Némileg csalódtam, amikor Boldizsár Ildikó könyvének ígéretes, Mesepoétika címe alatt elolvastam az Írások mesékről, gyerekekről, könyvekről alcímet, a címből ítélve ugyanis egy rendszerezett meseköltészettant vártam, egy olyan tudományos dolgozatot, amely végre meghatározza a gyermekirodalom, illetve azon belül a meseirodalom helyét az irodalommal foglalkozó tudományok körén belül. Ennyit az első pillantás nyomán való ítélkezésről. Ahogy ugyanis olvasni kezdtem a kötetbe foglalt írásokat, függetlenül attól, hogy azok cikkek, tanulmányok, recenziók, kritikák, konferenciaszövegek, a csalódottságom nyomban csodálatba váltott át, és nagyon örültem, hogy a könyvben felállított rendszer felismeréséhez magam juthattam el.
     A szerző végtére is ebben a könyvében megalkotta a maga poétikai rendszerét, amit az olvasó rávezetése során fejt ki. Már az írások hangja is magukhoz ölelő: sehol egy terminus technikus, nyoma sincs az irodalomról szóló beszéd akadémiai körökben honos madárnyelvének, hanem a szakzsargon helyett olyan megszólalással találkozunk, ami mögött mindvégig érezni a gyermekirodalomban, néprajzban, kultúratörténetben, lélektanban szerzett ismeretek elmélyültségét, a témában való bennfentességet és a közönség megszólításában való jártasságot, a mesemondó bölcsességét. Úgy szólnak ezek az írások az olvasóhoz, mint a gyógyító történetek. A szerző meggyőződése ugyanis, hogy a mesék élni segítenek - ez is a címe könyve első fejezetének -, és ez alatt a megállapítás alatt két fontos tényt tudatosít. Azt, hogy a mesék az élet kihívásaival szemben nyújtanak magatartási modelleket, megoldási stratégiákat, ugyanakkor terápiás hatásuk is van, nem csak szellemi, etikai szinten fejtik ki hatásukat, hanem pozitívan befolyásolják az ember fiziológiai problémáinak megoldását is. Egyfelől tehát mentálhigiénés szerepük van, másfelől pedig olyan energiaforrásokat szabadítanak fel, amelyekből a gyógyuláshoz szükséges erő is megszerezhető. A mese oldja a feszültséget, kiegyensúlyoz és harmonizál, egyszerre több szinten fejti ki hatását. A személyiség vizsgálata során is terápiás hatása lehet a mesének, ugyanis nem csupán a külső akadályok leküzdésében nyújt segítséget a mese, hanem annak az alapvető kérdésnek a megválaszolásában is, hogy ki vagyok én. A személyiség formálódása során felmerülő akadályok leküzdésében is utat mutat a mese, ugyanis arról szól, hogy tulajdonképpen minden rendbe hozható. Ebben két járható út mutatkozik meg, a maszkulin és a feminin létprincípium követése. A férfias életelv nyomán a világnak az oda nem való, oda nem illő dolgoktól való megtisztítása, illetve a valamikor az odatartozónak a visszaszerzése, és ezáltal a világ harmóniájának a visszaállítása a mesehős küldetése. A női princípium által képviselt megoldási modell pedig oly módon kívánja helyrehozni a világ működésében keletkezett egyensúlyzavart, hogy az eltűnt, elfelejtett vagy rejtett értékeket visszaszerzik, visszahozzák és őrzik a világban, vagyis felelősséget vállalnak a világ harmóniájához szükséges rend fenntartása érdekében.
