I. Törődni is, nem is
 

Ezt nem tudom most másképp. Csak nagyon egyszerűen. Tőmondatoknál alig bővítettebben. Így is keserves lesz és nehéz. S mert én már látom a végét: ez is csak írás lesz.
     Az nem olyan csak, hogy telefon nélkül élek. Egyrészt nem egészen. Az nem olyan csak, hogy csupán a súlyom leépítése érdekel. Totyi verebem élete mindennél jobban érdekel. Még anyámra is sokat gondolok, aki több, mint harminc éve, hogy meghalt. Mikor azt kérdeztem, mi lesz a 65. mező (sakk 64), majdnem bementem a tűzoltóautó alá, mert (író, én) én akartam meghatározni, merre megy. Ezen őrjöngten utána hidegen, nem azon, hogy tévedtem. Azon őrjöngtem - de ma már csak hidegen akarok, majdnem mindent, ételt is csak hidegen -, hogy miért kell nekem ilyen íróian, ezekkel a beidegzésekkel. Hogy én "elképzelek" bármit is.
     Holott (pardon, jó, T. S. Eliot, de mindegy) törődni is, nem is, megülni csöndben: ez van főleg. Anyám állítólag (és tényleg) nagyon korán halt meg, 66 éves múlt. Ha én ott belépek (tűzoltó), vagy úgy ébredek fel, hogy inkubátor alatt vagyok (hasonlat), melynek külső falán a beleim tartalma és a vérem folyik, és a csontvelőmből kaviározhatok, amíg - vagy nem élek annyit se, mint az anyám. Most februárra éltem majd annyit, ha. Ah, mi is ehhez képest "összetartozás", "vágy"! Nix.
     Megyek az utcán, és arra gondolok, hogy nemcsak az van, hogy nem kívánok telefonhívásokat. Munkatársaimmal vagy levelezek (ezt eléggé szeretem), vagy én szólok oda, ha érzem, hogy már. De többé jegyzeteket sem készítek. Azért írom meg ezt, írom "meg" (törődni is, nem is), mert jó lenne, ha együtt lenne, de jegyzetet már nem írok (előre) hozzá. Mint mondtam: türelem. Nem kell nálam (se) semmit sokallani. Majd abbahagyom. Az ezt, meg az azt. Nem ráunok. Nem "elég". Nem tudom jobban kifejteni, nem bírom, mi ez. Manapság (nem így volt-e ez mindig?!) egyre kevésbé hiszik el az emberek, hogy ők szuverénül létezhetnek. Én egy ilyen közegben kapásból - inkább nem élőzök.
     Azt hiszik, ezt valami külső, pl. megélhetési normával, szinttel (ha minimálisan is) kell elérni. Szó sincs erről. Magam áttörtem egy hanghatárt a minap: leírtam, publikálandóba, hogy nem tartok igényt (bár ez nem biztos, hogy igaz, de legalább írtam ilyet) egynémely díjakra, s nem savanyú a szőlő, hanem mert ők ha nem, hát nem, és akkor nekem legalább nem kell elmennem oda. Mert egyetlen félórát sem akarok másképp tölteni, mint ahogy nekem azt kell. De nem "bensőm vezérel".
     Nem jegyzetelek tehát, nemcsak antitelefon vagyok. Jókat nevetek az anorexisztencializmusomon. Mert épp a kaja-része nem megy abszolút jól. Nincs kajaellenszenvem. De emberellenszenvem sincs. Csak, a rohadt életbe, több ezer ívet, sok tízezer verssort fordítottam (másoktól), ugráltam (rendszereket, kiadókat etc. tűrve) másoknak, mások miatt, lehessen már egy kicsit a dolgok 7-17-37 %-ában valami úgy, ahogy az én elderítésem-felhárításom, törődnim és nemtörődnim kívánja. Értsd: az író úgyse juthat semmire. Hasztalan vonít. Hát nem vonítok. Nem panaszkodom, bár nem az van, hogy (Weöres) tökéletesség, és nem zárkózom el, bár az ellenkezője sem igaz. Röviden ez volt ma.
