Az első találkozásainkat nem is lehetne találkozásnak nevezni, annak dacára sem, hogy a hetvenes évek elején, szinte naponta láttam "Tamás bácsit" (akit a személyéből áradó biblikus bölcsesség és puritanizmus okán a nála alig valamivel fiatalabbak is: Ratkótól Utassy-ig ekként szólítottak évtizedek óta), aki magyar irodalmat tanított abban a gimnáziumban, ahol magam is végeztem, viszont nem adatott meg számomra az a feledhetetlen élmény, hogy tanított volna, akárcsak helyettesítő tanárként is. Egyoldalú volt tehát a korai találkozás -; csodáltam a tanárok között forgolódó költőt, s mivel egy voltam csupán a sok száz nebuló közül, akit ráadásul nem is tanított, fel sem figyelhetett rám.
     A régi Dócziból a kényszerű államosítás után Kossuth Egyetem Gyakorló Gimnáziumává lett alma materem folyosóján, gyakorta láttam az egykori tudós tanárok méltóságával járni, néhány, a helyi irodalmi életben nevet szerzett kollégájával megfontoltan beszélgetni, s az első látásra magával ragadott Csontváry Marrokkói tanítójára emlékeztető arca, melyről Öt évtized versében ekként ír:
 

Elmondaná tán homlokom,
A sok jelírás, karcolat,
De lehajtom, kezembe rejtem,
S el is felejtem arcomat.

Magával ragadott az az arc, melyen évszázados magyar poétai átok, a "Hortobágy poétájáról" verselő Ady-dac és Csokonai-féle irónia és deákos humor, örökös vizsgálódásra készenlét és a kádári hamisság korszakában egyre ritkábbá váló emberszeretet sugárzott. Kisgimnazistaként alig is tudtam többet róla, minthogy: költő és Julow Viktor barátja; ez utóbbi tény annál is többet nyomott a latban, nálam, hogy mindenféle titulusai és kitüntetései vannak, mert hiszen számomra nem létezett nagyobb kitüntetés, minthogy barátjának fogadott valakit Julow Viktor, akit még kisgyermek fővel ismertem meg egy kicsiny létszámú, ámde lelkes irodalmár társaság pápájaként, az Aranybika szálló kávéházában üldögélve, akár egy proust-i szalon kegyeltje.
     Hogy miért említem ezt a korai találkozást, melyet másfél évtized múltán követett csak az a fajta meghitt találkozás, melynek szinte minden apró részletére pontosan emlékezik az ember élete végéig? Mert legalább oly jellemző írói tevékenységére és költői szemléletére a tanítani vágyás és tanítványok szemében való "megmosakodási" vágyás, mint az általa írt regényes életrajzban: a Kedv, remények, Lillák kötetben az a néhány pompás mondat, amit Csokonairól írt: "...sokszor úgy érezte, hogy az ő szívében kettős láng ég: az írásé és a tanításé. A tanítás lángja már csak pislogni kezdett, hogy el kellett szakadnia a Kollégiumtól. De azt tudtam, hogy nincs annál nagyobb öröm az életben, mint megtanítani az embereket arra, amit nem tudnak." Tamás bácsi maga is talán csak évtizeddel korábban vált meg végleg tanítványaitól, s a "tanítás lángja már csak pislogni kezdett", de hogy ki ne aludjon idejekorán, azért maga tett a legtöbbet. Egészen addig, amíg rakoncátlankodó szeme engedte, tanári szorgalommal és lankadatlan felfedezővággyal olvasott (ne feledjük, a Németh László- és Gulyás Pál- féle tudós írókkal egy szellemi társaságba tartozott), s nem utolsó sorban, megszívlelhető tanácsokkal és soha nem sértő bírálattal igyekezett egyengetni a fiatal írónemzedék képviselőinek szárnypróbálgatásait. A Márai-féle "műveltség-eszmény" és a polgári létezés egységének élő példájaként emlegethették volna előttünk kollégái, ha nem féltek volna követendő eszményként beállítani olyan avíttnak mondott értékeket, mint amelyek ellenkeztek az "új világ" normáival.