     Boldizsár Ildikó a meseirodalomban a tündérmesékre összpontosít, és okosan érvel amellett, hogy a mesék nem azért vesztek ki a köztudatból, és váltottak át a felnőtt műfajból a mai gyermekeknek szóló műfajjá, mert eltűntek a paraszti világban élő bölcs és megbecsült mesemondók, hanem azért, mert ezeket a meséket a lejegyzésük óta többszörösen átírták, zanzásították, korosztályhoz igazították, a polgári családok gyerekszobáinak tűrőképességéhez silányították, motívumrendszerüket megbolygatták, ami miatt elveszítették eredeti funkciójukat, valamint jelentésüket. Könyvében erélyesen ki is áll az ilyen garázda csonkításokkal szemben, egyebek között a tv-mesék kapcsán, a kötetben szereplő utolsó írás, a mesék védelmében írt, Csak ezt ne! című kritika pedig egy olyan sorozat indulását marasztalja el, amelynek versbe szedett mesetörténetei, a klasszikus mesék földolgozásai teljesen értelmetlen megoldásokat kínálnak és a legváratlanabb helyen érnek véget, vélhetően ott, ahol az előre megszabott szöveghatár megkövetelte a lezárást. Egyfelől tehát meggyilkolják a mesét, másfelől pedig mese gyanánt valami egészen mást tálalnak az olvasónak, ami eleve nem töltheti be a mese funkcióját. Hasonló esetre hívja fel a figyelmet Az Ezeregyéjszaka meséi első kötetének megjelenése kapcsán, és rámutat, hogy amivel Prileszky Csilla fordításának megjelenése előtt találkozott az olvasó ez a cím alatt, az bizony nem Az Ezeregyéjszaka meséi voltak, hanem bizonyára jó szándékú, de a történettel való manipulálással a mese lényegét is romboló ferdítések. A felnőttek ugyanis azt hiszik, mindent tudnak a mesékről, és hogy kinőttek belőle, emiatt olyasmit kívánnak tálalni mese gyanánt a gyerekeknek, amit maguk tulajdonképpen sohasem éltek át igazán, és nem ismerik a történetek működését. Ebben segíti az érdeklődő olvasót Boldizsár Ildikó pompás könyve. A szerző Komáromi Gabriellát idézve említi, hogy a gyermeki olvasáskultúra félezer éves, a gyermekkönyv háromszáz, az esztétikai mértékkel megítélhető gyermekirodalom alig több, mint százötven, a gyermekirodalom-tudomány pedig csupán ötven. Olyan tárgy, amit egyetemen tanítanak, és ugyanolyan széles körű diszciplínái vannak, mint a "felnőtt" irodalomtudománynak. Csak éppen a magyar nyelvterületen még kevesen veszik komolyan.
     A mese a tizenkilencedik századig a felnőttek műfaja volt, és bizony nem ártatlan történeteket foglalt magába, nem arról szólt, hogy minden rendben van a világban. A francia mesekultúrában például a vérfertőzéstől kezdve a nemi erőszakon át a szodómiáig és a kannibalizmusig vezető skálán mutatkozik meg a bűnös magatartások sora, mégpedig bizonyítottan nem a teremtő fantázia nyomán, hanem valóságos élmények lenyomataként. Erre a világra próbált a későbbi írásbeli lejegyzés során az erénycsősz szerepét vállaló átíró szalonképes külcsínt szabni, ami szöges ellentétben áll a mese funkciójával, hiszen a szerepe éppen az, hogy a mesehallgatót, olvasót szembesítse az élet kegyetlenségeivel, miközben megtanít azok elviselésére. Boldizsár Ildikó eleve nem is tartja gyermekműfajnak a mesét, és nem osztja a folkloristák véleményét sem, hogy a hajdani mesemondás a szórakoztatás és a gyönyörködtetés céljait szolgálta. Szerinte a jó mesemondó számára a mese nem fikció, hanem megtörtént esemény, ami nem maradhat titokban, és nem mehet feledésbe, ennek érdekében minden egyes újrameséléskor változatlanul kell előadnia a történetet. A mese igazságos, kozmikus világrendre alapul, amely bármilyen egyensúlytalanságot képes helyreállítani, működőképessége csak akkor tartható fenn, ha folyamatosan emlékezünk és emlékeztetünk rá. A mese nem fogadja el a diszharmóniára épülő világot, amelyben büntetlenül uralkodhat a gonosz. A szalonképessé tétel pedig kiirtotta a meséből a varázslatosságot, a csodát, a természetfölöttit, ami nélkül a mese nem működik. A műfaj egyre inkább a hétköznapok felé terelődik, ami a legszerencsésebb esetben ma a gyermekek otthoni, családi hétköznapjainak jeleneteit ötvözi a még feltűnő csodás elemmel. A csoda, a különösség mindig is szervesen hozzátartozott a tündérmesékhez, ám a mese jelképrendszere mögött nagyon egyszerű megfejtés rejlik, amit mi, felnőttek a mesével szembeni gőgös magatartásunk miatt talán nem is ismerünk fel. Boldizsár Ildikó ezért már könyve legelején elmondja, hogyan is kell mesét olvasni, mesét hallgatni, és mire kellene figyelni a történetekben: "...állíthatom, hogy mindenki találkozott már hétfejű sárkánynyal és táltos paripával, szánkázott már az üveghegy sima felületén, volt foglya verekedő kőszikláknak, sőt, hallotta az aranymadár énekét is, és ha nem indult volna el még soha az élet vizéért, épp itt az ideje, hogy felkerekedjen. Igaz, a hétfejű sárkányt főnöknek, néha anyósnak vagy önmagunk rosszabbik énjének hívják, a táltos paripát Mesternek vagy intuíciónak, az üveghegyet legyőzhetetlen problémahalmaznak, amelyen nehéz fogást találni, a kősziklákat Egót felőrlő ellentétes irányú mozgásnak, az aranymadarat például ifjúságnak, egészségnek, az élet vizét pedig a vágyott élethelyzet esszenciájának. Persze minden sokkal szebben hangzik a mesék szimbolikus nyelvén..."
