Mi történik, ha Hölderlin leül egy pohár Ászok sör mellé, szájában egy szál szofival és írni kezd, vagy amikor Whitman, Pound, Eliot és Hughes egy győrszentiváni fröccsöspohár fenekén keverednek össze? Az eredmény sokban fog hasonlítani arra, mint amit Szalai Zsolt és Sütő Csaba András első, közös kötetéből olvashatunk ki. A két fiatal győri költő verseiből ez a fajta merész, irodalomtörténeti korszakok közötti, élő párbeszéd bontakozik ki mintegy százötven oldalon keresztül. Érdekességét az adja, hogy a könyv (mely tulajdonképpen két kötet egybekötve), nemcsak a nagy elődöket, adott esetben kortársakat idézi meg sok helyütt, hanem (és nem csupán a kötet szokatlan nyomdai megszerkesztettsége okán) egymással is sok ponton összeér. A jó vers egyben keresztrejtvény is. A két színre lépő költő pedig felhívást intéz hozzánk: Fejtsetek meg bennünket!
     A százkilenc darabból álló, az 1857-es baudlaire-i Spleenre rímelő kötetnek már a Prologosz-ában leszögezi Sütő, hogy "Ne nevezzetek semminek se rendes se poszt nem vagyok", így kényszerítvén bennünket arra, hogy már a kezdet kezdetén szélesebb horizonton kezdjük értelmezni, hogy aztán eljussunk oda, hogy Sütő Csaba András egyetlen kategóriába sorolható csak: a "Sütő Csaba András" feliratúba. Ez meglehetős önbizalomról árulkodik, ám mire végére érünk mind a százkilenc darabnak, rájövünk, nem is biztos, hogy alaptalan nála ez az attitűd.
     Sütő Csaba témája egy lelkület, egy korszellem, egy állapot. A rezignáció, az üresség és tunyaság, az ostobaság állapota, a nagy büdös huszonegyedik századi "Mindenmindegy", a tehetetlenség, kiégettség, ill. "sosem-égett"-ség állapota. És mindezt úgy érzékelteti, hogy mégis időről időre érezzük, hogy talán most valami elkezdődik, igen talán most valami következik, valami kizökkent ebből. Ezért támad az az érzésünk e verseket olvasva, nullától száznyolcig, mintha még mindig csak most kezdődne a kötet. Ebben kicsit érződik az a generációs probléma is, mely Sütőék nemzedékét jellemzi, miszerint mindent csak elkezdeni tud, folytatni és befejezni viszont nem. Ez Sütő Csabánál azonban tudatos koncepció, hiszen nála minden - a komolyan mondott, a tréfálkozón mondott és a ki nem mondott szavak is - a kritika hangján szólalnak meg. De már az is önmagában embert próbáló feladat, és bizalomkeltő, hogy valamihez hozzáfogunk. S hogyan? Ebben ad útmutatást a nyitó verssel: az üres szavak kiszóratnak, és csend támad, ekkor már készen állunk az útra, és érezzük, hogy "something to happening".  Indulásainkat időről időre megakasztják az újonnan visszatüremkedő üres szavak, és eljárják őrült, idióta táncukat ("Barbacille / nomen oktán / hintó noctis / primér sunt" stb.), s visszavet minket az epés nedveivel időről időre elöntő rezignáció is, "szivarra gyújt [...] a lelkisimeret" és körülfonja lépésre feszülő lábainkat az ezernyi kusza "spleenda". Közben Sütő már kezdi pedzegetni az okokat. Talán azért éljük így, ilyen silányul, ezt az életnek látszó életet, mert önmagunkról megfeledkezve "Felnövünk, s eladjuk magunk: áron / alul"? Mert "Szemesszőlőbe szorult / sajtolatlan must" maradunk? S mert csak odáig jutunk el, hogy ezen kicsit önsajnáló módon elmerengünk, egy pohár fröccs fölé meredve üveges tekintettel, miközben "Futószalagon pusztul a bláz" és futószalagon pusztulnak újabb és újabb és egyre fogyó lehetőségeink, hogy újrakezdhessük, hogy egyáltalán elkezdhessük: a percek?
