Magától értetődik, hogyha Jókai hozzászokik a gyomlálási rendszerhez, az öncenzúrához és az átdolgozáshoz, regényei kerekdedebbek volnának, nagyobb illúziót keltenének az olvasóban s különösen alkalmasabbak volnának idegen nyelvekre való átültetéshez, mivelhogy a fordításnál éppen a legragyogóbb tulajdonságai, a természetesség, az elevenség, a humor, a graciózitás és a nyelv csodálatos muzsikája elpusztulnak, vagy legalább elhalványodnak, míg ellenben hibái, a fantasztikus, szertelen mese, a kompozíció egyenetlensége és a lélektanilag hibás alakok épségben megmaradnak.

Jókai mesélőkedvének bőven áradó forrásait, Jókai írói termékenységének metaforáit - a "százkezű, százfejű óriást", a tenyérnyi kopár helyet buja növényzettel körbenövő "fordított sivatagot", az originálokat ontó "sokszorosító gyárat" -, vagy a "szellemi munkabírás világrekordját" emlegetni² akkora irodalomtörténeti közhely, hogy a kultikus Jókai-befogadás mellett a kritikus Jókai-olvasatoknak is illik azokat komolyan venniük. S éppen azért, mert az írói fantázia töretlen kiáradásának képzetét árnyalja az ihlet elapadásától való rettegés irodalomtörténeti-életrajzírói képzete is: az 1880-as évek Jókai-műveit, s köztük A cigánybárót is, úgy szokás szóba hozni, mint az írói kifulladás pályaszakaszának dokumentumait.³
     Pedig az ihlet elapadásától való félelem, a túltermelési válság okozta írói csőd rémképe Jókainál nem kizárólag egy adott pályaszakasz jellemzője - a termelés kifejezés itt nem valami posztindusztriális irodalomelméleti terminus: már Mikszáth is használja Jókaival kapcsolatban -, hanem végigkíséri az egész életművet. Be kell látnunk, hogy az életmű és az írásfolyamat Jókaira is érvényes lényegi sajátosságáról van szó: az alkotóerő bősége és az ihlet elapadásától való rettegés a romantikus kasztrációs komplexus egyik sajátos változatának kettős tünete. Az írói kedv kiáradása, az  ezért kompenzatorikus jellegű a romantikus írói életművekben;⁴ jelenlétét egyfelől a romantikus személyiség defektusoktól terhelt fejlődésére (ld. például a biedermeier-romantikus testkánon represszív működését),⁵ másfelől a szociokulturális közeg bizonytalanságaira lehet visszavezetni (ld. a magyarországi polgári életmód anyanyelvi identitásválságát a reformkorban és az azt követő évtizedekben).
     A befogadó mentális környezete mindettől semmiben sem tér el, a kortárs közönség ugyanazzal a "dühödt" olvasással, befogadói ismétléskényszerrel válaszol Jókai írói term(el)ékenységére az ötvenes évek után, amellyel a negyvenes években még Jósika sikereit éltette.
     A recepciót természetesen lenyűgözi a megmagyarázhatatlan bőség, s mivel az aemulatio-t - egyfajta értékítéletként is - belülről fakadónak tartja, a "lángelme" vagy az "áldó, melegítő sugarait" szóró "nap"⁶ metaforáival igyekszik leírni azt, ami a kasztrációs eredetű írói hipertrófia mögött lenni szokott: egy felfokozott és palimpszeszt jellegű intertextuális mechanizmust és az alkotói ismétléskényszert. Mikszáth gonoszkodva így fogalmaz:
 

Egy [...] zárt szekrény a »sanctuarium«, s itt vannak a nagy mesebányák, ritka külföldi példányok száz antikváriustól összehordva, írott naplók, bűnesetek gyűjteményei, csodálatos történetek följegyzései, történelmi adomák és legendák tára, olyanok egy írónál, mint a konzervek a hajón, ha nincsen friss anyag, ezekből lehet főzni.⁷