     Kimentem a lakásból. Nem szeretek kimenni. Erre majd jön valami fóbia-bélyeg, holott csak agyon untam azt, hogy 47867-szer mentem a Lágymányos felé, 28763-szor át a Váron, 87654-szer az Alagúton és a Lánchídon, és 1964-ben élveztem utoljára igazán a Vásárcsarnokot. És nincs gyermekem, beteg szülőm, utazási vágyam, nem járok moziba, színházba, koncertre, társaságba, két-három kiadóba csak (olykor, de nagyon szívesen, igen kedves emberek), vagy találkozunk egy padon, egy teraszon, egy budai Plazában, és az jó. De rendszeresen 97 %-ig inkább sehova, mint bárhova.
     Lementem hát így, és kellett volna papírt vennem, salátát a verébkének (róla nem akarok az emberekkel többé beszélgetni), a kutyánknak valamit, újságot hozni haza még, talán, feladni a postát, borítékokat venni (munkaelküldéshez). Ez a jelzett irányok valamelyikét jelentette volna. Ez azonban nem ment. Helyette, a nehéz postával (könyvek) slattyogtam óránkénti 1,5 km-es sebességgel, megkerültem két hídon át két fölösleges városrészt, közben teljesen elveszett voltam, szerencsétlenkedtem, de igazi szerencsétlenként. Ezt jól tudom.
     Közben a kedvenc rémképeim: a radikáliséi. Elborzadva és (hát igen! igen! mi mondjuk ezt, egyre! "mi") igazolódva láttam egy most elkészült I. világháborús film werkjét, véletlenül. Kik azok a szerencsétlenek, akiket kik hajszoltak a háborúba, hogy csak ott jöttek rá? (Ehhez képest egy röhej vagyok azzal, hogy "nem bírok vonatozni, repülni"! Egy itten mégis békés - ? - kor keceficélője vagyok.)
     Mik történtek, és hány tízmillió emberrel ott, abban a már-már felejtett háborúban, 1914-18 között, még 19-ben is, közvetlen utána (pl. Magyarországon). Mennyiben van csak az ma, hogy - az Évfordulós Költő mondja - finomult a kín, vagy a bankó bombarobbanásának nincs fillér szilánkja? Satöbbi. Ilyen világban vagyok ilyen.
     Nem folytatom. Semmi extraság (no extras) velem. Nézem a síugrást, a bringát, drukkolok a (nem ínyemre való) Schalke 04-nek és Liverpoolnak, nem zárok le minden tévét, olvasom a Narit, a TGM-et, sok matekot (bár érteném), van velem sorra-rendre fordítói munka mindenhol. Mindenhol? Nekem ez a mindenhol már az emlékezete-vesztett clochard otthona lett. Egy lakás 66. éve, az ő (Albert Langlois, az Ilyen hosszú távollét című filmből) bodegája a Szajnánál. Minden mód szeretek én sok mindenkit. Csak nem tudom, milyen néven valakik ők nekem, mindenfélét adnék nekik, írást, fordítást, vallomást (na tessék), de hogy kik ők, arra nem emlékszem. Nincs anorexiám. Az anorexiának vagyok meg épp én így. S majd lesz valahogy.
     De erről csak a törődni is, nem is, ez fut le érintőként. S ez meg itt, mondtam, csak egy írás, jaj.
 

