I. Egy reggel itt és most

...amikor végre elkezdődik a történet, persze csak lassan, nehezen, hiszen szombat reggel nem lehet csak úgy nekiugrani a dolgoknak.

A reggeli nap bearanyozta és megszépítette Budapest zsúfolt, füstös belvárosát. Megcsillant az ablakokon és az autók szélvédőjén, elvakította az aluljáróból felsiető gyalogosokat, megörvendeztette a madarakat és a gyerekeket. A Blaha Lujza tér satnya fáin lakó verebek boldogan fürödtek a porban és a fényben, de csicsergésüket elnyomta a szombat reggeli forgalom zaja.
     A motorberregés, tülkölés és a tülekedő nép zsivaja monoton zsongássá szelidült, mire felért a negyedik emeletre. Itt aztán a napsugárral karöltve megpróbáltak felébreszteni egy kócos, rakoncátlan hajú kislányt, aki a legfelső emeleti lakás keletre - és a Keletire - néző szobájában aludt. Dorka a kéretlen ébresztés ellen a kispárna alatt keresett menedéket, több-kevesebb sikerrel. A zajt szinte észre sem vette, annyira megszokta már, hiszen a Nagykörút és a Rákóczi út egész nap ontotta az autókat, de az incselkedő napsugarat kivételesen a pokolba kívánta. Nem mintha nem szerette volna a napfényt, sőt: mikor öt évvel ezelőtt beköltöztek ide, a téglarengetegbe, sokáig a napfény volt az egyetlen vigasza. A napfény, ami jó időben egész nap besütött a lakásba, és ha Anya éppen nem volt kéznél, simogatta és becézgette a kislányt.
     - "Ilyen fényes lakás még a Riviérán is ritkaságszámba megy" - próbálta jobb kedvre deríteni őt Gábor, Anya új férje is. Meglehetősen kevés sikerrel. De ami igaz, az igaz: a lakás minden bizonnyal az egyik legnaposabb volt a belvárosban .
     A lány kis idő múlva óvatosan kidugta egyik fülét a párna alól, hallgatózott, de teljes volt a csend. "Ezek szerint mindenki alszik még"- gondolta, s már éppen vackolta volna vissza magát, mikor eszébe jutott a tegnap esti telefon, meg ami utána történt. 

Tegnap tíz óra is elmúlt már, mikor csörgött a telefon. Ez persze nem volt meglepő, az ilyen kései hívások egyáltalán nem mentek ritkaságszámba náluk. Anyát keresték a vendégek a fodrászatból, mert a hölgyek valami titokzatos oknál fogva este tíz után szoktak rájönni, hogy az a félhosszú vörös lobonc a fejükön, amit eddig sikkesnek és kihívónak tartottak, valójában ósdi és közönséges. Vagy Gábort valami szerencsétlen fickó, akinek a krimi közepén romlott el a tévéje. Dorka - már pizsamásan kucorgott az ágyon, a salátává olvasott Harry Pottert lapozgatva - előre vigyorgott, mikor meghallotta, hogy Gábor veszi fel a telefont. Imádta azt a gúnyos hangot, ahogy Gábor ilyenkor beszélt a "tisztelt kuncsaftokkal": "Sajnos, a mai éjszakám már teljesen be van táblázva, de mit szólna, kedves uram, valami délelőtti időponthoz?"
     De Gábor nem poénkodott, hanem ijedt hangon hívta Anyát: "Márika néni Szentpéterről". Erre Dorka is lekecmergett az ágyról, és kikukucskált az előszobába.
     Anya egy szál hálóingben, mezítláb topogott a hideg kövön, s halálsápadt arccal hallgatta a bőbeszédű Márika nénit. Aztán a végén csak annyit mondott:
     - Azonnal odamegyek! - letette a telefont, és Gáborhoz fordult:
     - Őridédi leesett a létráról. Valami kisrigót akart visszarakni a fészekbe - jó, mi?, hetvenhat évesen -, három helyen tört el a karja meg a lába, műteni kell, de altatják, és ez az ő szívével elég veszélyes... - Anya közben elkezdett öltözni, de látszott rajta, hogy ideges nagyon: képtelen volt rendesen begombolni a ruháját. - Délután jöttek haza a szomszédok, akkor találták meg, már kiabálni se nagyon volt ereje. Sopronba vitték a kórházba, nemrég kezdték a műtétet... De valami komplikáció van... Csinálj gyorsan egy kávét, máris indulok.
