A szépség mint saját-lét

A költészet, a költői beszéd különlegessége, eminens mivolta - szépségében rejlik. "Hisz »szépnek« azt nevezzük, amit saját léte igazol, és nem ismer önmagán kívül semmi olyan instanciát, mely előtt önmagát igazolnia kellene" - írja Hans-Georg Gadamer Az "eminens" szöveg és igazsága című írásában.¹ Mindig ehhez a széphez, az ebben az értelemben felfogott széphez szeretnénk hozzáférni, ha verseket olvasunk. Ennek a szépnek, e különösnek a hatalmába szeretnénk férkőzni, és ott elidőzni. A költői beszédet mint diktumot (a hatalmát tisztán nekünk kinyilvánítót) az különbözteti meg más típusú szövegektől (mondjuk, a hírtől), hogy benne a beszélő szándékára vagy valamely eredeti cselekvésre való visszautalás inadekvát lesz. A befogadó nem arra figyel, amit közölnek vele (amit közöl vele a beszéd), hanem maga a nyelv lép elé, a nyelv lép előtérbe. És akkor érezzük a legszebbnek a versszöveget, ha a nyelv a maga legtisztább mivoltában, a maga különös transzparenciájában képes elénk lépni. Ebben az áttetszőségben, leheletfinom találkozásban az a legnagyobb és legnagyszerűbb titok, hogy ott/akkor nem megnyilvánul valami, nem megjelenik valami (mondjuk, egy felismerés vagy rácsodálkozás formájában), hanem éppen hogy megvonja magát, eltűnve létezik a számunkra. A költészet e rejtélyéről írja újfent Gadamer: "A költészetet az tünteti ki, hogy benne tárgytalan a valamire gondolás távolsága (Abstand des Meinens), és éppen ezért az, ami nyelvként kifejeződik, többet mond, mint amit a mondás mondani tud. A kimondott és a kimondás hogyanjának meg nem különböztetése az a titokzatos forma, mely megadja a művészet sajátos egységét és könnyedségét [...] A nyelv megvonja magát (verweigert sich), és minden önkénnyel, minden tetszőlegességgel és minden önmagát megigéző akarással szemben ellenállást tanúsít."² A költészet eszerint egyfajta titokzatos feloldódás egy azonosságban, melyet a nyelv elkülönítő-megnevező ereje tart fenn. Ezáltal teremt egységet és válik könnyeddé (ami itt hangsúlyosan nem a nehézkedés hiányát jelenti, nem is súlytalanságot, sokkal inkább a felesleges súlyoktól való megmenekedés képességét, mint pl. az elbizakodottságtól vagy "az önmagát megigéző akarástól" való megszabadulást.) Az egységet és könnyedséget előidéző azonosság szépségében történő feloldódás egyszersmind magunkat-odaadás egy feszültségtérnek, melyet egyfelől a tömörség és a koncentráció, másfelől a végtelenség és a dimenzionalitás éltet.
     E mobil, változatos erők táplálta feszültségteret megragadhatjuk az olvasás időbeli formáját illető probléma felől is. Ekkor az a fő kérdés, hogy miként megy végbe a nyelv felépítése az olvasó tudatában vagy belső hallásában. Itt most két olyan kifejezés került a vizsgálódás menetébe, amelyek a vershez és általában a költői beszédmódhoz történő közelítés során kitüntetett értelmet nyernek és ennek megfelelő bánásmódot is igényelnek. Az olvasásról és a hallásról van szó. A költészet eminens szépségéhez leginkább olvasás és hallás útján juthatunk el. A néma olvasás és a belső hallás fenoménjeiben a költészet olyan ősi jellegzetességei képesek megjelenni, amelyek a világgal való találkozás, primer szembesülés eleven felületeit rajzolják meg, elementáris energiáit szabadíthatják fel, az örömet, a rettenetet, a megszületést és az örök halált. "Az irodalmi szövegek olyan szövegek - mondja megint csak Gadamer -, amelyek hangzását az olvasáskor hallanunk kell, még ha talán csak belső hallással is, és amiket, ha szavalják őket, nemcsak hallunk, hanem magunkban együtt is mondunk. Valódi jelenvalólétüket azzal nyerik el, ha kívülről tudják őket..."³ Tudjuk, hogy a gyerekek milyen hálásak, ha olyan versszövegekkel ismertetjük meg őket, amelyek totális és elemi világtapasztalást tesznek lehetővé a számukra, és milyen játszi könnyedséggel tanulják meg kívülről e verseket.