II. Poszt

E címre a Prae ihlet. Jaj, mit változott 1939-45-tel, Auschwitz mellett némi gulágosdival, bonyolultságokkal lecsengő gyarmatpolitikafelszámolással és -megújítással az elmúlt 70 év azóta. Hagyom. Egyetlen Prae volt, de annyi Poszt van, ahányan mi a földgolyóbison. (Ízes szó.) Magamat boldogtalanul operatív személynek tartom, csak két dolgot nem tudnék csinálni, műteni és emberviszonylatokkal foglalkozni, a többi stimmel. Tehát érzékenyen reagáltam (visszajelzések nélkül is, lévén hogy ezt 2005. I. 25-én, ergo az előző közbevetősdi másnapján írom) Törődniisnemis munkám kudarcára, lévén hogy egyszerű, hozott anyagból (eszem, szívem, esztétikai - ? - és igazságtossági - ?? - érzületem révén) láttam, nyista. Mi mindent nem mondtam el. A Toledói Tolerancia galambocskája (ÉS, 2004) és a radikális küzdött bennem. A handabandázás a félő-színeséggel, a pontatlanság a túlzással, a hiányosság az agyonbeszélő aránytalannal. Nagy teljesítmény volt tőlem egy rövid, alig 4 flekkes flekkenben, pecsenyehusi!
     Hagytam a pecsenyehusi dolgokat is a cikkben, a barátság útvesztőit (elvesztek az utak, szétsodorta a bíboros királyi milédiszele négyfelé a három plusz egyet, fogyok, mint Porthos, mélázom, mint Athos, aszkétulok, mint Aramis, s mint D'Artagnan, még a zenhez is hűtelen leszek), nem meséltem külön a lovakrul, hogy ők már nincsenek nekem, de vannak szép memóriáim. Mindenesetre 700000 forintot/hó, hahaha, egyetlen pacira se tettem fel soha, végkielégítésül se. Legszebb emlékeim az ottliki (sokat bíráltam már én is őt, javítok) mi-csak-vereségeinket-ünnepeljük-szerű, jaj, én, tudtam! effektusból fakadnak, de tényleg szépek. Esztétikai érzékem óv, hogy egy itt 3 flekkenre megfent cikkbe 6 flekkennyi lónyekkenést szuszakolni próbáljak. De nagyon gyönyörűek, lehívhatók a nyehehe.nix.abrak. epsom.gb mittudoménmimen. (Nincs.)
     Miért van az élet kényes fényűzése? Már rég nem Prae a helyzet, préposztunk bimbaja is elvirít. Magamtól csak az olyan egyszerű mondatokat szeretem, mint a Maigret-történetekre vonatkozók. Hogy én ma egyszerűen úgy nézek valamit, hogy kell nekem (vagy sem; ld. a lovi hármasbefutókból kihagyott indulókat, 7-es, 13-as, 19-es nem kell nekem; de mit kezdene egy magyar elme egy angliai 27-es, 42-es mezőnnyel; megsúgom, az se nehezebb; mind lehetetlen ügy, énem tudja, ezt azért), és így nem kell nekem az embertársaság, a legszűkebb se, mert bárkivel kerüljek szembe (telefonpartner, feleség, ismerős, ismeretlen az utcán, szaktárs, elvtárs, megszólítás etc.), a magamét mondom. S ez többnyire panasznak ható ömleny.
     Gondolom még én is. Holott csak Poszt. Maigret nem jár le, vonat jár be, örökké, és a húsz évvel ezelőtti mámor a Keleti koszvadt peronján a piros szimpi cigaretta. Maigerettó máig ilyen hatás. A Prae világcsoda, nem vitás. De először érzem, hogy Sz. mester is, akár rólam mondták ezt, hosszú, bár ez (s nem ugyanazt a lapot fényezzük, piszkítom én) igazságtalan. Vagy érdemes elmondani valamit, vagy sem. Nincs hossz. Mégis.
     Említettem már (a Prae szerzője a matekolásával felbátorít, e csodazseni, utolérhetetlen, tényleg), hogy Gödel úgynevezett nemteljességi tétele (durván, eléggé durván, na) azt mondja ki (be), hogy ha egy rendszer konzisztens, értsd: összefüggése hiánytalan, maga teljes egész stb. - így értem én, a logikomatekot az emberélet maradék kevéske felére dantézva -, nem tudja ezt a konzisztenciáját közölni, igazolni, mert ha tudja, akkor nem is konzisztens.
     Ezt nyilván csak idáig követem, innen egy szót sem értek tovább. (Eddig is alig.) De az emberi élet azért nagy érték, mert rá lehet mérni mindent, és akkor közelebb kerül. (Bőrünkön etc.) Ha én a világgal a magam rendszerét, a bensőt (veréb, posztállapot, kártyabajnokság, utcárasemenés stb.) meg tudnám érteni, azt jelentené ez, hogy hasonló eszközök birtokában vagyok, mint amilyen a világ.
     Hanem akkor ezek az eszközök, e világszerű szajrék, kütyürök, gondolkodásmikéntek stb. bennem a világot jelentenék, mint a deszka máris, vagy az urna, vagy porom szétszórása, sőt, rosszabb. Mert úgy kellene élnem, nem konzisztensen, amilyen a világ. Csak a világ eszközeivel lehet magunkat megértetni, mert a világ konzisztens, csak önmagát érti. A világ azért nem tűr minket magában (mondja a kitaszításról az Évfordulós Poéta is), mert másmilyenek vagyunk. Mondhat a Kofi Annan, amit akar. A másság csak annyiban van meg tényleg, hogy akik hangoztatják tiszteletét, bitangul önazonosnak érzik magukat, és ha mi is annak érezzük magunkat, ezek (a világemberek) azt mondják, mi nem tűrjük őket.
     Idáig jutottam, s ezért - postásig, itthoni társaságig menően, holott mindkét tényező szinte szívből és igazán főleg szívből fontos nekem - mondom azt, hogy Nyista Nekem Embert, ily Mást, mert akkor van másság helyett a Mindig Ugyanaz, hogy a magam másságát mondom, amit már magam is unok. Csendet, üvöltém.
     Annyi azért az írásban mégis van, hogy ennek az írásától itt megnyugodtam. De minden csak...á, nem Elő és nem is Utó. Minden csak közben van.