     Aztán megint újrakezdjük, "az abszolút nulla / öntudatra ébred", az áramszünet sötétjében és csendjében a neoncsövek helyett a míves gyertyák fényénél megszólal valami, és elkezdünk kapálózni, talán most, talán valami kiemelhet bennünket a spleenb?l, kétségbeesve könyörgünk: "egy - csak egy / kovalens kötést", amiben megkapaszkodhatunk, aztán ismét az abszolút semmi kerekedik felül, és végtelen fesztávú szájával mindent fölzabál. És így tovább, ez a hullámzás jellemzi végig a kötetet, hamvukba holt kísérletek, a remény felágaskodása és lehanyatlása.
     Egy szálon fut csak végig következetesen valami fejlődéstörténet-féle, melynek hőse nem más, mint Bécike. Bécike e versfolyam egyetlen hús-vér szereplője, aki a szedercsíra-állapotból kinőve egy öntudatra ébredés után kezdi felfedezni a világot. Bécike a spleen világának reménysége, sikeréért együtt aggódunk a költővel, hiszen ha neki sikerülne, talán másnak is sikerül. Bécike bejárja az élet összes útvesztőjét az asszonyoktól ("Bécike a leányokkal mattra itta / önmagát. / Megpróbálta elmondani azt a / szanszkrit halandzsát, / amit a nagyapja súgott / ősi idők kezdetét szagolva... / de elfordult a sokarc, / és egymaga döntötte / önmaga korlátját...") az individuummá válásig  és a gondolkozó(?) ember szerepéig.
     De mit is jelent a spleen Süt? Csaba András verseiben? Jelenti kétségkívül a romantikus angolszász irodalomból jól ismert világfájdalmat, még inkább világunalmat, Baudlaire spleenjét, sőt a komor babitsi spleent is. Sokkal inkább jelenti azonban a vegetatív tespedést, a fojtogató ürességet és gyötrő hiányérzetet, dagonyázó szofizmust ("...igen, ez is jó, menne ez is, ezt / meg pláne meg tudnám csinálni...") és egyfajta patópálságot is. Süt? arra akarja felhívni a figyelmet, hogy "A dolgok kicsit eldurvultak. / Ez tény és tahó", és ami a legszörnyűbb, hogy "A rozsdás kerítésbe ragadt / ember"  talán nem is akar szabadulni. És itt ragadható meg, mit vár el tőlünk Sütő: ébresszük fel magunkban a kritikai szellemet, és elsősorban fordítsuk magunk felé, szítsuk fel a pislákoló parazsat és zökkenjünk ki apátiánkból, vegyünk nagy levegőt és tartsunk önreflexiót. Meg fogja érni, hiszen az "Oráng után a csimpánz jön. / Fejlődőképesek vagyunk.", de ha nem megy elsőre "Legalább hunyorints! / Kezdetnek elég."
     Az alter ego, Szalai Zsolt költészete egészen más hangulatokat, ízeket, színeket képvisel. Szalai verseiből egyfajta klasszikus, ezüstös fény, romantikus dekadencia és átszellemültség, olykor archaikus görög derű, s - ami mindezt ellenpontozza - huszonegyedik századi profanitás szüremlik ki. Szalai egy, a szó nemes értelmében vett, ifjú poeta doctus, és költeményeit a formagazdag és sok helyütt veretes kifejezés mellett mély bölcselkedő hajlam itatja át. Kötete két nagyobb egységből, A romantika posztulálásából és a Költőien költözik az emberből áll, amelyhez a végén néhány Ludwig Tieck fordítás járul. Szalai legfőbb ihletforrása vitathatatlanul a nagy német romantika, annak obskúrus tematikája (a misztikus középkori mondák, a kor költőit övező legendák és a kor számos alkotója által is közvetített antik gondolkodók világa) és annak huszonegyedik századi lenyomatai. Ha hétköznapian akarnánk fogalmazni, azt mondanánk: ez maradt meg a romantikából mára. Így él tovább egy huszonéveit taposó költő gondolatiságában 2002-ben (amikor a kötet anyaga végleg összeállt). Ám ha jobban belegondolunk/-olvasunk, ráérzünk, hogy nem is annyira egy szüsziphoszi kísérlet tanúi vagyunk e sorokat olvasva, egy kísérleté, mely arra irányul, hogy a mára elhalványuló nagy romantikus freskó még kivehető körvonalait (legalább, a kivehetőt) megerősítsük valami erős tussal, megmentvén belőle a Ma olvasójának a menthetőt, hanem sokkal inkább arról van szó, hogy Szalai számára ez az egész "romantika-dolog" csak ürügy arra, hogy valami igazán fontosat mondjon el saját korunkról.