Mikszáth logikáját követve: Jókai a regények megírása után többnyire gondosan visszatemeti a kimerült tárnákat, s ha nem teszi, akkor is nyugodtan alhat, tudja, nincs az a filológus, aki feltárja a szépirodalmon kívüli, a napisajtóból vagy innen-onnan, a soha le nem jegyzett társalgási témákból összeszedegethető forrásokat.
     Akár föl se tegyük tehát a kérdést: honnan vehette Jókai A cigánybáró meséjét. A tiszaeszlári perrel és a nemzetiségi asszimilációval kapcsolatos politikai diskurzusból? A Bécsben cigánybandát fenntartó Nákó grófné alakjából? A magyar nép élcében kiadott cigány-adomáiból? Netán Verdi A trubadúrjának cigányromantikájából?⁸
     Általánosabban véve nem itt találjuk Jókai szerzői intencióit.
     Az olvasásmódok prefigurációja Jókainál nemcsak a kortárs befogadók értelmezői kompetenciájára irányul, és nemcsak azokra, akik a közéleti kontextusokban ideig-óráig azonosítani képesek a téma eredetét, és, mondjuk, kulcsregényként értik A cigánybárót, vagy akármelyik másik Jókai-regényt. Jókai többévtizedes lapszerkesztői tapasztalata miatt tisztában lehetett a modern nyilvánosság szerepével. A politikai ideológiák a felejtés alakzatai nélkül elveszítenék plauzibilitásukat és alkalmazkodóképessé-güket, s erre a felejtésre szüksége is van Jókai nemzedékének, különösen az 1867 után állandósuló ideológiai és politikai identitásválsága közepette. A sajtó (és a 19. században még az irodalom is) a közvélekedést formáló tömegmédiumként azt célozza, hogy a fogyasztó időnként szabaduljon meg a nem-aktuális, nem-kurrens tapasztalaitól. (Bizonyos értelemben csapás lesz Jókaira nézve a jubileumi díszkiadás is, egyvégtében olvasható benne az, aminek az irodalomfogyasztói logika szerint nem volna szabad olvashatónak lenni: az irodalomtörténet persze ennek a látszólagos egészlegességnek a megkonstruálásában érdekelt.)
     Az intencionált kortársi olvasásmód és Jókai eredetkontextusokat törlő írói munkamódszere tehát egylényegű jelenség.
     Van azonban - az előbb kifejtett, a kortársi befogadásnak szánt prefiguratív szándék mellett - egy, a későbbi, a közéleti kontextusok nélküli olvasatokat befolyása alatt tartó tendencia. Amíg a belélő olvasó a saját ideológiai/esztétikai beavatásaként, iniciációjaként olvassa a történeteket - amelyeket általában a szerző önleírásának is tekint a romantika laikus és professzionális befogadója -, addig adottak a értelmezés mesei (morfológiai!)⁹ kontextusai. Jóllehet, az olvasásnak ez stratégiája a kortársi olvasatokban is megvan, ám ott szorosan összekapcsolódik a pillanatnyi szociokulturális kontextusokkal; azt lehet mondani, az iniciatív olvasás a kontextuális kortársi befogadói stratégia tartósabbnak bizonyuló sémája, leegyszerűsödött változata. A hőssel azonosuló naiv olvasók elbeszéléssel szembeni elvárásrendszere mindig az iniciatív történetszerkezetek közelében mozog, a naiv olvasó számára világos, hogy ki a hős és hova szeretne eljutni (vagyon, szerelem, hírnév), és szorít is a hősnek.¹⁰
     A cigánybáró ebből a szempontból tehát mese, sőt varázsmese, az elbeszélés első mondatától kezdve tisztában vagyunk az elbeszélés "beavatós" logikájával, úgyszólván valaki (az elbeszélői hang) beavat bennünket egy történetbe. Ez egyébként elég gyakori elbeszélői pozíció Jókainál: a recepció alighanem szándékosan épp emiatt nem igyekszik differenciáltan meghatározni a mese Jókaival kapcsolatban nagyon gyakran emlegetett terminusát.
     Az elbeszélő tehát bevezeti az olvasót a történetbe, igaz, egy teljes fejezetnyi késleltetéssel tudjuk meg, hogy az iniciatív logika szerint ki lesz a kereső hős: Jónás.
     A késleltetés azonban nem funkciótlan, az előtörténet pontosan azt írja le, ami a mesehősök további cselekedeteit motiválja: a hiányállapot létrejöttének történetét. A hiányállapot, a vagyon, a család és a rang elvesztése a hős szimbolikus kasztrációját jelzi. Jónás feladata ennek az állapotnak a megszüntetése. Egyfajta önleírásként a szerző ezt az állapotot a bőség/ínség oppozíciójával érzékelteti:
 

Mert abban az időben a mostani "magyar Kánaán" csak az ínségnek és a nyomorúságnak volt hazája.
 

