Ha nem csal az emlékezetem, effélét súgott oda Hamlet a tajtékzó Laertésnek lassan, szótagolva, amikor az húgának, Oféliának elvesztén kesergett a nyitott sírgödör mellett. Ami ezt jelenti: Én, Hamlet, annyira szeretem Oféliát halálában is, amelyben ártatlan vagyok, hogy ha sebtében ide tartanál nekem, Laertés, egy pohár lúgot, hogy nesze, te átkozott, idd meg, egyből fölhajtanám. Mit ér az életem Ofélia nélkül? Ha nem űzne igazságtételre apám szörnyű, kénsárga, halálos szelleme, szerelmemért magamtól is meghalnék. Ha az hal meg, aki mindenem volt ezen a földön, miért éljek? Ha neki, érte nem élhetek, éljek azért, hogy több bifszteket zabáljak? Vödörszámra vedeljem a hárslevelűt? Nőket öleljek addig, amíg a gerincvelőm ömlik beléjük? ...Amikor először láttam ezt a jelenetet, s azután többször, számomra itt ért véget minden idők egyik legnagyobb drámája (a többi 7-10 közül). Megértettem, hogy ez az ember életének legfőbb alapkérdése: mit miért ad oda? Képes-e szeretni valakit, valamit végzetesen? Vagy csak nyög, siránkozik, bizonygat, hazug frázisokat puffogtat egy-egy jó lefekvésért. Zsíros stallumért. Annak, aki jön. Bárkinek. S erre elhúzott szájjal nevetgélnek rajtam: naná. Mi az, hogy. Csak nem vagy beteg?
     De akkor - bocsánat - mi a túróért nézzük, hallgatjuk, olvassuk (ha egyáltalán) Shakespeare-t? Miért tetszik még mindig, amit írt? Vagy már nem érdekes? És miért nem? Történt azóta valami fontosabb? Már nem igaz, amit mond? Megdőlt? Ugyan, hol van, aki "fölülírta" (bah, de utálom ezt a szót...)? S mivel? Tisztelettel, mit állíthatunk szembe Platónnal? Sophoklésszel? Racine-nal? Dantéval? Csontváryval? Madáchcsal? Semmit. De nem azért semmit, mert amit azóta alkottak (alkottunk), műként csak alattuk lehet, hanem mert itt nincs "szembe". Vele van és belőle. A vérük kell nekünk, nemcsak a szavuk. A lelkük. Lélekfalók legyünk. Mert amit írtak és gondoltak, azért feledhetetlen, mivel életbevágó. Az életünkbe vág. Elévülhetetlen törvényeket írtak (meg), és törvényül írtak. Ez volt a stílusuk. Hülyeségek helyett nekünk is életbevágókat kellene írnunk. Hogy miközben tetszik, fájjon. Igazakat. Az igaz metszése fáj. Éppen ezért, a szép és erős mű megtévesztően hasonlít az életre. Hasonlítson.
     Olvasom a holnapi film címét: "Dugj meg!" Helyes, gondolom, ez, ha így kezdődik, akár még érdekes is lehet. Elvégre a sóvárgás nagyon emberi dolog. Valami ilyen, hogy te, csinálj már velem valamit, nem bírom tovább... Vagy csak úgy? Teázás helyett? Ne tologassuk mindig ide-oda a szobabútort? Hajtogassuk a karácsonyra kapott csicsás szalvétákat?... Hamlet szerette Oféliát. Ez nyilván azt is jelentette, meg akarta ölelni. Sokszor. Sőt, másra sem vágyott. De azért Hamlet maradt. S ha Laertés káromolva őt kezébe nyomja a méreggel teli csészét, kiitta volna... E két dolog között, bár mindkettő erősen földi, lényegi különbség van. A hamleti végtelenül emberi. És mert ilyen, túllendül az emberin. A másik, a szlenges szókimondó, nem állati; az sem. Embertelen. Közönséges. Nyíltan aljas. Azt üzeni: te magad alig, vagy egyáltalán nem érdekelsz, csak deréktől lefelé. Átmenetileg... Hát ez elég kevés. Meghalni nem nagyon lehet érte. Olyan posztmodern. Amit egyébként nem is értek. Ha modern utáni, akkor milyen? Proto-klasszikus? Inkább semmilyen. Esszenciátlan. Sótlan. Maga mondja magáról: nem számítok. Komolyan vettél? Csőbe' vagy. Ja? Akkor tűnj el. Add át a helyedet Hamletnak. Az ám, ha bolond volna. Oly jól él a majdnem-semmiből.

Nagyon sajnálom, de nekem a hamletiről Szent Ferenc jut az szembe. Okkal, ok nélkül. Okkal, mert Ferenc megtette, amit Hamlet sistergett oda Laertésznek. Fölkelt a bársonnyal terített ágyról, falhoz vágta a boros kupáját, kimosakodott az éjszakáiból, szétszórta a - maga és apja - vagyonát, levetkőzött meztelenre, hogy semmije se maradjon. Vetkező mozdulataiban halt meg először. S amije maradt, a testét, a szellemét, a lelkét odaadta lassú sorvadásra Szerelmesének, akit Jézus Krisztusnak nevezett. És ok nélkül, mert "semmit" kapott mindenért. Stigmákat. Sebet, vért, fölfagyást, örökös éhezést, ütéseket. De mögöttük - tényleg - kimondhatatlan, elnémult boldogságot. Hamlet a halálában szabadult meg. Ferenc a végleges (második) halálában. Halk kopogtatására megnyílt (egy) az Ajtó. S ő csak belépett. Azután már suhant és röpült. A szentek szabadok. A fogyasztók leigázottak. A szentek világítanak. A fogyasztók elsötétülnek. A szentek nem tűrik a kötöttségeket. A fogyasztók elég sokáig elvannak a hatalmi ateizmus szigorú és jól szervezett karanténjaiban, és csak későn ismerik föl, hogy ezek drótkerítés nélküli koncentrációs táborok. Amelyekben emberien még meghalni sem lehet. Ferenc, aki minél több volt bent, annál kisebbnek látszott kint, a jövő embere. A fogyasztó már akkor alig van, amikor még él; önmagát is fogyasztja. Mert - furcsa módon - nő a hatalma, hájasodik, föllazul, bővelkedik az eszközökben. Nem veszi észre, vagy nem hajlandó észre venni, hogy a mindenféle ötletes önpusztítás útjára tévedt, és - emberi számítás szerint - már nincs visszaút. A szentek itt vonulnak köztünk, egérszürke észrevétlenségben. Csapatukban látom Hamletet is. Megmaradnak, mivel volt bátorságuk elkallódni. Aki minden erejével megmaradni akar, a végleges eltűnését kockáztatja. Azt hiszem, elkerülhetetlenül választanunk kell.