     A mesék nem kötődnek életkorhoz, hanem minden életkorban más jelentésüket tárhatja fel a befogadó. Nem véletlen, hogy a mesék megkülönböztetett figyelemmel fordulnak az élet fordulópontjai felé, miként Boldizsár Ildikó megállapítja, mintha egy másik létmódba való emelkedés, a határokon, saját korlátainkon való átlépés nem történhetne fájdalom vagy szenvedés nélkül. A mesének, miként említettem, terápiás értéke is van és ezt a szerző azzal illusztrálja, hogy a Baltikum egyes népeinél a mesék mágikus erejét arra használták ki, hogy az állatok általa szaporodjanak, a vetés gyorsabban növekedjen és gazdagabb termést hozzon, vagyis meséltek az állatoknak és meséltek a növényeknek. A kutatónő saját gyakorlatát szemléltetve mondja el, hogy a műtétre készülő betegeket legjobb lenne mesékkel felruházni, a műtétre váró gyerek ugyanis a sárkányos, sárkányölős meséktől kap kellő impulzusokat az előtte álló nehézségek leküzdésére, ugyanakkor ilyen meséket nem szabad a lázas gyerekeknek mesélni, mert még inkább fölszökik tőlük a hőmérsékletük. A mesék gyógyító erejének jungiánus értelmezésekor Marie-Louise von Franzot idézve mondja ki, hogy a mesékben elmondott történetek életálmokat és a kollektív tudattalan azon ellensúlyozó folyamatait jelenítik meg, amelyek kiegyenlítik az egyoldalúságot, a betegséget, az emberi tudat állandó elhajlásait, miközben folyamatosan figyelmeztetnek arra, hogy a földi rend elmozdult a kozmikus rendhez képest. Emlékeztet arra is, hogy a mesék kutatásában, értelmezésében és interpretálásában nem lehetünk egyoldalúak és szakbarbárok, tekintetbe kell vennünk a mese keletkezésének helyét, annak a térségnek a mitológiai szimbólumait és kultúrkörét, hiszen amíg a magyar népmesében a sárkány a főhős legnagyobb ellenfele, akit könyörtelenül el kell pusztítani, az utolsó fejét is le kell vágni, mert csak ezáltal tisztul meg a világ, addig a kínai mesében a sárkány pozitív alak, a férfi princípium által megjelenített kreativitást, dinamizmust, a változáshoz és a megváltozáshoz szükséges erőt jelképezi.
     Boldizsár Ildikó könyvében különösen érdekes a Miért nincsenek kertek a mesékben című tanulmány, amelyben megállapítja, hogy a kert a tökéletesség szimbólumaként a középkori vallásos irodalomból került át a tündérmesékbe. Annak ellenére azonban, hogy a mesékben gyakori a rét, a mező, a berek, a pagony, a völgy, a tópart, a láp, a sziget, a sivatag, a barlang, a sűrű erdő, a félelmetes rengeteg, addig a kert viszonylag nagyon ritkán jelenik meg, de ha megjelenik, akkor azonnal tudnivaló, hogy ott valami rossz történik hamarosan, meséje válogatja, hogy mit lopnak el belőle, melyik fa termését dézsmálják meg, melyik növényt tiporják le ismeretlen tettesek, de mindenképpen valami baj következik be. A mesekutató módszeresen kimutatja, hogy a mesékben azért ritka szereplő a kert, mert az eleve egy megművelt terület, ahol valószerűtlen, hogy váratlan veszélyek fenyegetnék a hőst, nem valószínű, hogy ismeretlen lények bukkannak majd fel, más szóval, unalmas színtér. Másfelől, a megművelt kert a boldogok lakóhelye, ezzel szemben a mesehős folyton a boldogságkeresés útját járja, tehát nem tartózkodhat egyhelyben. Ehhez fűződik a kertek ritka mesebeli szerepének harmadik oka is, miszerint a kert műveléséhez időre van szükség, amiből a mesehős hiányt szenved, ugyanis a pillanatnak él, nem érdekli, hogy mi volt tegnap, és mi lesz holnap.
