot a szigligeti alkotóházban Weöres Sanyiék asztalán. Ők holnap mennek vissza B[uda] pestre; mi még szeretnénk útbaejteni Somlóvásárhelyt.² - Kalandos utunkról szerdán beszámol és szeretettel köszönti Professzor Urat: Andris.
     Kedves Professzor Úr, ma olvastam a Szabad Nép-beli cikkét³ nagy meglepetéssel. Tisztelettel Weöres Sanyi
     Szeretettel köszöntjük Professzor Urat: Sárika
     Az Angol vagyis brit birodalomnak képviselője is magyar írók alkotásától büszkén és boldogan üdvözli Professzor urat Colin Mason" És a jegyzetekből: "²Somlóvásárhelyen Fodor András gimnáziumi osztálytársa és ifjúkori barátja, Lakatos Kálmán volt káplán. ³Fülep lajos: A művészettörténelem megszűnése az egyetemen. = Szabad Nép, 1956. IX. 30. XIV. évf. 272. sz. 4."
     Azután megritkulnak a levelek, s csak az évtized vége felé szaporodnak meg újra, s tér vissza az utazási vagy pihenési kedv, ami a Professzor Úrnak írt levlapok tulajdonképpeni témája.
     "Kedves Professzor Úr, - írja Fonyódról 1960. VIII. 24-én Fodor Andris - meglátogattuk a kaposmérei rokonságot s tájékozódtunk kicsit a szocialista nagyüzemi gazdálkodás dolgaiban - lévén szülőfalum is szocialista község. Tapasztalatainkról majd beszámolunk. A Martyn-féle kiállítást bizony nem találtuk már Kaposváron, de Keszthelyen még elérhetjük. Legközelebb odakészülünk és a Bogláron nyaraló Gál Pistához. Ha Dóráék lejönnek, ismét írunk[...]"
     Írnak is, már VIII. 27-én: "sikerült Dóráéknak a nyár legszebb napjait itt tölteniök. Igyekszünk őket a vízen kívül egyéb gyönyörökben is részesíteni. Az eredményről majd közösen beszámolunk péntek este. Addig is szeretettel küldjük üdvözletünket. Andris 
     Mikor az autók és motorbiciklik hosszú sorban robognak az úton, mindig Professzor urat emlegetjük. Szeretettel üdvözli Dóra és Géza
     Szeretettel köszönti Professzor Urat Sárika" És a jegyzetben: "Kézírás Üdvözlet a Balatonról feliratú képeslapon."
     A bensőséges, közvetlen hang megértéséhez és méltánylásához tudni kell a rendszeres heti - hogy a Tanszék-hasonlatnál maradjunk - "szemináriumokról", amikről Csanak Dóra a Bevezetésben a lehető legtömörebben elmondja a legszükségesebbeket: "Ebben az évtizedben alakul ki a 'Széher-úti társaság', vagy ahogy Fülep egy kézirattöredék dedikációjában írja: a 'pénteki hűséges társaknak' mondott csoport. Eredetileg az Eötvös Kollégiumban egy fedél alatt élő professzor és néhány tanítványa találkozott több-kevesebb rendszerességgel a tanári lakásban vagy a Ménesi-úton és környékén közös sétákon. Amikor Fülep 1951 májusában a Széher-útra költözött, ahol haláláig lakott, az összejövetelek rendszeressé váltak s persze a jellegük is más lett. A 'pénteki' elnevezés nem pontos: a találkozás napját minden hét első felében beszéltük meg csütörtökre vagy péntekre, ahogy a többségnek megfelelt. A volt kollégistákhoz mások is csatlakoztak, akiket részben Fülep Lajos hívott meg személyes szimpátiából vagy folyóiratokban megjelent verseikre, tanulmányaikra felfigyelve. Legtöbben mégis Fodor András egyre szélesedő ismeretségi és baráti köréből verbuválódtak; írók, költők, orvosok, muzsikusok, akik közül többen Fülep haláláig megmaradtak a rendszeres látogatók között, mások később ritkábban, alkalmilag jelentkeztek, s voltak, akik végleg elmaradtak. Olykor Fülep meghívására ezzel a társasággal együtt látogatta meg pl. Vas István és Szántó Piroska, vagy Weöres Sándor és Károlyi Amy. Az I. világháború alatti Vasárnapi Kör összejöveteleihez semmiben sem hasonlítottak ezek a találkozások; Fülep ragaszkodását hajdani társasága emlékéhez csak annak a formának a megtartása mutatta, hogy ha valakit rendszeres kilátogatásra kívánt meghívni, előzőleg mindig kikérte a társaság jóváhagyását, mert annakidején a Vasárnapokon is így volt szokás.
