Schmidt Sándor a Salgótarjáni Kőszénbánya Rt. dorogi bányaközpontjának erőskezű, ugyanakkor kreatív és másokat is alkotásra ösztönző igazgató főtanácsosa volt 1911-39 között. Felvirágoztatta, poros kis faluból tekintélyes bányásztelepüléssé fejlesztette Dorogot.
     Bánáti Buchner Antal zeneszerző az esztergomi főszékesegyház karnagya és orgonistája ugyanebben az időszakban. Mint sikeres és divatos zeneszerző egyházi és világi munkáival is kora keresett zenésze és zeneműalkotója. A két tehetséges, ugyanakkor határozottságban egymást is felülmúló férfi alig nyolc kilométerre élt egymástól - két csaknem összeépült településen. Kézenfekvő volt, hogy a művészeket Dorogra csalogató Schmidt nagy távlatokat ígérő munkát kínált az egyházi központ vezető muzsikusának.
     Az első kísérlet sikerével csak kudarca vetekedett. Buchner vezetésével három év alatt a dorogi zenészek (mondták és mondjuk ma is bányászzenekarnak) hatalmasat léptek előre azon az úton, amely az ország legjobb zenekarává varázsolta őket. Schmidt Sándor ugyan elképedt az anyagi elvárásoktól (Tarjáni Ferenc kürtművész mondotta egy interjúban: apám Pestről költözött le Dorogra, mert az Operában sem fizettek jobban, mint a bányászzenekarban), ám a mutatott teljesítmény előtt meg kellett hajolnia. A dorogi zenészek akkor még úgy tanultak, hogy egy fúvós instrumentum mellett más (többnyire vonós) hangszeren is játszaniuk kellett (így állt össze szükséglet szerint a szimfonikus, vagy a fúvószenekar). A harmadik év végén azonban túlcsordulhatott a pohár, mert Buchner karnagy úr hirtelen távozásra szánta el magát.
     A barátság mégsem romlott meg. A jó alapokon már működött tovább a zenei élet, a bazilika orgonistája pedig hamarosan - talán békítő szándékkal is - új feladatot kapott Dorogon. A Gáthy Zoltán által tervezett Szent Borbála bányásztemplom avatására misét rendelt tőle a bányafőtanácsos.
     Az alábbi levélváltás a mise honoráriuma(i) körüli "félreértéseket" és azok tanulságait őrizte meg az utókor számára. Buchner Antal az általa jogosnak vélt (és valószínűleg idejében megkért) tiszteletdíjat a maga határozottan udvarias, ugyanakkor barokkosan lehengerlő stílusában követelte - félreérthetetlenül - a magas méltóságtól. Nyoma sincs viselkedésében - a kötelező tiszteletkörökön túl - a meghátrálásnak. Az egymás nézeteinek, követeléseinek tiszteletben tartása nem jelentett engedményeket, meghunyászkodást. Egyikük sem mondott le többről, mint amiről lemondani muszáj volt.
     Buchner a közvetítő plébános (a levélben említett Trinkl Kálmán) útján értesült arról, hogy Schmidt szívesen visszakozna, és nem szeretné kifizetni a hangszerelésért, betanításért és orgonára átírásért elvárt (egyszer talán már ki is alkudott) összeget. Pikáns fordulat, amikor a bányaigazgató előtt a "nagyvonalú" művész amolyan "korrupciós" szénszállítási megváltást is meglebegtet, amit persze Schmidt - udvariasan, de - önérzetesen azonnal elutasít.
     Nem érdektelen a bányaigazgató magyarázkodása sem - gépírónak diktált - levelében. Laikusságával mentegetőzik, s persze azonnal lemond a további vitáról, hiszen határozott és hajthatatlan ellenféllel találja magát szemben, az idő pedig sürgeti. (Korábban már megtapasztalhatta, hogy Buchner gyorsan és vita nélkül távozik, ha nem teljesítik kívánságait. Egy beharangozott mise bemutatója viszont nem maradhatott volna el botrány nélkül.)
     A maga kényes tekintélyét is önérzetesen megvédte a mendemondáktól, amikor a fentebb említett szénszállítástól "eltekintett", "nem akarván (bánya)társulati szolgáltatással a kérést kapcsolatba hozni".
     A szerző is jóllakott, a zenei bemutató is megmaradt.
     1931. augusztus 23-án fényes ünnepség keretében - a Dorogi mise orgonára és vegyeskarra írt bemutatójával együtt - a templom felszentelése Serédi Jusztinián hercegprímás jelenlétében megtörtént. A barátság pedig hamarosan egy hármas esküvővel (Schmidt három lányának az esztergomi bazilikában egyszerre celebrált szertartásával) és Buchner ez alkalomra írt Esküvői dalával teljesedett ki.