     - Veled megyek! - mondta egyszerre Gábor és Dorka, de Anya csak egy csúfondáros pillantásra méltatta őket - miközben épp a második nejlonharisnyát szakította el idegességében:
     - Ja, aztán a Kisfecó legfeljebb meglepődik reggel, hogy üres a lakás.
     Erre aztán se Dorka, se Gábor nem tudott semmi okosat mondani. Végül is egy négyéves gyereket mégsem hagyhatnak egyedül. Gábor majdnem elkezdett, csak úgy "csináljunk már valamit"-alapon veszekedni Dorkával, hogy miért nincs rajta papucs, meg egyébként is, nem kéne-e aludnia már. De aztán inkább hagyta az egészet.
     Anya közben belebújt az edzőcipőjébe.
     Dorka és Gábor összenéztek. Eddig is látták, hogy Anya síkideg, de hogy ilyen vészes a helyzet, nem gondolták volna. Anya ugyanis egyáltalán nem az a fajta nő volt, aki nejlonharisnyához edzőcipőt húz...
     - Nézd, Erika, nem indulhatsz el... Ilyen állapotban nem lehet vezetni... - próbálkozott Gábor.
     De Anya csak rángatta a cipőfűzőjét, aztán, amikor az egyik fele a kezében maradt, felnézett. Dorka látta rajta, hogy mindjárt elsírja magát.
     - Nem akarom, hogy..., hogy valami baja legyen... - mondta aztán Anya konokul, és elkezdte öszecsomózni a cipőfűző elszakadt végeit.
     - Én meg azt nem akarom, hogy felcsavarodj egy francos fára és te is... - mondta Dorka szinte sikítva. Gábor átölelte a kislányt, és szokatlanul határozottan szólalt meg.
     - Igaza van Dorkának. Nem indulhatsz el. Hidd el, a dédi a legjobb kezekben van. Holnap reggel...
     Dorka, amint megérezte, hogy mostohaapja nem engedi el Anyát, szinte teljesen megnyugodott. És amíg a felnőttek majdnem hajbakaptak - Nem mész sehova! Máris indulok! - eszébe jutott a megoldás.
     - Maradjatok már! Azaz tudjátok mit, menjetek el mind a ketten! Elleszünk a Fecával gond nélkül... A hűtő dugig van kajával, délelőtt kiviszem a Gellérthegyre, alvás után meg elmegyünk, megnézzük a Diát. Tudjátok, most vizsgázik második danra, és az öcsi is úgy odavan érte...
     Anya megpróbált egy kicsit ellenkezni, de Gábor már húzta is a koszos csukáját.
     - Igaza van Dorkának. Ez lesz a legjobb megoldás. Figyelj, nagylány, ott a telefonom a kredencen, valamennyi pénzt találsz a fiókban. Reggel felhívhatnád a Kátai mamát meg a Hárs mamát, az Őri mamáékat felesleges, szerintem reggel Kecskemétről egyenesen jönnek ők is a dédihez... Szerintem estére itthon leszünk.
     Mire Gábor befejezte a litániát, Anya már az ajtóban topogott. Szandálban. "Legalább egy kicsit megnyugodott" - gondolta Dorka.
     Gábor felkapta a dzsekijét, egy pulóvert nyomott Anya kezébe és tuszkolta az asszonyt kifelé a gangra. Aztán, mielőtt betette volna az ajtót, még egyszer visszanézett.
     - Kösz, nagylány! - mutatta Dorka felé felfordított hüvelykujját, és nagyon bíztatóan mosolygott. - Nyugi, nem lesz semmi baj!

- Viszont ha én vagyok ma a bébicsősz, akkor ideje lesz végre felkelni - sandított az éjjeliszekrényen heverő mobiltelefonra Dorka. - Fél nyolc... Lila hajnal van még, de Feca hétvégén mindig kukorékol...