     A hetvenes-nyolcvanas esztendők fordulóján megszaporodtak találkozásink, hol az Alföld folyóirat szerkesztőségében, hol pedig a szerkesztők és egyetemi tanárok által rendezett irodalmi fórumokon időztünk együtt. Elmaradhatatlan látogatója, mi több, aktív szóvivője volt az irodalmi eseményeknek, annál az egyszerű oknál foga, hogy nemzedékének tagjai képesnek tűntek fölülemelkedni személyes ellentéteiken, ízlésbeli és eszmei különbözőségeiken, vélt vagy valós sérelmeiken, a némelyeknél művé vált élet, másoknál kikristályosodni sosem tudó tehetség minőségbeli eltérésein, s fittyet hányva a politikai viszályszításnak, kíváncsian hallgatták egymás felolvasó estjeit, a műveket megszólaltató színészek előadásait, s perlekedtek nem a másik megsemmisítésének óhajával, hanem az irodalom és a teljesítmény feltétlen tiszteletéből. Talán az utolsó "ilyesfajta" írónemzedékként említhető társaságuk: ez is megszépíti és emeli emléküket.
     Noha a debreceni irodalmi élet doyenjének számított már, amikor irodalom szakos egyetemistaként rendszeresen találkozhattam vele, mégsem tartozott azon irodalmárok közé, akik, kiváltképpen a fiatalok előtt, szereptévesztésben szenvedtek, s ennél fogva eltúlozták tehetségüket és személyük varázsát, szellemi képességüket és kimondott ítéletük súlyát; akik képtelenek voltak úgy megnyilvánulni, hogy ne a saját szobrukat faragják minden szavukkal, többnyire persze mások kárára. Ritka adományának számított természetessége és közvetlensége.

Kiss Tamás "bácsi" esetében helyén való azzal a megállapítással kezdeni a portréfestést, hogy költő volt és kálomista; de nem mellesleg vagy másodlagosan kálomista, ahogy a katolicizmus még egy Mauriacnál is háttérbe szorult az irodalmárként létezéssel szemben. Nem, a Szenczi Molnárok és Csokonaik, az Aranyok és Móriczok módján, a református alma materben szívta magába együtt és egyszerre az Isten ingyen kegyelméből szerzett szeretetet és a költészet pompás erejét. Emberi és alkotói gesztusait egyaránt áthatotta a mások tehetségének és szorgalmának a tisztelete (még ha az övénél kevesebb áldásban részesült is); az Istentől kapott tehetség állhatatos munkával történő kibontakoztatásának szenvedélye; a hagyományba szervesülés elemi vágya; a magánélet és alkotói morál feltétlen összerímeltetése; a szándék átláthatósága; a humor, amely sosem fordult át nála ripacskodásba, nárcisztikus öntetszelgésbe, ügyesen kiagyalt önfeloldozásba; a mértéktartás, amely a dolgok elfogulatlan tanulmányozásának és az ítélkezés kiindulópontja volt számára.
     Lassan és megfontoltan beszélt, akár egy sok-sok legációban szolgált obsitos deák, aki hótorlasszal elzárt falusi parókia tiszta szobájában: a régiek hitéletéről, a parasztember egyetlen kincséről, a mára alapjában megkérdőjelezett becsületéről és az adventi csodavárásról diskurál az öreg tiszteletessel. Ez a nagyregények álmos tempójában való diskurálás, nem az álszent, önnön nagyszerűségének tudatától elragadott vagy kimért ember fogása volt részéről, hiszen mentes maradt az önhittségtől, sokkal inkább a szép és választékos beszéd, mondhatnánk a lelkipásztori igehirdetés világosságának megszállottja volt. Tamás bácsi tartózkodott a szertelenségtől, az elhamarkodott bíráskodástól, még olyan esetben is, amikor nevetséges vagy szánalmas dologról kellett volna ítélkeznie. Bár számtalanszor magam is tanúja lehettem, hogy kénytelen volt végighallgatni apparatcsikok vagy okoskodó hivatalosságok égbekiáltó sületlenségeit, a szellem embere számára egyenesen megalázó okfejtéseit a magyarság történelméről vagy a keresztyéni helyett az internacionalista testvériségről, a realizmusról vagy a költészet szerepéről, mégsem hallottam egyszer sem indulatosan kifakadni, méltatlanul acsarkodni.