     Boldizsár Ildikó mese-elemzéseit egyszerűen nem lehet letenni, az írások stílusa és a bennünk rejlő felismerések a kötethez bilincselik az olvasót. Csipkerózsika meséje kapcsán például költői kérdésként veti fel, hogy milyen mese az, amely egy olyan nőről szól, aki semmi mást se csinál, csak mindvégig alszik? A részletes elemzés során eljut odáig, hogy Csipkerózsika hosszú és mély álma tulajdonképpen erőgyűjtés volt ahhoz, hogy megváltoztassa, megújíthassa az addigi, idejétmúlt életformát. Hamupipőke meséjének kapcsán a női megpróbáltatásokat veszi számba, és leszögezi, hogy ha valaki elmélyed a válogatás és a rendrakás csöppet sem egyszerű teendőiben, váratlan tapasztalatokkal gazdagodik. Általuk képes lesz megkülönböztetni a jót és a rosszat. Amennyiben ehhez nincs elegendő saját energiakészlete, segítőtársakra van szüksége, Hamupipőkét hangyák és galambok segítik, vagyis a mélyből és a magasból érkező lények, a rejtett erőtartalékok és ösztönök, a tudattalan tartalmak és az intuíció, a sejtés és a sugallat megtestesítői. Teljesen más magatartás ez a feminin életelvet megszólaltató, türelmes, aprólékos rendrakás a világban, mint a férfi potenciában megjelenő bátorság, dinamizmus, tettrekészség: a nők az élet csírájára vigyáznak, a férfiak megszüntetik az azt veszélyeztető szándék forrását.
     A mesék mindig csak egyetlen hős számára végződnek sikeresen, eredményesen vagy beteljesülő boldogsággal, a többiek veszteségre, vereségre vannak ítélve. Akadnak persze olyan mesék is, amelyek a főhős számára is tragikusan végződnek, a hajdani mesékben gyakori volt például az öngyilkosság motívuma. A jungiánus meseértelmezés ezeket a meséket a dölyfösségről való leszoktatás eszközének tartják, ugyanis nem engedik meg a mesehallgató azonosulását a győztes, eredményes és sikeres hőssel, hanem állandóan szem előtt tartatják az elbukás lehetőségét is. Ugyanilyen intő példa a mesékben a hősnek az eredménytelensége nyomán kővé való változtatása. A kőbálvánnyá változtatás ugyanis időt ad, ami alatt cselekvésképtelenné válik a hős, és nem marad más lehetősége, mint az addigiak átgondolása, a feladatmegoldás új módszerének kifundálása, addigi cselekedeteinek revíziója.
     Boldizsár Ildikó egyértelmű megállapítása: "A mesék nem szokták minősíteni a hősök döntéseit, de hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy mi magunk megtehessük ezt." Úgy vezet a kutató a mesék birodalmán keresztül, hogy lépésről lépésre feltárja, miként tanítanak, vagy segítenek ezek a történetek bennünket élni. A Grimm-mesék sorozatából kiemelvén a Szerencsefi János című történetet, arra mutat rá, hogy miként kell az embernek lemondani vágyairól, és tudatosítania a lemondást, elengednie ragaszkodásait, hogy szabaddá válhasson és e maga teremtette szabadság nyomán elérje a boldogságát.
     Boldizsár Ildikó nem kerüli meg a tényt, hogy a gyerekek egyre kevesebb mesét hallhatnak, mert szüleik nem mesélnek nekik, nem olvasnak velük együtt mesekönyveket, ugyanakkor a számítógépen a játékprogramok nyomán meseszituációkba is kerülnek, amelyekben probléma-megoldási lehetőségeket kell keresniük, ugyanúgy, mint a mesékben, ám nagy különbség van a kettő között: "A mesét hallgató gyerek és a billentyűket nyomkodó gyerek közötti lényeges különbség, hogy míg a sorsát egérrel irányító gyerek a szemével és az agyával lát, a mesehősökkel azonosuló gyerek a képzeletével és a szívével. Az előbbi megtanulja, hogy a világban milyen sokféle pusztító fegyver létezik, s hogy ezekkel hogyan irthat ki minden útjába kerülőt (destruktív), az utóbbi megtanulja, hogy a világ milyen sokféle tudásból (pl. eszközökkel, növényekkel, állatokkal való bánni tudás) építhető föl, s hogyan szerezhetők vissza azok a dolgok, amelyek valamikor »idevalók« voltak (konstruktív)."
     A kötet másik két, A mese és a gyermek, illetve a Milyen a jó mesekönyv? című fejezetében az elméleti ismeretek gyakorlati alkalmazását mutatja be a szerző egy-egy könyv vagy mese kapcsán. Ez a két fejezet tulajdonképpen egybefogja az utóbbi évek mesetermését, nem csak magyar, hanem ma-gyarra fordított szerzők műveit is, így kalauzként is működik, kiválóan eligazít a meseirodalom jelenében, a modern mesetermés között. (Akadémiai Kiadó, Bp. 2004)