     A felkelés Dórának egyáltalán nem volt erős oldala. Egyrészt nála nagyobb álomszuszékot keveset hordot hátán a szép Föld. Másrészt ott volt a Reggeli Beszélgetés.
     A Reggeli Beszélgetést még Apával játszották reggelente. Végül is ez volt az egyetlen dolog, amit Dorka az édesapjától örökölt. Akkor, régen, még Kecskeméten, Apa minden reggel odaült a kislány ágyára, és ezzel a kissé bugyuta játékkal ébresztette őt. Bár hét rettenetesen hosszú év telt már el az utolsó igazi Reggeli Beszélgtés óta, Dorka nem tudott felkelni nélküle. Hét év óta gondolatban minden reggel megkédezte magától ugyanazokat a kérdéseket, s rendben felelt is rájuk magának.
     - Jó reggelt, Dórikamórika királykisasszony. Kegyeskedjék szép szemét kinyitni, s tisztelje meg ezt a szép napot fényes jelenlétével - kezdte beszélgetőtárs híján a kislány minden reggel.
     - Jó reggelt, jó reggelt, egy reggel sohasem lehet szép! Ugyan, miért is kelnék fel? - felelt magának méltatlankodva minden nap ugyanúgy.
     - Jaj, tegnap is ezt mondta, királykisasszonyom. Aztán micsoda szép napunk volt, ugye? Ott volt például a legszebb dolog a napban... - kezdte a mondatot Dorka, s rendesen folytatta azzal, ami a legszebb volt a tegnapban:
     - ...a Blahán lent a porban fürödtek a verebek. Teljesen felverték a port a fák alatt, és a napsütésben gyönyörűen táncoltak a porszemek. A suliból hazafele jövet láttam, amikor átvágtam a téren.
     - Aztán ott volt a legviccesebb dolog...
     - ...a Liptay képe, amikor edzésen jól fejberúgtam - felelte nemlétező beszélgetőtársának Dorka lelkesen. - Dia végre összepárosított minket küzdésre, erre várok már hetek óta, aztán jött a Liptay a hihetetlen nagy arcával, hogy na, kislány, kell egy pofon, de még mielőtt felemelhette volna a kezét, rúgtam egy szép mawashi gerit, azt se tudta merről jött, tök ciki volt neki, a Dia le is állított minket, és megkérdezte, jól van-e... - az önmagával-beszélgetésben az volt a jó, hogy senki nem kezdett el ilyenkor szónokolni - ahogy az igazi felnőttek, tisztelet a kivételnek -, hogy node Dorka, ha valakit fejberúgnak, az egyáltalán nem vicces.
     - És persze a legjobb dolog...
     - Ahogy Gábor visszanézett az ajtóból este. Olyan nagyon büszkén meg bizalommal meg hálásan - mondta szégyenkezve. Végül is ezt a játékot Apától örökölte, és mindig, amikor Gábor szóba került a tegnap legszebb, legviccesebb, legjobb dolgai között, kicsit lelkiismeretfurdalása volt a kislánynak. - Meg persze hogy Anya nem ment el olyan idegesen egyedül.
     - Na látja, Kicsi Felség! A mai nap is tele lesz szép, vicces meg jó dolgokkal! Meglátja, honap nem győz majd válogatni közöttük! - fejezte be végre furcsa beszélgetést Dorka. Régente ilyenkor jött még egy nagy ölelgetés meg a reggeli puszi Apától, de erre már alig emlékezett a kislány.
     "Ezt a gyerekes marhaságot... Igazán leszokhatnék már róla" - pironkodott maga előtt. Aztán végre kimászott az ágyból.
Gondolta, megkeresi az öccsét, de aztán mégsem a nappali felé indult. Feca biztos a tévét bámulja, és észre se vette, hogy Anyáék nincsenek itthon Hiszen Anyáékat hétvégén tíz előtt felkelteni felért egy harakirivel. A gyerekek szombat-vasárnap reggelente teljes önellátásra rendezkedtek be: Fecó általában egy joghurt meg egy zsemle társaságában nézett valami világmegmentős sorozatot a Minimaxon, Dorka meg mindig tartogatott az éjjeliszekrényében csokoládét, hogy holmi éhség miatt ne kelljen felkelnie.