     Nagyon fontos kérdésnek tartom azt - amit már sokan mások sokféleképpen taglaltak is -, hogy mindez, amiről eddig beszéltem, tehát a költői beszédmód eminens nyelvi szépségének világtapasztalatot is közvetítő jellege és az ezen jelleghez való hozzáférés lehetősége (olvasás, hallás) - a gyermeklíra vonatkozásában is igaz-e. Hangsúlyozni szeretném, akár erős tételként is határozottan állítani, hogy igen. (Itt most nem szeretnék belemenni abba a régóta élő vitába, ami a gyerekirodalom emancipatorikus törekvései körül zajlik. A magam részéről a gyermekirodalom és -líra létezését, tárgyalhatóságát csakis a szépirodalom egészének kontextusán belül tartom elképzelhetőnek s gyümölcsözőnek.) A gyermek néma olvasása borzasztóan pontos - bár törékeny -, belső hallása pedig rendkívül kifinomult. Walter Benjamin Olvasó gyermekéből tudhatjuk, hogy milyen mértékben képes a gyermek átadni magát a nyelv, a szöveg, a beszéd hatalmának, hogy mennyire képes "egészen elragadni őket [ti. a gyerekeket] a szöveg forgataga", hogy milyen határtalan bizalommal viszonyulnak a szépprózai és verses szövegekhez. "Olvasás közben befogja a fülét; könyve a túlontúl magas asztalon, és egyik keze mindig a lapon" - írja Benjamin.⁴ Ebből az egy mondatból is jól látható, hogy a költészet nyelvi megtestesülése az értelmi megragadhatóságon túl tiszta érzékiség is, a költészetben állandóan egybecseng az értelmi megragadás és az érzéki hangzás. Ha a gyermek olvas, a verssel való találkozásakor értelmi és érzéki meghatározottságát egyaránt próbára teszi.
     És történik még valami, ha a gyermek verset olvas vagy hall(gat). A körülötte érzékelt és benne formálódó világ kap határozott kontúrokat. Amiket képzeletében újrarajzol vagy a világot hordozó szöveg betűit követi ujjbeggyel a lapon - "egyik keze mindig a lapon", olvashattuk Benjaminnál (ez igazán a tiszta érzéki, tapintási találkozás a szöveggel, helyesebben annak egyik fontos materializációjával, a papír érdességével vagy simaságával). A gyermek igényes olvasó és hall(gat)ó, igazságérzete kifinomult, az őszinteségre való igénye erős - ezért nagy a felelőssége a gyermek számára verset író költőnek.
 

Az emberalakú óceán

A 20. századi magyar irodalomban Kormos István volt az egyike azon kevés költőnek, írónak, akik mindezt a legpontosabban tudták, érzékelték e téma fontosságát és a legérzékenyebben viszonyultak hozzá. "Költői életem gyerekkorommal zúgott el, nagymama szoknyája körül. Akkor dőlt el, hogy mi leszek, mint ahogy - Móricz Zsigmond okos szavai szerint - mindenkiben gyerekkorában alakul ki a végleges ember..." - írta Kormos A vasmozsár törője alatt című költői önéletrajzában. Szerzőként és kiadóvezetőként, szerkesztőként és barátként egyaránt talán ezért is a legtöbbet a gyerekeknek dolgozott. Ha egy pillantást vetünk művei lajstromára, láthatjuk, hogy ő elsősorban a gyerekeknek írt és - ha lehet ilyet mondani - utána csak a felnőtt olvasóknak. Jóval több gyerekeknek szóló könyvet adott ki és írt, mint amennyit... És itt most nehéz folytatni, mert a Nakonxipánban hull a hó című, Kormos István összegyűjtött verseit tartalmazó vékonyka kötet bizony kiváló költeményeket tartalmaz, igen-igen felkavaró szövegeket. Poétikai bravúrokkal tarkított, egyenletesen jó színvonalú versek ezek, helyenként remekművekkel. És mégis, elsősorban a Vackor-darabok költőjeként őrzi őt leginkább az irodalmi emlékezet.⁵ Ebben persze nagy szerepet vállal Domokos Mátyás, Vackor - hogy úgy mondjam - legjobb gyermekkori barátja, aki az Osiris Kiadó szerkesztőjeként bábáskodik a Vackor-történetek és megannyi más Kormos-mű (Az égig érő fától a Pincérfrakk utcai cicákig sorolhatnánk) kiadása fölött.