A Botsinkay család a Bánátnak nevezett magyar Kánaánban mind a mai napig virul és hatalmas...

A cigánybáró mesés története tehát az iniciáció, az átmeneti rítusok elválasztó-eltávolító-beépítő mozzanatain keresztül helyezi vissza a vagyonától, családjától, rangjától megfosztott hőst eredeti közegébe. Feltűnő azonban, hogy a mese szabályos funkciórendjével ellentétben A cigánybáróban nincs határozott ellenfele a hősnek, nincs megszemélyesíthető ellenségkép, az első pillantásra nem nyilvánvaló, ki fosztotta meg javaitól a hőst. A "történelmi fordulatot" megszemélyesítő Savoyai Eugén? Esetleg a szultán, aki Botsinkay Gáspár és Szaffi nagyapjának haláláért felelős?
     Az eredeti bűnt A cigánybáróban nem a varázsmesei ellenség követi el: az "apák" (Szaffi nagyapja és Jónás apja) önmagukat fosztják meg saját javaiktól, a kincs elásása és a menekülés az, ami a hiányállapotot létrehozza, s ez eredményezi a hős átmeneti kasztrálását. Az apák önkifosztását az "anyák" hathatós segítségével majd egy "pótanya", Mária Terézia kompenzálja. Jónás anyja az útnak indító funkcióját viseli, nélküle Jónás nem tudná, hol van jogos öröksége; Cafrinka pedig az adományozó/segítőtárs szere-pében jelenik meg.
     Jónás - a varázsmesei szüzsémenet szerint - nem boldogul segítők nélkül: a hivatalnokok, akik megmutatják mocsárrá vált birtoka határait és egyúttal eljuttatják őt keresése céljához; a kincshez vezető jóslatot kimondó Cafrinka, aki "pirinc"-nek, hercegnek, királyfinak nevezi Jónást (s így Jónás maga is teljes joggal tekinti magát mesehősnek); nem csoda hát, ha Jónás egy varázsmesében érezvén magát azt gondolja, Szaffi macskává tud változni; de segítő Merci kormányzó, és Mária Terézia udvari bolondja is. ("Valamikor magyar kálvinista diák volt" - írja az elbeszélő: lehet, hogy nem is udvari bolond az illető, hanem egy testőríró?) Végsősoron Eugén herceg is éppen ezért fontos figura, egyfajta akaratlan és távoli segítőtárs, hiszen ő javasolja, hogy a felszabadított Bánát közvetlenül a bécsi adminisztráció irányítása alá kerüljön, így kerülhetnek majd Jónásék a magyar királynő felséges színe elé.
     A Jónás és Szaffi házasságát a mátrikulába be nem jegyző pap, a disznókereskedő Loncsár, Arzéna, Feuerstein és Pumpernickel sem Jónás ellenfele, inkább hősünk beavatásának megszemélyesített akadályai, nehéz feladatai. Közülük Feuerstein az álhős, Arzéna a lakodalmi rítusokból is ismert álmenyasszony szerepét játssza, s ha már van álmenyasszony, kell lennie ál-apósnak is.
     A szimbolikus hármas kasztráció, a vagyontól, a családtól és a rangtól való megfosztottság miatt Jónásnak három nehéz feladatot kell teljesítenie a beavatás során.
     Vissza kell szereznie a vagyont:
 

Botsinkay Jónás egy szép napon arra virradt, hogy ő a temesi Bánságban egy tizenhatezer holdas birtoknak, meg egy kastélynak az ura, amibe csak bele kell neki ülni.

Meg kell házasodnia:
 

Nemsokára meg fogsz házasodni. Amit a feleséged a menyegző éjszakáján álmodni fog, azt mondasd el magadnak: mert az az álom beteljesül, s akkor te olyan gazdag ember fogsz lenni, amilyen az apád volt; még annál kétszerte gazdagabb.

És végül bárói rangot kell szereznie:
 

Minthogy "a bárónál kezdődik az ember", annálfogva felülről lefelé őnála is végződik.

