Nemzeti ünnep. Egy egész nemzet ünnepe. Határon innen, és határon túl. A nemzeti ünnep határtalanítja a nemzetet, vagyis alkalmakként világossá teszi, hogy a nemzet sokkal több s nagyobb, mint az országa. A múltjával, fönnállásának idejével, a lelkületével s a szellemével nagyobb. Mintegy halhatatlanabb. A nemzet tagjai, ott, ahol éppen vannak, tehát a kerek világon kitűzik mellükre a nemzeti zászló szimbólumát, a kokárdát, amelyről még az is tudja, hogy mi s milyen, aki nem ismeri pontosan a szó jelentését; kokárdának nevezzük a rózsaalakba kanyarintott, s fodrozott nemzeti színű szalagot. A magyarságát szerető, történelmén, magyar mivoltán el-eltöprengő, benne elmélyedő ember lelkisége rokonságban van a virággal, a kokárda szerint. S különös, hogy ennek a virágnak rózsa a neve. A szerelemnek, a szépségnek, a bódító illatnak e virágára emlékeztet a mellünkre tűzött kokárda; valamiképpen az ember-testvériségre.
     S miközben a nemzeti ünnep fölidézteti bennünk a legmagyarabb szabadságharc történéseit, egyben túl is emel magunkon, talán még a nemzet fogalmi, eszmei körén is, és letesz a többi népek közé, mert ezt a szót, s vele ezt az érzelmet lobbantja föl: világforradalom. S akkor már Petőfi Sándor arcába kell néznünk, nyitva tartott szemmel. Mintha az öregedni képtelen igazsággal néznénk farkasszemet, komoly, számonkérő indulataival. S azt éljük át, hogy nemzeti ünnepeinknek ugyanúgy lélekmozdító erejük van, mint a vallási ünnepeinknek. Megrendíteni akarnak, nemcsak lelkesíteni. Ne hassanak meg, hanem bírjanak elhatározásra. Tettekre buzdítsanak, nem arra, hogy füstölgő, de nem égő beszédekkel hangoskodjunk róluk.

Nem igaz, hogy elkopnak megismétlődő ünnepeink. Az ünnepek megérkeznek, azt is mondhatnám, leereszkednek közénk, mint az elpusztíthatatlan angyalok. Készülnünk kell rájuk. A templomba se mehetsz be piszkos lábbal, kézzel, maszatos lélekkel. Vagy ha igen, ott tisztulj meg. Egy nemzet ünnepe a nemzettudatban frissít föl, hogy szakadj el a "nem"-jeidtől, s ébredj rá az "igen"-jeidre. Nem az ünnep kopik el a használatban, mint egy kovakő, hanem te, magad, ünneptelenül. A magaunt (Kosztolányi szava), a magaunt ember, aki létezését egyébnek sem tartja, mint szürke, tart-ameddig-tart, egyhangú folyamatnak, vagy már annak sem, hogyan s mit ünnepeljen? Ki mondja meg neki, ha nem ez az ünnep, hogy te még legalább te lehetsz? Ez sem kevés. A szellemében megroggyant ember másokat is megrogyaszthat. Van belőlük épp elég. Úgy megy át rajtuk minden idő, a hétköznapba rejtett ünnepi, s az emlékezetben magas lángra szökő valóság ideje is, jó s rossz következmények nélkül, mintha egy nagy lyuk tátongana a gyomruk s a tüdejük között. Nem kár érte? A nemzeti ünnepre is áll az evangéliumi mondat: akinek van, az még kap hozzá. Akinek nincs, attól még azt is elveszik, amiről azt képzelgi, hogy az övé. Ahhoz, hogy ünnepeljünk, lennie kell bennünk valami ünnepinek.

Minden nemzetnek vannak hősi tettei. S hősi tetteit követő kudarcai is. S a kudarcaiból fakadó erő, kitartás, lelemények sora. S egy mindenki elől elrejlő pillanatban a föltámadás. Sok reménytelenség ellenére járja át a nemzetet, vagy az egy embert a remény, mely sosem volt ábránd. Tömött televénnyé érett. Belőle sarjadt a változás, az eseményeken túlsugárzó új látás, új gondolkodás, új élet. Ezért a történelmi, a szellemi-lelki-politikai helyrezökkenés mindig váratlanul következik be, de soha előérzet nélkül. Az, ami új, a kertek alatt várja be a hajnalt, hiszen kezdettől üldözik. S a tegnapi öltözetben lép színre. De pontosan azon a hangon szólal meg, amely egy idő óta ott próbálgatta magát belül, a várakozás, a türelem határvidékén, a bizalom erdőiben. 2005 márciusát a tavasz hozza. 2005 márciusa a tavaszt hozza.
     Hogyan ünnepelj? Megmondom: kelj föl és járj. Állj föl és éld át. Ami 1848-49-ben megtörtént, az téged 2005-ben kötelez. A forrósága, nem a hozsannázása. Helyükön vannak közös dolgaink? Jól van az úgy, ahogyan ma van?