     Az első út inkább a fürdőszobába vezetett. A vécén ülve csak úgy megszokásból felvett egyet a padlón heverő újságok közül. "Érdekes - gondolta - valahogy minden sajtótermék itt köt ki, a Feca Buci Macijától kezdve Gábor Hócipőjéig. Még a Popcornjaimat is ide eszi a fene, pedig azt a szörnyűséget rajtam kívül állítólag nem olvassa senki."
     Unottan átlapozta a kezébe került lapot. Valahol a harmadik oldalon egy kedves nagypapa-kinézetű ember fényképe alatt vastagbetűs felirat kiabált: "Továbbra is eredménytelen a nyomozás".
     - Szegény - gondolta Dorka -, két hete még a címlapon volt minden nap... Á, ezt is elfelejtik előbb-utóbb, mint a többi szenzációt...
     Ledobta az újságot a kupac tetejére, összeszedte magát, belebújt a kék-sárga csíkos fürdőköpenyébe. Mosdás helyett belenézett a tükörbe, és megállapította, hogy a haja, mint általában, olyan mint egy szénaboglya. Hiába Anya minden praktikája, a fekete tincsek még véletlenül sem vesznek fel olyan formát, amire kis jóindulattal azt lehetne mondani, hogy frizura. "Anyának én egy szakmai csőd vagyok - fintorgott a tükörbe. De legalább nem festetek hatodikos létemre csíkokat a hajamba, mint a Seress a másodikról."
     A mandulavágású zöld szemével meg a csinos orrával viszont ma is elégedett volt.
     - A számmal is csak az a baj, hogy nem tudom tartani - vigyorgott még egyszer magára, aztán elindult, hogy közölje öccsével a híreket.

Végigbotorkált a mindig félhomályos folyosón, aztán benyitott a nappali, dolgozó- és tévészobaként használatos legnagyobb helyiségbe. A várt félhomály és rajzfilmlövöldözés helyett áradó napfény és nyugodt csend fogadta. Csak a szombat reggeli gyér forgalom zaja szűrődött be a hatalmas ablakokon. "Hihetetlen, még alszik a csibész..." - gondolta Dorka, és odasétált az egyik ablakhoz. Elhúzta a függönyt és kinézett. Innen fentről az autók helyes kis matchboxoknak tűntek, az emberek meg még helyesebb hangyáknak. Dorka szeretett itt a félköríves kiugróban állni, és elmélkedni a nyüzsgő város meg úgy általában a világ felett. Anya el sem tudta képzelni, mit álmodozik folyton az ablaknál; szerinte az egész nézelődés csak arra jó, hogy addig se kelljen a matekleckével meg a fizikával foglalkozni...
     Jó ideig ácsorgott most is a függöny mögött, aztán egyszer csak megkordult a hasa.
     - Ideje felkelteni ezt a lusta disznót is... - mondta csak úgy magának, aztán elindult Fecó "szobájába".
     A kisfiú a lakás másik végében, a konyha melletti régi kamrából kialakított kicsiny birodalmat uralta. Az aprócska helyiséget Gábor rendezte be egyetlen igazi fiacskája kénye-kedvére. Dorka óvatosan benyitott. A gangra néző kisablakon fel volt már húzva a redőny, de Fecó nem ült sem a szőnyegen, sem a galériaágy alatti kisasztal mellett.
     - Feca, jó reggelt! Gyere, összeütünk valami kaját! - szólt fel Dorka a galériára. - Na, ne bújócskázz már, úgyis tudom, hogy ébren vagy! Gyere, kenek neked egy akkora nutelláskenyeret, mint egy ház, aztán kimegyünk a Gellérthegyre csúszdázni!
     De ezekre a kétségtelenül nagyvonalú ajánlatokra sem érkezett válasz.
     - Figyu, ne izélj már! Felmegyek, de úgy megcsikizlek, de úgy! - fenyegetőzött Dorka, lerúgta a papucsát, és már mászott is felfelé a kötéllétrán.