     Kormos Istvánnak különös érzéke volt egyrészt a mesei szüzséhez, másrészt a lírai-zenei alaphangoláshoz. Az alábbiakban ennek a kettőnek a figyelembevételével szeretnék röviden szólni Kormosnak a gyermeklírához való viszonyáról. Hiszen ő leginkább verses meséket írt, olyan szövegeket hát, amelyekben a mesei szüzsé és a lírai-zenei ábrázolásmód ugyanazon teremtői mozdulatban oldódik fel. Az előbbire (mesei szüzsé) rögtön egy extrém példát hoznék, amely egyúttal megvilágítja a mindenkori befogadó (és ilyen befogadó a szerző is) lehetséges érintettségét is a történtekben, helyesebben a történtek idealizációjában.⁶ Kormos apja halálát (is) meseként dolgozza fel - lélektanilag és alkotásesztétikailag egyaránt: "Apám halálát nem értettem, csak láttam valóságos alakját magam előtt: megy Ráró vagy Mecsér alatt a Holt-Duna kiöntéseiben, meztélláb, térdig gyűrt nadrágban, hogy csíkot fogjon nekem, esetleg cigányhalat, fölötte füzek, oldalt mogyoróbokrok, toccsan a sárga víz, ahogy meríti talpát belé, szitakötők felhője a csillogó víz fölött, ember sehol; nádas vonul utána, gonoszon, mint valami ellenséges katonaság, s egy hosszú nádszál hátulról utána hajol, orvul derékon üti, s apám két kezét maga elé tartva a vízbe bukik, bugyborékolás, csönd utána, vigyázban áll a nádas - s nincs apám se. Ott fulladtam majdnem a vízbe én is..."⁷ A történet hagyományos mesei-novellisztikus telítettségét s kerekítettségét a pontos topográfiai előrajzolás, hangulatkeltés- és fokozás adja meg, a halál árnyékában születő mesei poétikum forrása ugyanakkor egy valószerűtlen-fantasztikus momentum: az apát hátulról orvul derékon ütő, halálosan megsebző nádszál képe. A nádszál, a törékenység egyik hagyományos irodalmi-filozófiai toposza Kormos megjelenítésében maga válik a halál előidézőjévé. Aminek a nádszál mindenkor oly védtelenül kitett, nevezetesen a pusztulásnak, azt ezennel ő maga okozza. Mi ez, ha nem egy hetyke fricska a halálnak, a pusztulásnak, az elmúlás örök hatalmának. No és persze félelem is mindettől. Ez abban az érintettségben figyelhető meg leginkább, amit az "Ott fulladtam majdnem a vízbe én is" csattanó-szerű mondat közvetít nekünk. Ebből egy kis ugrással általánosíthatjuk a felismerést: a mesében történtek - velünk történnek. S ez különösen igaz a gyermek olvasására, aki mindent magára vesz.
     Ez a költői önéletrajz ugyan sui generis nem gyermekek számára íródott, de Kormos gyermekszövegeiben (is) vissza-visszatérő momentum a halál. Rögtön az első gyermekkönyv, Az égigérő fa A halál és a vénasszony című darabjában mint rászedett, megijesztett hatalmi entitás tűnik föl a halál, aki/ami megijed a mézes-tollas rémséges vénség jelenségétől, akit "az ördög lányának" hisz és elmenekül, nem viszi magával a vénasszonyt. A zsiráfnyakú cicában Színpompánia rosszakarói úgy akarják az ország vesztét, hogy "megkérik Gonosztódort, [...] hogy rontassa össze nagy égzengéssel Színpompánia határait, hadd ázzanak tönkre a házak, a tetők, az utcák, mázolódjanak szét az ország csudálatos tündöklő színei". Nyomatékul s hangsúlyozva, hogy Színpompánia valódi vesztét a teljes sötetség, maga a feketeség jelentené, az összeesküvők elindulnak "a koromfekete éjszakában, [...] fölöttük egy világcsúfja varjú károgott".⁸ A koromfekete éjszaka és a világcsúf varjú mint a halál attribútumai jelennek meg, de végül az egész gonosz terv meghiúsul. Ezekben a szövegekben a halál persze kijátszatik és legyőzetik, de megidézése és jelenléte konstans szövegszervező erőként hat.