     A Romantika posztulálásának azonos című bevezető verse, megadja az alaphangot a kötet értelmezéséhez. Ez a költemény tiszteletteljes főhajtás a nagy elődök színe előtt, egyszersmind olyan eszmetörténeti mozaik, enumeráció, a Gondolat fejlődése oly kiemelkedő harcosainak előszámlálása, mellyel Szalai megmutatja számunkra a csapásirányt, mondván: Errefelé keresgéljetek! Ezt követi az egész kötet tán legsikerültebb ciklusa a Caspar David Friedrich vándorénekei, melynek szimbolikus főszereplője a romantika emblematikus alakja, a kiváló festő. Az ő vándorlásait, barangolásait járjuk be versről versre, kihallgatjuk beszélgetéseit, kilessük gondolatait. Rögtön a Friedrichek énekében tetten érhetjük Szalai megannyi jellemvonását: hajlamát a romanticizáló kifejezésmódra, ugyanakkor annak ellenpontozására egy-egy szentségtörő, profán hanggal ("amíg van sör, / Sopronig mászok"), a nagy elődök megidézéséig oly mértékű konkrétsággal, hogy már nem is tudjuk eldönteni, allúzióval van-e dolgunk. A vers ugyanis szinte nem is más, mint a három "Friedrich", Schiller, Hölderlin és Caspar David Friedrich műveiből (utóbbinak naplójából) való átemelés. Szalai feldarabolja az elődök írásait, és saját szájíze szerint újraragasztgatja őket, a ragasztó pedig: ő maga. A Borozgatás Hölderlinnel a legszebb megfogalmazása a férfibarátság, a párbeszéd értékének, a nyugalomnak, hogy "Mióta s meddig vannak / barátok, borok, / nem szárad ki, nem hallgat el / élet-oldó világtárt-torok", s ez a motívum továbbgördül a cikluson, például a Friedrich és Kerstingben, az Őrzőkben. A két vándor alakját, akik bebolyongják a fenséges germán tájat, értelmezhetjük utalásként Ludwig Tieck és Wackenroder barátságára és vándorlásaira éppúgy, mint C. D. Friedrich és Kersting kettősére. Mégis mind e mögött a legvalószínűbb Szalai Zsolt és Sütő Csaba András közös vándorlásaira asszociálnunk. Szalai verseiben felsorakozik előttünk a ködös német mitológia, Eckhart korsójával koccint Hölderlinnel, a Hünengrabon áldoz, Doppelgängerével viaskodik, a Rückenfigur alakjában pedig a megtestesülő természetimádatot és világtól elfordulást hirdeti. A Kiűzetésben mesteri képpel sikerül megfognia a természet tiszta szentélyébe lucskos cipővel gázoló barbárt.
     A Fragmentumok tizenhárom darabja között kevés telitalálatot találunk. Erre rásegít a kötet szerencsétlen szerkesztése, mármint az, hogy a Friedrichek súlyos világa után a töredékek mondhatni jelentéktelen atmoszférájába kerülünk. Mindenesetre találunk itt is nagyszerű dolgokat, a Fragmentum című nyitóvers a fragmentum (mint önállósodott műfaj) értelmét foglalja össze, a Filozófus és atléta szép képversében pedig sokáig gyönyörködünk és nyelvünkre vesszük újból és újból.
