Széthull a káprázat
 

     Athroposz elvágja a fonalat,
kéz-véggörcs karmol teremtő humuszba.
A játékos kinyúlik, hülő, hájas korpuszán
          katonabakancsok taposnak.
     Mezítelen láb lép viperafészekbe,
     harapásnyom a test égő ékszere.
Maszlag-magvak pókhálós porcelán mozsárban:
kagylóhéj-isten gyermekei.
          A vers széthull,
     a Költő a képben felejt többek között egy hullát,
viperafészek sincs.
Kínzóterem tört ívei közt hüvelykszorító a kilincs.
Meghal-föltámad, lélekért lelket oroz,
csak az ember gonosz...