     Olyan lefegyverzően nemes egyszerűséggel, máskor pedig a Parnasszus ormain járó kiváltságos gőgjével tudott fölülkerekedni az őt provokálni akaró, a butaságaival kérkedő, a fontoskodó és hivalkodó emberek együgyűségén, ahogy a türelmes tanár a buta diák üres beszédén vagy csínytevésén. Képtelenségnek tűnt kihozni a sodrából; nem engedett viszályszításnak és ellenségeskedésnek; a szellem emberéhez híven szóasszókat vívott és az irodalom érdekében nyitott vitát értelmes ellenfelével, de nyomban berekesztette, amint méltatlanná vált volna számára. Épp elég haragosa és irigye támadt emiatt, de - ahogy mondani szokás - az vesse rá az első követ, aki helyében másként védekezett volna az alantas jellemű vagy zavaros gondolkodású emberek kísértéseivel szemben. A francia irodalmárok által fémjelzett "fiatalember, mint hős" típusaként, magam is hajlottam némi arisztokratizmusra és a vele párban járó ezotérikus tanok vizsgálatára (e kettő: a "tömegember" minden fronton történő előretörésével és állandó, kisstílű haszonlesésével szembeni távolságtartás hathatós eszköze volt), meggyőződésem, hogy nem ezen múlott a keresztyéni szeretet és a szolidaritás érzésének elsajátítása és gyakorlása. Ellenben akinek nem akadt olyan valóságos vagy fiktív (lelki és szellemi) menedékvára, ahova elrejtőzhetett, állandóan konfliktusba keveredett, esetleg önveszejtő életmódot folytatott. Tamás "bácsi" a maga műveltségével és választékosságával példát mutatott nekem, a hetyke és igazságkereső kamasznak arra, hogyan lehet egyfajta belső menedéket megteremteni, s az alkotás révén élettel telíteni. Mélyen elmémbe vésődtek a Ne féltsetek, ne bántsatok... című versének szavai a befeléfordulás méltóságáról:
 

A jót akartam mondani,
Miről még nem tudják, mi az,
És őszintén elmondani,
Ami legszebb: az igaz.
Ezt nem kérdezte senkisem,
S hallgattam. Ma is hallgatok.
Hogyne, ha senkinek sem kell
Egy világ, aki én vagyok.

Ezer és ezer hajszálvékony ránctól barázdált arca, s örökké hunyorgó szempillája, (amely az őt először látóban azt a benyomást keltette, mintha egyfajta cinkosságot vállalna a vele egy húron pendülőkkel), valójában egy sajátlagos válfaja volt a tikkelésnek és a belső nyugalom helyreállításának. Beszéd közben hátra vetette a fejét, akár egy, a szemlélt lénnyel és tárggyal szemben kellő távolságot felvenni szándékozó filozófus, és nagyokat pislogva, mondandójának fejbiccentésével nyomatékot adva érvelt valamely értelmes ügy mellett, vagy sorjáztatta ellenvetéseit az irodalom birodalmában alkotóknak jogot szűkkeblűen adó párthatározatok ellenében.