     A fragmentumokat egy Mítosz-töredék követi a sorban. A Gyík-mítosz talán az egész kötet legmélyebb gondolatiságát hordozó része. A nietzschei és antik motívumok köré épülő gondolatfolyam, középpontjában az önnön farkába harapó gyíkkal, a pusztulással és feltámadással a mítoszteremtés igényét kényszerítette ki költőjéből. ("Kitátotta száját és kifordította önmagát, / farkába harapott, gyűrűvé csorbult, / egy már-csak-szimbólummá korcsosult, / az eddig semminek hitt / minden lett ...") E mítosz úgy érzem még folytatásra vár, nem is igazán kezdődik el, nem is folytatódik és nem is fejeződik be, a ciklus darabjai között az összefüggés laza, ám minden egyes versében más és más oldalról feszegeti ugyanazt az egzisztenciális problémát.
     A Költőien költözik az ember darabjai már sokkal maibb hangon szólalnak meg. Az irónia eddig is mosolyogva bujkált Szalai sorai között, ám a kötet e második részében szabályszerűen elönti azokat. Itt már nem ragaszkodik mereven a romantika kontextusához, és megismerhetjük felszabadultabb és kísérletezőbb énjét is, egyszersmind egyértelművé válik előttünk, hogy miért is kellett ennek a két költőnek egy kötetbe kerülnie. Ugyanazzal a nyelvek, kultúrák és korok közötti lavírozással, szertelen nyelvjátékokkal, nyilvánvaló és felfedezhetetlen allúziókkal és finom, "bölcsészes" nyelvi humorral találkozunk, mint Sütő Csabánál. A Jónás az albatrosz begyében című darabban ráadásul nyílt utalást tesz Sütő Spleenjére ("A testetlen spleen megtestesült / nullától száznyolcig. / (egytől százkilencig is nyomasztó) / Tespedt tömeg lettem, / bekanalazott az a szatyorszájú madár / engem, új Jónást."). Az Ivó, a vad angyal (az új műfaj, a szappanballada első példánya) és a Testkultúra tipikus példái annak, hogy egyáltalán nem fél "csupán" humorizálni, a Kóstolgatjuk egymást és a Baráti pedig (prózaversként) üde színfoltot jelentenek, és egy semmivel össze nem téveszthető ifjúság hangulatát árasztják. Nem kivétel ez alól a Teenage lament 2002 sem, melynél jobban "teenage" és 2002. évi nem is lehet ez a vers ("Minden gyűlöletem a feneszép jövőnek / a megnyugvást hirdetőnek / szavát hinni nem lehet. // Az emberebb ember speciálkollégiumra / felvételt hirdetnek."), és itt mutatkozik meg, hogy Hölderlin, Tandori, Hughes, Bodor Béla és társaik művei mellett a Blind Guardian dalszövegéből is lehet kölcsönözni ("Time stands still / at the iron hill.")
     Szalai Zsolt kötete Ludwig Tieck-versfordításokkal zárul (a cím: "Von feuerwurm@tieck/jena.de ", azt sejteti, mintha maga a mester küldte volna nekünk e verseket a huszonegyedik századba), s az előző ciklus borúlátó befejezését most a Holdfénydal, a Párbeszéd és a Nézd, a gyenge bimbók..., mint a romantika esszenciája, fennkölt ragyogásában oldja fel.
     A két kötet sok helyütt, a két sors szinte mindenütt összeér. Szalai Zsolt és Sütő Csaba András nemzedékük jellemző figurái: kísérletezők, bátrak, szabadok és nagyon egyéniek. Kérdés, vajon továbbra is együtt folytatja-e bolyongását e két költő, egymás komplementerei, a két vándor? (FISz Könyvek, Bp. 2004)