Igen, és - bár ezt a végéről itt előreveszem - van bennem valami elkeseredés, ha a "városban", és ha jó dologban is, fizetségért, munkáért, munkát leadni stb. (ha 101% már a botrányhatár, hogy muszáj menni) megyek, miért kell nekem ennyi minden után még időre mennem, miért nem élhetek, mint... mint ki? Az amerikai festők annyi nyomorúság után nem, Picasso élete nem kéne, s nem is vagyok Picasso... mint Matisse? Ah, Musil csaknem éhenhalt, nézni kell, Kafka hogyan élt, Bierce eltűnt a forgatagos polgárháborúban... és Bábel, és Babits és Kosztolányi hogyan végezte... nincs is méltó szó e borzalmakról... szegény drága J.A.-ról legalább így, ha jól, ha rosszul van... mit akarnék, gyerekesen kihez hasonlítgatom magam?
     Mégis. Dühömbe, ha magam hibájából nassolok itthon, ha meleg koszt van (napjában egyszer, ennyit alakítottam ki), elkezdem kapkodni a pasztillákat, inni a löttyöket (fogyás). A jellegzetes emberi hibapáros: már eljutottam valahova (az állítólagos anorexiával, mely csak világ- és emberanorexség), a fogyásban, de nekem ez kevés. Elbizakodott vagyok - és keveslem közben, amim van. (A nadrágok rám jönnek, de nem vastag inggel etc.) S így elgyengülgetek. De ez a legrosszabb keverék. - Valami jót is: elemien megnyugtató a rámolás a szekrényemben, a könyvek és fehérneműk, trikók etc. átcsoportosítása felforrósodó örökélet! Ha tehetem, így élek. (Élet, kanászélet!)
 

III. Napszámoslét

A műfordító napszámossá lett lefokozva, s minél kevésbé érzi magát szíve és a mesterség ősi szabályai szerint annak, annál durvább a különbség, például
     a magas szinten megoldott, művészi (fordítói) munka
     és a nevetséges, éhbér alatti honoráriumok (tisztelet a kivételnek),
     a szinte szívességből történő kifizetés,
     az elaprózott kifizetés,
     a magas adó stb. között.
     Magam megannyiszor úgy érzem (tisztelet!), messze nem kérdés már, milyen plusz-minőségei vannak munkámnak (ha nem volnának, nézhetném magam! én aztán igen), az "el van várva", ellenben amire én várok (lagalább a vacak honoráriumnak valami elfogadható ritmusú kifizetése, a könyörgés-látszat elkerülhetése etc.), az merő hívság, tolakvás, hát már nehogy, coki. Van mondva a műfordítónak.
     Természetes: nekem is feltűnt, hogy "az utóbbi időben" többféle harcolgatás csapdájába, labirintusába (is) kerültem. Ez a magamféle, csendet és elvonultságot szerető (ezt mintegy díjának tekintő, a rezsibe beszámító - "nem vagy a brancs tagja, magad vállaltad a hátrányt", rendben, tudom), szakmájának s mellette rögtön a lelke (!) nyugalmának (mi az, manapság? mindenki "hajt", dinamikus) szeretne élni... hagyom. Nem hiszek az írás közvetlen értelmében, ezt is értelmetlenség volt megnézni, csak bajt hozhat.
 