     Mindennek a levelezésben is nyoma van.
     Nemcsak ez a társaság alkotta azonban Fülep Lajos ekkori látogatóinak körét. Gyakran sétált Bernáth Auréllal, hetenként találkozott aspiránsaival, Körner Évával és Németh Lajossal, s látogatták mások is egyenként vagy csoportosan. Zádor Anna minden esti olasz nyelvű telefon-beszámolói a nap eseményeiről - valahányszor Fülep szobájában vagy verandáján volt a találkozás -, állandó részét jelentették ezeknek az estéknek." (VI. 17. p.)
     Nem a "péntekesek" voltak akkoriban az egyetlen ilyen gyülekezet. Más professzor vagy író vagy gondolkozó körül is összeverődtek tanulni és tájékozódni vágyó vagy egyszerűen csak érdeklődő fiatalok, kivált amikor a fordulat évétől kezdve a karrierizmus és a kontraszelekció lépcsőin egyre mélyebbre süllyedő egyetemeken nem vagy alig találtak "eligazítókra", ahogyan Illyés nevezte később Fülepet. Lukács György, Füst Milán, Hamvas Béla, Várkonyi Nándor, Benedek Marcell és mások köreitől azonban Fülepét mint "együttest" megkülönbözteti valami abszolút érdek nélküliség: az érdeklődésnek csak magára az érdeklődésre irányuló és tartozó magára vonatkoztatottsága? primitívsége? originalitása? korlátoltsága? konkrét tárgyra koncentráltsága? Hellén - vagy Kálvinista? - dekorálatlansága-dekorálhatatlansága? Vagy egyszerűen csak a Professzor felszabadító és vidám fenomenológia- és episztemológia-iszonya? Nem tudom. De szerencsére a Levelezés recenziójában erről tán nem kell számot adni.
     A "péntekek" hangulatát és "világnézetét" különben is meg lehet érezni Fodor András Fülep-naplójából, az Ezer estéből. Például ahogyan felidéz egy "vitát" Descartes élőlény - gép analógiájáról. "Fülep szerint az úgynevezett gép működését sem tudjuk. A tudomány különben is csak Erklärungra képes, a megértés éppen a hatáskörén kívül eső dolgokban lehetséges; egy arcból, két szóból megértem egy illető jellemét. Ez a bagatelizált, elhanyagolt terület a fontosabb. Szókratész és Platón óta ezzel nem foglalkozik a filozófia. A filozófia ancilla scientiae lett, s ő be fogja bizonyítani, hogy helytelen úton járt, kétezer éven át. Ha a kereszténységről bebizonyíthatjuk, hogy tévút volt, blöff, neki mért ne lehetne a tudomány sodrásába tévedt filozófiáról." Hogy Descartes az Értekezés a módszerről-t "cenzorok árgus szemének írta? Leveleiből kiderül, mennyire érző ember volt, mennyit kínlódott, s hogy személyesen is mélyen átélte az evidencia élményét? De Fülep szerint Descartes-nak az evidencia "a háromszög szögei = 180 fokkal"-t jelentette. - De hiszen szerette a természetet. - Szerethette, de igazi köze nem volt hozzá... - Volt neki egy kiskutyája... - És minden reggel fölhúzta! Roppant frappáns és elutasító a Professzor. Azt is elhárítja, hogy ő a személyes oldal nevében tiltakozik, csak azért személyes ügy ez, mert évszázadokon át nem foglalkoztak vele, s lehet, hogy fél kézen összeszámolhatná, akik még fogékonyak rá. Cézanne még érezte, mert nagy intellektus volt. Nagy művész nagy intellektus nélkül nem egzisztálhat.
     Szókratészhez jutunk el végül. Ő megfelel a Fülep szerinti emberre figyelés, embernemzés igényének. Bába fia volt, s kérdéseivel tulajdonképpen ő is ezt a mesterséget gyakorolta. Fülep nem szégyelli bevallani, hogy Szókratész követője. Tanúként engem is megidéz, bizonyíthatom: ő sose tanított közönséges módon prelegálva, mindig úgy húzta ki tanítványaiból a fölismerés sejtelmét. [...] rövid intermezzóként, nem is tudom, mi okból, Sinka István kerül szóba, akihez Fülep szeretne ellátogatni velem. Mert Mallarmé ide vagy oda, az Anyám balladát táncol nagyszerű valami. Ő sokszor gondol rá, milyen különös: volt egy időpont, ami után ez a költemény megvan, s többé, gazdagabbá teszi a világot."