     - Na, öcskös, vége a játszmának! - mondta vésztjósló hangon. Felrántotta a matracról a gombócba gyűrt takarót.
     De az öccse nem volt a takaró alatt.
     Dorka egy pillanatra megrettent, de máris eszébe jutott a hatalmas titok nyitja: persze, Fecó éjjel szokás szerint átkolbászolt anyáékhoz, azán most ott alszik a nagyágyban!
     Lecsúszott hát a lejáratként szolgáló csúszkán, és átnyargalt a felnőttek szobájába.
     - Ébresztő, pupák!!! - nyitott be a hálóba, de ahogy a félhmályos szobában körülnézett, gombócba szorult a gyomra. A nagyágy meg sem volt vetve; s nem aludt benne senki, de senki.
     Ebben a pillanatban megszólalt az előszobában a telefon. Dorka kelletlenül fordult vissza a folyosóra: a nyakát merte volna rátenni, hogy Anya vagy Gábor keresi őket.
     - Kátai és Hárs lakás, Hárs Dorottya, tessék! - vette fel egy nagy sóhajjal a kagylót.
     - Mi van, kicsim, csak nincs valami baj? - kérdezte Anya hihetetlen ösztönnel.
     "Most kezdjem azzal, hogy nem találom a Fecót?" - zakatolt Dorka agya. - "Anya azonnal szívgörcsöt kap..."
     - Á, semmi, Anya, minden a legnagyobb rendben...
     - Akkor mi volt ez a kétségbeesett sóhajtás?
     - A Fecó... szóval nem akarom árulkodással kezdeni, de összetörte a kedvenc vajtartódat...
     - Ja, csak ez a baj! - sóhajtott Anya felszabadultan. - Ugyan, nem számít... de azért kicsit leszidhatod. Már azt hittem, valami komoly. És egyébként minden oké?
     - Persze - folytatta a ködösítést Dorka. - És a Dédi hogy van?
     - Hát - komorodott el Anya hangja -, nem túl jól. Két bordája is eltörött, és azt mondta az orvos, hogy belső vérzése is lehet...
     Anya megpróbált nyugodtan beszélni. Dorkának összeszorult a torka. El sem tudta képzelni, hogy a megállíthatatlan Őridédi egy kórházi ágyban feküdjön.
     - De meggyógyul, ugye? - tette fel a kislány a szokásos buta kérdést.
     - Persze, persze kicsim, ne félj, nem lesz semmi baj! - szedte össze magát Anya. - Az orvos azt mondta, hogy a korához képest hihetetlen kondiban van. És nagyon, de nagyon örült nekünk. Szóval arra gondoltunk Gáborral, hogy esetleg csak késő estére megyünk haza... Nem baj?
     - Dehogy, Anyu, csak mondjátok meg a Dédinek, hogy gyógyuljon meg!
     - Jó, kicsim, és ha valami baj, van, azonnal telefonálj, és ha elmentek valahová, vidd magaddal a mobilt, és vigyázz az öcsédre, mert ha veletek is történik valami, én...
     - Jó, nyugi, Anyu, tudok vigyázni!
     - Jók legyetek, szia, puszilom Fecót!
     - Átadom, viszhall, és... - de Dorka már csak a bontották-a-vonalat jelzésnek beszélt. Borús tekintettel tette le a kagylót.
     Anya nem akart Fecóval beszélni... Ez egyfelől jól jött, mert kellemetlen lett volna bevallani, hogy momentán fogalma sincs róla, hol lehet a kisfiú. Másfelől viszont - szorult össze Dorka szíve - ez azt is jelenti, hogy Anya gondolatai telefonálás közben máshol jártak. Őridédi tehát sokkal, de sokkal rosszabbul van, mint ahogy ezt Anya bevallja neki.
     - Mindenesetre most megkeresem ezt a kis hülyét, és lekeverek neki egy hatalmasat... Szórakozik itt velem - morgott magában Dorka, és elindult a fürdőszoba felé.
     Ekkor vette észre, hogy a bejárati ajtó nyitva van.
     Dorka megkönnyebbülten sóhajtott:
     - Na, ez már megint a Tyutyi néninél lóg!