IV. Közbevetés befejezése
(Érdemben az én J.A.-év curriculum-momentumom, tessék, ha ez kell)

Hogy ennek is - ezt leírnom - sok értelme lenne, kétlem. Mégis. Az elébbiek csak ezzel érnek valamit, amennyiben. Nem tudom meddig tart, de a kifejezésanorexia (bár az ételre, italra állna be így) beállt. Maradjon. Nem egészen pontos, hogy a meleg ételek ellen még több (valamire is jó?) pasztilla beszedésével tiltakozom. Az sem, hogy italt haza nem hozok, de "kimenni a városba" annyira ellenemre van, hogy "kint" iszom. S ebből még bajok adódnak. Ebből sem adódnának bajok, ha sok minden az én arányigényeimnek megfelelőbben stimmelne. Ha a honoráriumok nem lennének ilyen vacakok (általában). Ha rendesebben küldenék őket. Ha nem unnám már magamat is a kéregetésükkel, a siettetésekkel. Hiába próbálnom, hogy akkor ezt se, muszáj. Jó lett volna, ha az én arányviszonyaimnak megfelelőbben van az, hogy "ez és ez fontos", nem azért, mert hogy "nekem", hanem mert arányaiban tényleg (fontosabb, mint sok előtérben lévő dolog; életem minden színterén, szinte). Ebbe is - és ez az egészséges - belenémulok. Tehát nem a tökéletesség panasztalan (Weöres, akivel a minap valahogy álmodtam), hanem a madár hasztalannak látja éneklését. Persze, hogy erről nem lehet örökké beszélni. De épp ezért jókedvű estekre, dedikálásokra stb. se tudok eljárni. Mit mondjam el hatvanhetedszer, hogy nekem megvolt az életem legnagyobb eseménye (sic!), és az is elhárítólagos volt: amikor tűz volt a házba, de akkor se nyitottam ajtót, és ezzel kutyánk és madarunk életét mentettem meg (füst, különben). Miért kapkodjak fel akkor telefonokat? De miért is levelezzek? Vagy legalább telefonok és személyes találkozások helyett (leszámítva a munkáimmal kapcsolatos elengedhetetlenségeket) levelezzünk. Ezt százhatvanhetedszer elmondani unom. Nyárra igyekszem sok, bármi rosszul fizető munkát vállalni, csak hogy kívül lehessek, de nem életélvezkedve, szerencsétlenkedve, nem evéssel, ivással se stb.
     De azért úgy ne legyen semmi, hogy mint Camus "Idegen"-je (jaj, színfalhasogató is!), aki négyet vagy ötöt kopogtatott "sorsának ajtaján..." Nem, az egzisztencializmus tovább "fejelhető" (és a szív is belekerül, vagy föl, az üzemek fölé)!

Közbevetés V.
(Menjen Bruno! Copernicus és Galilei hátrál. Ja, ők is mennek)

De hát a világirodalomból - Camus! - nehéz példákat hozni. Ottlik Medve Gábor-alakja jobb erre itt. Még hogy én ne emlékeznék irodalmi és magánjellegű barátaimra, szíves embereimre, vagy én ne tennék meg (leszámítva a mai szépirodalom élőjeiről "való" írást, összefüggő írást, na), én tudnám akár két flekken is felsorolni Debrecentől Győrig, Miskolctól a Duna-Tisza közéig, Pécstől Tatabányáig, Szombathelytől Budapestig, és Kaposvárott, és Szegedet és Szolnokot külön említve, és Újvidéket, Kecskemét egészen kiemelkedő, de Salgótarján... Békéscsaba is még... felsorolni, igen, kik-mik fontosak nekem úgy, hogy tudom: amennyi tőlem oda befér... és ők is pontosan tudják, két pénz hogyan csak alig 1,66 pénz (honor). Aztán a cégek, melyeknek fordítok. Mondhatni: most ahhoz képest egész rendesen fizetnek. A nehézség ott van, hogy ha
     a.) nem akarom azt mondani, Weöressel, hogy én vagyok "az egyetlen csúnya" (ő kispolgárt írt),
     b.) ha nem akarok bolond-látszatot kelteni, hogy nem bírok a városban járni, vonatra ülni, még védekező ivás v. cigarettázás árán sem (ezeket a dolgokat nem szeretem!),
     c.) hogy nem bírok jó szívvel időpontra menni... ah, reménytelen. Mert akkor az X és az Y és a Z kiadó főnökével, emberével stb. miért és hogyan találkozom nagyon is szívesen... Maradok ennyiben: mégis külföldi alapon, Evelyn Waugh, aki intolerant volt éspedig sok impatience-szel (na én??), a róla szóló könyv ihletésére (ó, a Vigiliának írok épp a "katolikus regényszerzőkről") regényíróimról), legyen ihletőm, hogy én ÖNMAGAM SZNOBJA vagyok. Erről máskor. Most leszakad a kezem, s fáradt mivoltában nem koordinálja agyam. (Agyam friss - a kezem nem.) Tehát túl komolyan veszem magam, maradjunk ennyiben, dedikálni és fellépni jó, vonatozni, repülni, költekezni remek, a honor is. Kész csoda. Dixi. (Mondottam.) Land? (Ország?)