     Kormos István verseinek lírai-zenei ábrázolástechnikáját talán Nemes Nagy Ágnes jellemezte a legpontosabban és a legszebben. Jellemző módon a versszöveg érzelmi telítettsége felől közelített a problémához. Ti. Kormos valóban hajlott az érzelmesség felé, de arányérzéke és biztos ízlése legtöbbször megmentette attól, hogy szövegei érzelmesek legyenek, leginkább érzelmileg telítettek maradtak. Lator László idézi Nemes Nagy Ágnes gondolatait egy helyüt: "Nemes Nagy Ágnes mondta nekem egyszer [...], hogy különös, hogy mennyire nem fél Kormos az érzelmi közhelyektől. Csak mondja, mondja, s egyszer csak váratlanul, mondhatni indokolatlanul megszólal a versben a »hegedűszó«."⁹ S valóban, ez az egyszer csak váratlanul megszólaló hegedűszó, ez az egyszer csak tökéletesen ható ritmusösszefüggés gyönyörűen telíti a mesei szüzsét Kormos gyermekverseiben. E ritmusösszefüggésben hol ficánkolón ugrálnak, hol cammogón dülöngélnek a verslábak, hol jambikusan-lágyan lejtenek, hol magyarosan-ütemesen lépkednek. A Vackor-versek változatos, a gyermeki képzeletet is élénkítő ritmusvilágát a jambikus-trochaikus emelkedés-ereszkedés ciklikussága adja, de a sok esetben előforduló sorkezdő hangsúlyos szótagok az ütemes verselést is megengedik. Mindez az élőbeszéd hajlékonyságát varázsolja bele a poétikai zenei teremtettség ívébe, mely ív átvezeti a gyermeket egy másik világba.
     Kormosnak voltaképpen minden - úgymond - felnőtteknek szánt kötetében olvashatunk olyan verseket, amelyekben a gyermekkor képei, emlékei, ízei telítik a poétikumot, csillantják fel tündéresen-valószerűtlenül a megjelenített világot. Különös szépcsengésű szólamokban, alt szomorúsággal és nagyon mélyen őrzött örömmel gyűrűzik be a gyerekkor e kötetekbe. A Szegény Yorickban pl. gazdag variációkban vonul végig a gyerekkori álom-, képzelet-, és megélt-őrzött világ a reggelre virággá változó fej motívumától kezdve a gyereksírás hallgatásán, az ó- és újtestamentumot riadtan silabizáló gyermek képén át az orgonaszappant a gyermek lírai én zsebébe dugó nagymama alakjáig. Az N. N. bolyongásai első versében, a Kisborjakban pedig ily módon: "Gyerekkor: zöld mezőm! két kisborjú kocog / hasig fűtengeren, jézusos fejlehajtva". E gyermekkori idillben felrémlő jézusi mozdulat - a kereszten a világ bűneit magára vevő istenember megadó-tehetetlen fejmozdulata - egyrészt plasztikusan megjeleníti a gyermekkor világának kegyetlen történésekkel is tarkított, homogénnak egyáltalán nem mondható diszperzív mivoltát, másrészt előrevetíti a vég megtörténésében mégiscsak benne rejlő egyéni megváltódás lehetőségét.