A beavatás hármas feladata azonban Jókai sajátos történetvezetése miatt eltér a befogadói elvárásoktól, s a laikus olvasó alighanem itt kezd megzavarodni. Ha már megvan a vagyon és Szaffi szerelme, miért nincs vége a történetnek? Azért, mert házasságuk szabálytalan, vadházasság, s mert nincs meg a bárói rang? A romantikus olvasót ez vajmi kevéssé érdekli. Pedig itt a "csavar" A cigánybáró történetében: nincs az iniciációnak olyan egyenes útja, mint a varázsmesékben, és nem olvasható egyenes vonalú személyiségfejlődésként, egyfajta mesei "Bildungként" sem.
     Az olvasónak rá kell jönnie, hogy nem varázsmesét olvas, varázslat és boszorkányság sincs, Szaffi nem tud macskává változni, Cafrinka nem boszorkány, hiába égetik meg az ördöggel való cimborálás vádjával. Ami A cigánybáróban olvasható, az többszörös irónia: maga az iniciáció hármas feltételrendszere is ironikus tehát, de ez még összetettebbé válik a kisregény A báróság hét próbái című fejezetében, ahol Feuerstein tábornokék saját mulatságukra "ál-iniciációt" játszatnak el Jónással:
 

- [...] Mert aki ezen rang elnyerése után vágyik: annak hétféle próbát kell letenni majd az udvar előtt.
- Leteszem én, ha még annyi lesz is. Mik azok a próbák?
- Először is az erényesség, másodszor a vallásosság, harmadszor a hűség, negyedszer a nemesség, ötödször az illendőség, hatodszor a vitézség, hetedszer a bölcsesség próbáit.
- Ej, de drága ez a báróság! S ezzel mind kell egy bárónak bírni?

Kell. Jónás tehát az erényesség próbájaként udvarol a társaság "legkevésbé szép" hölgyének (Feuerstein feleségének); megígérik neki, hogy Meister Pumpernickel a vallásosság próbájaként latinul - azaz az általa használt makaróni-nyelven - tanítja imádkozni; hűségét úgy bizonyíthatja, ha megtartja azt a fogadalmát, hogy a lakomán csak eszik, de nem iszik. Aztán jönne a következő:
 

- No most a negyedik próba: a nemesség.
- Az megvan.
- De a leszármazásnak van próbája. Mi van kegyelmednek a címerében?
- Egy buzogányos férfi, aki egy medvét kopjával keresztülüt.
- Azt meg kell tenni kegyelmednek, hogy ősapjától való leszármazását bebizonyítsa.
- No még ezt is elvállalom; csak kedvemrevaló hajító kelevézt kapjak hozzá; medve csak lesz itt az erdőn?

Nem elég tehát a leszármazás bizonyítása, a de genere Botsinka önmagában semmit nem számít! A családi címer viszont nagyon tanulságos a hős szimbolikus kasztráltsága miatt, a Botsinkay nemzetség ősapjának nyilvánvaló fallikus attribútumai vannak: buzogány és kopja, és ráadásul még Botsinkaynak is hívják őket. Ehhez képest majd csak egy medvebőrbe öltöztetett szamarat kell ledöfnie. A meta-iniciációban tehát van ellenfele Jónásnak: egy "álruhás" csacsi.
     Az ötödik próba az illendőség:
 

...meg kell tanulni az udvarnál szokásos üdvözléseket, az etikettet, a komplimenteket, a menüettet és a kontratáncot, meg a Hofceremoniellét.
     De erre nagyon vakarta a tarkóját Jónás úrfi: "ez nagyon savanyú alma!"

A hatodik próba a vitézségé, a vívásé; a hetedik a tudományé. Jónás ezeket Jókai Cigányadomáihoz méltó módon oldja meg, bal kézzel megfogja Pumpernickel vívómester kardját, hogy végre megszúrhassa; s nem árulja el, hogy franciául gyönyörűen beszél, németül meg pár nap alatt megtanul. Hasznát is veszi, így tudja majd lefordítani Arzéna Feuersteinhez írott levelét, s helyzetét átlátva (hiszen Arzéna nem valódi menyasszonya) meg is szökik a további próbák és megaláztatások elől.
     De az iniciáció lineáris menete nemcsak a "hétpróbák" miatt törik meg. A beavatás három feladata ugyanis egymás feltételeiként fogalmazódik meg: a gazdagsághoz meg kell nősülni, a nősüléshez bárónak kell lenni, a bárósághoz viszont gazdagnak, ahhoz azonban előbb meg kéne nősülni stb.
     Az első feltételnél Cafrinka avatkozik be a beavatás lineáris menetébe: jóslatot mond arról, hogy Jónás felesége a nászéjszakán fogja megálmodni a kincs helyét, ez azonban, mint utóbb kiderül, nem jóslat, hanem Cafrinka utasítása Szaffinak, aki csak akkor árulhatja el a vagyon rejtekhelyét, ha Jónás feleségül vette.
     A második feltétel Arzéna feltétele - ekkor Jónás még azt hiszi, hogy Arzéna az igazi menyasszony -: eljátszanak tehát előbb egy hamis báróvá avatást, de később Mária Terézia is azért akarja bárósítani Jónást, hogy Arzénát hozzáadhassa. Csakhogy Jónás ekkorra már nős - mégha törvény szerint nem is -, két gyermeke is van. Ezt a hibát azonban csak a bolond kálvinista tudja helyrehozni. Mária Terézia furfanggal kicsalt kézjegye szentesíti Jónásék vadházasságát, ekkor derül ki Szaffi fejedelmi származása is:

 
Mikor a püspök azt kérdezte a menyasszonytól, hogy mi a neve, mi a vallása, Szaffi szelíd, csendes hangon felelt meg rá.
- Igenis, van nevem. Apám volt Szaffi Kuli kán, a tatár Ghiraiak nemzetségéből, Mehemed, temesvári basa leányának férje. Anyám keresztyén volt. (Isten nyugtassa meg!) A szent keresztségben Zsófia nevet kaptam! Itt vannak az írások, amik mind ezt bizonyítják. Sok esztendő előtt, mikor az atyám halálán volt, elmondá anyámnak ezt a titkot, hogy hová vannak elrejtve Mehemed basa kincsei, s elküldött bennünket Magyarországra, hogy legyünk ott, azon a helyen, és várjunk rá; míg egyszer a Botsinkay család ivadéka visszakerül a bujdosásból, s birtokát elfoglalja: akkor közöljük vele azt a titkot. Nem voltunk boszorkányok, nem voltunk bűvésznők; egy titkot őriztünk. Ami azután történt: Isten akarta, hogy így történjék.¹¹

De ott van még a harmadik feltétel is, csakhogy a báróságot és a Szent István lovagrend tagságát nem a leszármazásért (nem a gensért) és nem a testi-szellemi kiválóságért, vagy a furfangért (a zsenialitásért) cserébe lehet nyerni, hanem pénzért:
 

Ha tudott egy Beleznay gróffá lenni, egy Grassalkovics herceggé lenni, miért ne lehetne egy Botsinkay báró?

S Jónás fizet "mint egy Csekonics", de ez is "balul üt ki": végül is grófi címet szerez, nem báróit.
     A történetképzés alakzatai és a naiv olvasat tehát ketté válnak. Az olvasói elvárásokban az előtörténet után egy lineáris kalandsor következik, de a szöveg ezt folyton megtöri, s az olvasónak a látszólag össze nem tartozó fragmentumokból kell összeillesztenie a történet iniciatív menetét. Az olvasót elsősorban az téveszti meg, hogy Jónást tekinti az általa olvasott "mese" hősének, Jónásé minden olvasói empátiája.
     Ne feledjük azonban, hogy az elbeszélés eredeti címe a folyóiratközlésben még Szaffi volt. A Székely Nemzetben jelent meg először 1883-ban, tizenkilenc folytatásban; önálló kötetben egy évvel később. A végleges, A cigánybáró cím által sugallt koncepció, az iniciáció egyenesvonalúságának többszörös megtörése a megírás folyamatában alakulhatott ki. (A folyamatos változtatások miatti következetlenségeket, az időkezelést és gyermekek motiválatlan felbukkanását senki sem javította később.) A Szaffi cím még az olvasó "beavatós" elváráshorizontját jelölné meg, a kincs-toposzt, és a "Szaffi az igazi kincs" sztereotip happyendjét. Az elbeszélés utolsó bekezdése ("A Botsinkay család a Bánátnak nevezett magyar Kánaánban mind a mai napig virul és hatalmas, s tagjai grófi koronát hordanak, aminek az ágait bizony nem a feleségeik révén, hanem a maguk érdemeivel szerezték.") nem önmagában ironikus, hanem Jónás kanyargós története miatt.
     A recepció be van tehát vezetve A cigánybáró mesebeli sűrű-sötét betűerdejébe, és nem talál ki belőle: ami a szövegen belül a sztereotípiák (cigányromantika, ideológia stb.) ironikus kezelésének látszik, a szövegen kívül újfent közhely. Jókai módszere nagyon körmönfont: olyan fiktív világot próbál megteremteni, amelyben a közhely ironikusan kezelhető. De talán még ezt sem ő találta ki, hiszen alighanem az Osztrák-Magyar Monarchia is effajta kulturális tér volt: kulturális fikció és aemulatio. Jónás beavatásának története tehát a Monarchia öniróniája volna?
     S vajon A cigánybáró bőség- és ínség-metaforáira figyelt-e fel Ignaz Schnitzer és Strauss? Az operett fiktív pompája és Girardiék "hiteles" jelmezei - állítólag a Grinzing környéki cigányok rongyos gúnyáiból válogattak a bécsi bemutatóra¹² - ugyanennek a kulturális bujaságnak és a nyomorúságtól való rettegésnek a bizarr kevercse.
     Lehet ezek után még valamit mondani?
     Talán még Mikszáth, a Jókaival néha a tisztelet hangján is gonoszkodni tudó Mikszáth még tudna:
 