     Belebújt a klumpájába, és kicsattogott a gangra. A körfolyosón csak a szokott szombat reggeli csend - meg isteni buktaillat szálldogált. "Aha, ez csalogatta ki a Fecót!" - szagolt a kislány a levegőbe. A buktaillat a szomszédból, a kissé röhejes nevű Tyutyi néni nyitott konyhaablakából áradt. Dóri mindjárt jobb kedvvel ment a kissé bőbeszédű "mindenki magymamája" ajtaja felé, ahol a Dédike balesete feletti végesincs sajnálkozás mellé frissensült buktát is remélhetett.

Tíz perccel később Dorka kezében néhány szalvétába csomagolt buktával, gyomrában meg egy mázsás kővel botorkált visszafelé. Elképzelni sem tudta, hova tűnhetett a kisöccse. "Nézz csak jól körül otthon, ott lesz valahol a kis csibész!" - mondogatta magának a Tyutyi néni bíztató szavait.
     Kátaiék és a néni lakását csak a kupolába felvezető kislépcsőház választotta el. A sötét, szűk lépcsősor bádogajtaját általában jókora lakat zárta, most viszont résnyire nyitva állt az ajtó. 
     " Biztos a reklámot javítják a tetőn" - gondolta Dorka. Kihúzta a nehéz vasajtót, bekukkantott az ásító sötétbe, és félhangosan megjegyezte magának:
     - Remélem, az öcsi nem bitangolt fel...

- Hé, te meg mit keresel ott? - kiáltott rá valaki. Dorka ijedtében hátraugrott egészen a gang korlátjáig. - Tűnés onnan, ha jót akarsz...
     Dorka körülnézett. Két emelettel lejjebb, a körfolyosó szemköszti oldalán a hülye zebrahajú Seress Panni ágaskodott.
     - Mondom csukd be azt az ajtót, jó? - kiabált át a macskaköves udvar felett Dorkának Panni.
     - Mi bajod? - kiabált vissza Dorka. - Az öcsémet keresem! Lehet, hogy felment ide...
     - Oda nem mehetsz fel!!! - kiabált Panni, de Dorka már vissza is fordult a vasajtóhoz. Majd pont a Seress fog neki megtiltani bármit.
     Nagy lendülettel kinyitotta az ajtót - és majdnem összeesett az ijedtségtől. Seress Panni, aki az előbb két emelettel lejjebbről kiabált neki, ott állt a lépcsőn.
     - Ide nem jöhetsz be... - mondta megint Panni, és elállta a felvezető utat.
     - Te... hogy kerülsz... az előbb még... - kapkodott levegő után Dorka.
     - Mit akarsz odafenn? - kérdezte a fekete-fehér csíkos hajú kislány.
     - Az öcsém... lehet, hogy felment a padlásra... rám bízták Anyuék... nem találom otthon, de a Tyutyi néni szerint nem ment le a lépcsőn... meg kell találnom - erősködött Dorka.
     - Na nem! - tiltakozott Panni. - Az nem lehet, az ajtónak zárva kellene lennie, és...
     Dorkát elöntötte a pulykaméreg. Már nem érdekelte, hogy került ide egy pillanat alatt Panni, nem érdekelte semmi. Fel akart menni a padlásra, megkeresni a testvérét.
     - Engedj, vagy...
     - Vagy?
     - ...vagy lekeverek egyet - lépett előre fenyegetően Dorka. Azt hitte, a Seress behúzott nyakkal félreáll. Hiszen Panni nagyon jól tudja, hogy vele, egy kéköves karatéssal még a nyolcadikos fiúknak sem ajánlatos kikezdeni. Hát még egy ilyen vézna kis tornászlánynak!
     - Felesleges itt verekedni - Panka egy tapodtat sem mozdult. Merően Dorka szemébe nézett, mint ahogy a kígyó bűvöli az áldozatát. - Én felmegyek, és megkeresem az öcsédet. Most te - mondta ellentmondást nem tűrő hangon - leülsz, és szépen megvársz.