     Mindazonáltal némi tipologizálást megkockáztathatunk Kormos István gyermeklírájában. Most csak nagyvonalakban három, egymástól viszonylag jól elkülöníthető csoportról beszélnék. Először a klasszikus és erdélyi népmesei hagyományból táplálkozó verses meséket említem, ezeket a költő Az égigérő fa című kötetben adja közre. Ezek korai próbálkozások, és magukon viselik azt a jellegzetességet, amit Kormos költészete kapcsán élete végéig emlegettek: a népi szürrealizmust, mely meghatározás valószínűleg Szabó Lőrinctől származik, aki Naplójában jegyezte fel, hogy Kormos versformálása voltaképpen "szürrealizmus népi magyar hangon". E darabokra általában jellemző, hogy a népmesei szüzsé még többnyire eluralkodik a szövegben, a ritmus csak ritkán képes telíteni a hagyomány által közvetített és a mű által újraformált mesei tartalmat. Másodikként említem az állatmesei figurákat és karaktereket felvonultató szövegeket, ilyen pl. A Pincérfrakk utcai cicák és más mesék. Itt a lírai-zenei-ritmikai hangoltság azáltal válik a teremtődő poétikum és mesei szüzsé regisztereinek méltó hordozójává-telítőjévé, hogy az ábrázolt állatjellemet vagy állatvilágot motiváltan képes kiemelni. Pl. A kevély kiskakas című versben az állatfigura jellegzetessége a pattogó, egymásra gyorsan sorjázó rövid sorok révén jobban előtérbe kerül. Az ismétlés és a beszélő nevek, a hangutánzó, hangfestő szavak, kifejezések pedig a gyermeki képzeletet stimulálják. Egy harmadik csoportot képeznek a Vackor-mesék. E történetek mindenekelőtt azért formálhatnak igényt a nagyobb édeklődésre a gyermekek részéről, mert bennük túl azon, hogy egy teljes, természeti, állati és antropológiai elemekből építkező világ formálódik, mindez még egyfajta fejlődésen is átmegy, híven a gyermeki világtapasztalás állandó változásban-létéhez. A legfontosabb, amit most kiemelni szeretnék, az a hétköznapi vagy mindennapi fantasztikum folyamatos teremtődése e verses-mesés darabokban. Valószerűtlen-képzeleti és nagyon is természetes momentumok elegyednek szerepjátékokra alkalmas szituációk festésével, ami megint csak közelebb hozza e versvilágot a képlékeny, állandóan formálható gyermeki képzelethez, melyben - mint az álmok terében-idejében - akár az óceán is zavartalanul ölthet emberalakot.¹⁰ De ebben az (óceáni) alakváltásban, -változásban kevésbé a természet antropomorfizálhatósága a döntő, mint inkább az emberben rejlő végtelen lehetőség, amelyet mindenekelőtt a gyerek testesít meg.
 

Medveség

Végezetül egy Vackor-versen szeretném bemutatni Kormos zseniális szituációfestő és jellemábrázoló képességét. A Vackor medvést játszik című költemény úgy indul, hogy a költő általánosságban jellemzi, Vackor épp hol tartózkodik, mit csinál. A verstörténet a Balaton partján játszódik, mókásan-tréfásan festi meg a költő a történet körülményeit, helyszínét. Itt is, mint majdnem minden Vackor-darabban, a halmozás, a metaforicitás, a megszemélyesítés, a rím- és motívumismétlés, valamint a hang- és hangulatfestés eszközeivel találkozhatunk: "a szél a vitorlákat / fújja, /fújja; / és a túlsó parton nagy-nagy / hegyek állnak, / akik csöndben, / mozdulatlan / a Balatonra vigyáznak."¹¹ A helyzet- és tájképrészletek azon túl, hogy az olvasó gyermek képzeletét mintegy ismerős-idilli világba röptetik, egyfajta biztonságérzetet is sugallnak. A verstörténet sodra a játék, a fesztelen, önfeledt játszadozás - a megfestett helyzet- és tájképiség mellett ez uralhatja a gyermek fantáziavilágát a költemény elejének olvastán.
