Tagolt óda

                      

                           József Attilának

Azt hittem, mint a kocka,
mely egyik csúcsán meg-
rekedt, az eszmélet majd
helyrebillen,
Attila, de nem; gonosznak
lenni nálunk szinte illem.
Agyban, középütt, széleken
ma is
fortélyos és igazgat a
megáporodott félelem.

                    *

Ó, fényes, elragadó, hatalmas, ahogy
jönnek újra, látnak, győznek, esznek.
Én meg szótlan, szóra készen, boldogan
itt kuksolok, tövében a keresztnek.

                    *

Mindent szabad. Nem tiltja meg.
Nincs sóhaj-ellenőrző részlege.
Azért egy lézer-fúrta kis lukon,
a recehártyán át lesi: olyat
gondolni bárki merészel-e?

                    *

Világ egyik fele a másikat
vallatta, nyúzta, kerékbe törte.
És itt a Bíró, biztosan.
De bárcsak visszajönne.

                    *

Minden elveszni látszik.
Mint annyiszor. És teljesen.
Ember. Darab. Liter. Kiló.
Sav sárgul keréknyomokban.
Fakó tájra hull fekete hó.
Ám megjön végül a Nap is.
És minden lángra lobban.

                    *

                       (Somogyi Győzőnek)

Lelkemnek vigasza a testem.
Csak Ő, a Rackajuh vérzik
vigasztalan T-gerenda kereszten.
Alatta meglett angyalok
hajlonganak, kasza alá,
ahogy a margaréták.
Elöl mindig sötét.
Hátul mindig ragyog.