     Dorka ellenkezni akart, de képtelen volt kinyitni a száját. Valami furcsa zsibbadás kúszott a lábaitól felfelé. Mozdulni akart, de mintha minden tagjára vizes homokkal telt zsákokat aggattak volna: a kisujját sem bírta felemelni. Leroskadt a lépcsőre, és tehetetlenül nézte, ahogy Panni az egyik kiálló tégláról felvesz egy napszemüveget, és elindul fel a sötét lépcsőn.
     Olyan volt az egész, mint egy eszetlen álom. Dorka ült a hűvös lépcsőn, nézegette a málló vakolat rajzolta ábrákat a félhomályban, és furcsa egykedvűséggel tűnődött a történteken. Nem érzett semmit, belsüppedt valami ismeretlen fásultságba. Fogalma sem volt, mennyi ideig ült a rideg, kongó lépcsőházban.

Valójában nem telt el több öt percnél, és a lépcső tetején újra megjelent Seress Panni. Előbbi magabiztosságának nyoma veszett: az arca fáradt, sőt elnyűtt volt. Lejött a lépcsőn, és lerogyott Dorka mellé. Dorka megrázkódott, úgy érezte magát, mintha elbóbiskolt volna napozás közben, és valamelyik lüke fiú a hátára öntött volna egy pohár hideg vizet.
     - Megtaláltad a Fecót? - pattant fel.
     Panni válaszként bólintott. Feketével csíkozott hófehér haja az arcába hullott. A napszemüveg már nem volt rajta, remegő kézzel babrált vele, és idegesen rágcsálta a szárát.
     - Miért nem hoztad le? Csak... csak nincs valami baja? Ráesett valami?
     - Nem, szóval... nem esett rá semmi, de... gyere, megmutatom...
     Dorkának a torkában dobogott a szíve. Sokszor olvasta már ezt, hogy a "torkában dobog a szíve", de azt hitte, hogy ez csak afféle költői túlzás. De nem. A szíve mintha felcsúszott volna a nyakába, és minden dobbanásnál majd' megfojtotta a félelem. Panni feltápászkodott a lépcsőről, és a kiálló tégláról levett még egy napszemüveget, és Dorka kezébe nyomta.
     - Ezt fel kell venned. Ne kérdezd, hogy miért, majd mindent elmondok... Figyelj, az öcséddel nagyon nagy baj történt, de... majd meglátod.
     Dorka remegő lábakkal vonszolta magát felfelé. Mintha egy hosszú, nehéz edzés után próbálna felmenni egy hegyre. Hagyta, hogy Panni feltegye rá a sötét szemüveget. Képtelen volt gondolkodni, képtelen volt kérdezni bármit, még arra sem volt ereje, hogy igazán féljen. Csak arra vágyott, hogy valahogy vége legyen már ennek a rémálomnak.
     A sötét szemüvegen keresztül szinte semmit sem látott. Gépisen lépkedett egyik fokról a másikra. Amikor elfogyott a lépcső, majdnem orra esett, le akarta venni a napszemüveget, de Panni rámordult. Vaksin nézett hát körbe az egyébként is félhomályos padláson. A padlón mindenféle ócska bútorok, deszkák, zsákok egymás hegyén-hátán, fent pedig a teljes sötétségbe vesző tetőgerendák. A por olyan vastagon lepett mindent, hogy a két lány léptei alig hallatszottak. Fény csak a cseréptetőbe itt-ott beépített kicsiny világítóablakokon át jutott be, az aranyos sugárkardokban lomha táncot jártak a látogatók által felébreszetett porszemek; ám a sötét szemüvegeken keresztül az ablakok alatt is csak egy kicsivel volt kevésbé sötét, mint másutt.
     Panni otthonosan mozgott idefenn: határozott léptekkel vezette Dorkát oda, ahol a sarokház két egymásra merőleges szárnya a kupolában találkozik. A tágas, boltozatos ív alatt Panni megállt, odafordult Dorkához, és vén, gondterhelt, szomorú hangon megszólalt.
     - Figyelj, Dóra, nem is tudom, hogy mondjam meg neked...
     Dorkával megfordult a világ. Ezt a mondatot ezzel a hangsúllyal már hallotta egyszer. Akkor is ilyen vén, fáradt hangon mondta valaki, éppen Őridédi, akit éppen most próbálnak összerakni az orvosok Sopronban, hogy "figyeljdóra, nemistudomhogymondjammegneked ".