     Ám egyszercsak elérkezünk egy konkrét, az általánosból kiemelt szituációhoz. A vers egyik szereplője, Domokos Matyi, kitalálja, hogy játszszanak medvést: "El is készült egykettőre / az a barlang, / szól akkor Domokos Matyi, / és nincs a szavában sallang: / - Vackor, kérlek, / játsszunk medvést! / Légy te medve! / Neked úgyis semmiség ez, / nem kell beleszoknod ebbe!"¹² E részlet rímpoétikája és az ötlet (medvést játszani) trükkje révén kerülhet az olvasói figyelem homlokterébe. A majdnem tiszta összecsengést produkáló asszonánc következetessége (barlang-sallang, medve-ebbe) a szituáció tökéletesebb felismerését segítheti elő a gyermekben, nem mellékesen a gyermek rímérzékenységét is fejlesztheti. Az ötlet trükkje az, hogy egy medvének (mackónak) kell medvést játszania. Ezt tekinthetjük akár a versmagnak is, az ebből kibontakozó, újabb szálon szövődő történést pedig jellemezhetjük akár játékos belemélyedésként is a szituáció és az önmagaság (ezúttal medveség) megélésébe, megélhetőségébe, amely ugyanakkor mimetikus képességek próbáratételét igényli a gyermekolvasó részéről. Talán nem esünk túlzásba, ha itt egy mágikus dimenzió felsejlését is alítjuk és állítjuk. Ti. az azonosság ilyetén hangsúlyozása, úgymint önmagam legsajátabb mivoltjának meg/felismerése - természetesen Vackornak mint önnön medveségének a felismerése révén -, nos ez a mágikus episztemikus dramaturgia elve: az azonos találkozása az azonossal. A kimondott és a kimondott hogyanjának titokzatos meg nem különböztetése mint a szépség saját-létének egy eminens megnyilvánulása a mágikus azonosság megtapasztalhatóságával (is) gazdagítja a szöveget és a gyermeki fantáziát: önmagam felismerése a másikban vagy a másik felismerése önmagamban mind olyan események, melyek a gyermeki én világában különös metamorfózisokat teremthetnek.
     Mindez a játék szabadságának lehetőségében megy végbe, ami nem komolytalanságot jelent, de az esetleges sikertelenség ódiumától mentheti meg a gyermeket. Az egész medvésdi arra megy ki - derül ki a verszárlatból -, hogy Vackor nagy lehessen (ti. medve), ha tetszik, ezennel medvealakú legyen az óceán: "És álmában akkor / nagy medve volt Vackor."¹³
 

Jegyzetek

A szöveg a DE HPFK IKKA által 2004 októberében szervezett Magyar gyermeklíra című konferencián elhangzott előadás átdolgozott változata.
1 H.-G. Gadamer: Az "eminens" szöveg és igazsága (Tallár Ferenc fordítása). In: Uő.: A szép aktualitása. T-Twins Kiadó, Bp., 1994. 189.
2 I. m. 199-200.
3 H.-G. Gadamer: Szöveg és interpretáció (Hévizi Ottó fordítása). Cserépfalvi, Bp., é.n. 33.
4 Walter Benjamin: Egyirányú utca. In: Uő.: "A szirének hallgatása" (Szabó Csaba fordítása). Osiris, Bp., 2001. 166., 167.
5 Erre jó példa legújabb irodalmunkban - amellett persze, hogy a gyermekek és szüleik folyamatosan, újra és újra generációkon át olvassák a Vackor-verseket -, hogy az alkotók is megidézik, újraírják a Vackor-attitűdöt. Legutóbb pl. Tóth Krisztina A londoni mackók című kötetében vagy Jász Attila a Mese Vackorról meg a Jó Háról című versében.
6 Az önéletrajzi ihletettségű példa felveti persze azt a kérdést, hogy a gyermekirodalomban megformálódó szövegek biografikus referencialitása mennyiben játszhat szerepet a szövegek poétikai dimenzióinak megismerésében. Én most csak jelezni szeretném a problémát, megoldást találni rá a jelen keretek nem elegendőek. Megjegyezném azonban, hogy a nyelvi és referenciális olvasatok egymást kiegészítve járulhatnak hozzá a szövegvilág teljesebb befogadásához.
7 Kormos István: A vasmozsár törője alatt. In: Uő.: Nakonxipánban hull a hó. Kozmosz Könyvek, Bp., 1985. 163.
8 Kormos István: A zsiráfnyakú cica. In: Uő.: A Pincérfrakk utcai cicák és más mesék. Osiris, Bp., 2002. 104., 105.
9 Domokos Mátyás - Lator László: Versekről, költőkkel. Szépirodalmi, Bp., 1982. 313.
10 Kormos szintén A vasmozsár törője alatt című szövegében írja le egy érdekes gyermekkori álmát az óceánról, melynek emberalakja volt. Vö. Kormos: Nakonxipánban... Id. kiad. 168.
11 Kormos István: Vackor medvést játszik. In: Uő.: Mese Vackorról, egy pisze kölyökmackóról. Osiris, Bp., 1997. 67.
12 Uo. 
13 I. m. 69.