Úgy viszi őt a saját fantáziája, ahogy aztán az ő írása minket olvasókat ragad ellenállhatatlanul ungon-berken keresztül az ő eszményített világába, nem is gondolkozunk már, csak követjük elkábulva, megmámorosodva költészetének illatától, nyelvének zengésétől és humorának édességétől, még az is, aki nem mulatni akart, hanem bírálni, még a kritikus is elfelejti célját, lecsapja hibákat kijegyző ceruzáját s rohan-rohan a tündéries pompába öltözött betűerdőkön át mosolyogva, könnyezve, ahogy a nagy költő akarja s felkiált a végén, mint Erdélyi János: »Jókait nem kell bírálni, Jókait élvezni kell.«¹³

Jegyzetek

1 Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora, Mikszáth Kálmán művei 6., Bp., 1967. 281.
2 Nógrádi László, Szabó László és Zsigmond Ferenc Jókai-hasonlatait idézi: Szilasi László: A selyemgubó és a "bonczoló kés", Bp., 2000. 38-39.
3 Nagy Miklós: Jókai Mór, Bp., 96-98. A rövid fejezet címe: A nyolcvanas évek: küzdelem a kifáradás ellen.
4 Igor P. Szmirnov: A romantika avagy a kasztrációs félelem, in: Újragondolni a romantikát, szerk. Hansági Ágnes és Hermann Zoltán, Bp., 2004. 225-266. (különösen: 225-231.)
5 Sigmund Freud: Studienausgabe Bd. V. (Sexualleben), Frankfurt am Main, 1982. 176 skk, 239.; Michel Foucault: A szexualitás története I. A tudás akarása, fordította Ádám Péter, Bp., 1999. 19-52.
6 Nógrádi Lászlót és Kristóf Györgyöt idézi: Szilasi László, i.m. 24-25.
7 Mikszáth Kálmán, i. m., 305.
8 Az Azucena-Cafrinka párhuzam közvetlenül is adódna, nem is szólva arról, hogy Verdi A trubadúrjának "második" magyarországi ősbemutatójára (Nádaskay Lajos fordításában) az azidőtájt megnyílt pesti Operaházban kerül sor 1884. december 7-én - az "elsőt" a Nemzeti Színházban tartották, 1853. január 19-én -, s a próbák A cigánybáró megjelenésével egyidőben zajlanak.
9 Propp ritualista koncepciójával kapcsolatban ld. Vlagyimir Propp: A mese morfológiája, Bp., 1976., illetve uő., Čńňîđč÷ĺńęčĺ ęîđíč âîëřĺáíîé ńęŕçęč, Moszkva 2002. (első kiadása: Leningrád, 1946.)
10 Közbevetőleg: mi az oka annak, hogy a 19. századi irodalomtörténeti, professzionális recepció vagy nem értelmezi a tárgyul választott műveket, vagy ha értelmezi, a laikus olvasatokhoz mérhető banalitásokat sorol?
11 A romantikus hősökben van valami félelmetes: ha Szaffi mindezt jóelőre elárulná, történet sem lenne. Azért hallgat, hogy az iniciáció végbemenjen?
12 Moritz Csáky: Ideologie der Operette und Wiener Moderne. Ein kulturhistorischer Essay zur österreichischen Identität, Böhlau Verlag, Wien-Köln-Weimar, 1996. Csáky Móric könyvének recenziója: T(?). Parsons: Kacagás és felejtés, BUKSz, 1997/2.; ld. még Hanák Péter: A bécsi és a budapesti operett kultúrtörténeti helye, Budapesti Negyed 16-17. (1997/2-3.)
13 Mikszáth Kálmán, i. m., 276.