     Akkor, régen az következett, hogy: "az édesapád...". Most Panni így folytatta:
     - ...a testvéred...
     - Az nem lehet!!! Nem lehet! Hol van? - sikított Dorka, és letépte magáról a szemüveget. Indult volna megkeresni Fecót, de Panni hangja megállította.
     - TEDD VISSZA A SZEMÜVEGET! - parancsolt az megint az ellentmondást nem tűrő hang. - Most azonnal. Most te  felveszed a szemüveget, megnyugszol, leülsz, és végighallgatsz.
     Dorkának esze ágában sem volt végighallgatni senkit, a testvérét akarta, azonnal, akármilyen állapotban, de rögtön. De Seress Panni hangja megint erősebb volt Dorka akaratánál. Ugyanúgy, mint az előbb a lépcsőházban, lerogyott egy poros ládára, és újra belesüppedt abba a féligálom-mindenmindegy hangulatba.
     - Szóval a testvéreddel baj történt - kezdte Panni. Dorka normális helyzetben itt biztos közbeszúrt volna egy gúnyos "tényleg"-et vagy "nocsak"-ot, de ez a helyzet minden volt, csak normális nem. Dorka tehát ült a ládán, mint egy szabadnapos zombi, akit a gazdája éppen nem akar semmi piszkos munkára felhasználni.
     - ...méghozzá elég nagy baj. Nem halt meg, de, majd meglátod, nagyon furcsa állapotba került. Lehet, hogy még segíthetsz rajta, de...
     Dorka egy pillanatra mintha filmen látta volna az egész helyzetet. Ha puszta lélegzésen kívül képes lett volna bármire, kínjában röhögött volna. Itt ül a koszos kupolában, elvesztette az öccsét, a hülye koravén Seress a béből meg úgy magyaráz neki, ahogy a dadusnénik szoktak a kiskrambóknak az oviban: Pistike, elromlott a kisautó, de majd anya vesz másikat.
     - ...egyelőre itt kell majd hagynod a kupolában - Panni hangjából egyre inkább eltűnt a határozottság. - ... na, essünk túl rajta... Gyere!
     Dorka ugyanazzal a lelocsoltak hidegvízzel érzéssel tért magához, mint az előbb a lépcsőházban. Engedelmesen felállt, megfogta Panni feléje nyújtott kezét, és elindult a kisebbik lány után, aki az egyik félreeső sarokba vezette őt.
     A sarokban egy ócska dívány, egy kiszuperált karosszék meg egy háromlábú asztalka állt. A díványon valószerűtlenül összegyűlt a sötétség: mintha egy testnélküli árnyék ült volna ott, keresztbetett lábbal. Az árnyalak szemei égő cigarettaként, narancssárgán parázslottak.
     - Uramatyám, ez meg mi? - kérdezte Dorka, és önkéntelenül le akarta venni a napszemüveget, hogy jobban megnézze ezt az izét, de Panni olyan szorosan fogta a kezét, hogy mindkettejük ujjaiból kiszaladt az összes vér.
     - Ez... egy kupolák. Azaz a nagypapám.
     - És hol van Fecó?
     - Khmm... - krákogott Panni - nézd meg jobban... ott, mellette.
     Dorka erőltette a szemét, ahogyan csak bírta, bár nem tudta eldönteni, hogy igazából látni akarja-e vagy sem azt, amit lát. A nagyobb, felnőtt árnyalak mellett egy kisebb is volt. Szorosan odabújt a nagyobbhoz, mint egy unoka, aki a moziban az izgalmas résznél a papája zakójába fúrja a fejét.
     - Psszt... - szólalt meg csendesen a felnőtt kupolák és félig átlátszó kezével megsimogatta a kicsi feje búbját - alszik. Az áltváltozás utáni hosszú álomba zuhant.
     Dorka egyszerre akart kérdezni, sikítani, asztalt borogatni, Fecót felkapni, elrohanni vele nagyjából Indonéziáig. De aztán csak egyetlen dolgot csinált.
     Hang nélkül elterült a földön, mint egy üres zsák.