     Nem harcolt sohasem, mert sem alkatánál, sem habitusánál fogva nem az a bajvívófajta volt, mint mondjuk Balassi vagy Zrínyi; önnön békés és bátran mondhatni: gyermeki természetét ismerve, nem adott alkalmat az ellene fölindulóknak és vesztére törekvőknek arra, hogy belékössenek, fogást találjanak rajta. Ha a sors úgy hozta, az egyenlőtlen kimenetelű küzdelem vállalása helyett inkább félreállt ("kobzos" fia elmondása szerint kivéve egyetlen alkalmat, amikor megakadályozta, hogy legbizalmasabb barátját: Julow Viktort börtönbe zárják); s hithű kálvinistaként gyakorta erősítette lelkét a "Perelj Uram perlőimmel..." zsoltárt segítségül híva emlékezetében. Költő-testvéreiért, szellemi fegyvertársaiért tisztességgel kiállt, olykor tudományos igényű felszólalásával, olykor emberi hitvallásának hangot adva, mert a becsület, a tehetség, a költészet védelmezése belső lelki parancs volt számára, s nem igazán szívlelte az árulókat.

Kilencvenben, hogy megjelent első regényem, az Örvény és Fúga, "Tamás bácsi" félrehívott az Alföld szerkesztőségében, s legnagyobb meglepetésemre, fertály óránál is hosszabban vesézte családregényemet, melynek alapos olvasásáról pontos utalásai, a Város múltját érintő élményeim másokéval: a Szabó Magdáéval és a történész Szűcs Józsefével való összevetései, az általa "proustinak" mondott mondatszerkesztésemről és annak képiségéről szóló, rögtönzött és számomra is újdonság erejével ható elemzései tanúskodtak. Feledhetetlen és lebilincselő is volt egyszerre az a szeretet, részrehajlás, bátorítás és elismerés, amivel regényemet és személyes törekvéseimet illette. Túl voltam már néhány "idős mesterrel" való találkozás örömmel és fájdalommal, csodálkozással és mélységes csalódással egyaránt teli élményén; Tamás bácsit kivéve, egyikük sem mutatott hajlandóságot arra, hogy a háttérbe vonuljon, és ne magamagát mórikálja, miközben regényemet egy-két ponton megkarcolta, és diskurzust folytatott velem az irodalom "leglényegéről".
     Kiss Tamás, a valamikori gyakorló tanár, valamifajta kiváltságos adomány révén pontosan tudta, akárcsak a bibliai bölcsek, hogy miként szabad a másik alkotóval, a nála akár egy félévszázaddal is fiatalabb társsal beszélni; kit és hogyan kell felkarolni és oltalmazni; milyen útravalóval és feladattal kell kötelességszerűen ellátni. Úgyhogy nem is okozott különösebb meglepetést az a sok-sok hála- és köszönetnyilvánítás, melyet a neki írott levelekben fogalmaztak meg "tanítványai", s a pályakezdés holtpontján és az első sikereken túljutott írók. Elég egy-két citátumot venni az "ifjak" őszinte hálálkodásának bizonyítására: "Ne Te köszönd, amit írtam s elmondtam a Rádióban Rólad, mert az - mondhatni - csupán a tanítvány kalapemelése volt valaki előtt, akitől emberséget s műveltséget is tanulhatott" (Csák Gyula), vagy: "Büszke vagyok rá, hogy Téged nevezhetlek első mesteremnek, s nagy feladás számomra, hogy ehhez méltó maradjak" (Buda Ferenc).
     Oly természetesen tudott örülni a másik sikerének, oly kézenfekvőnek tűnt számára az égi tálentummal megáldottak előtti tiszteletnyilvánítás, mintha sosem hallott volna nemtelen versengésről, a szekértáborokban való gyülekezésről és egymásra acsarkodásról, pedig egyáltalán nem volt naiv, csupán nem óhajtott tudomást venni az egyre hangosabbá váló bábeli nyelvzavarról. Hogy zavarba hozta a megbíráltat az elismerő kritikája kinyilvánításával, a művének kijáró megtisztelő szavak csokorba szedésével? Ebben is rejtezett nyitottsága és műveltsége, européersége és szerénysége. Talán nem szükséges különösképpen hangsúlyozni, hogy szerénysége nem volt képmutatás, színlelés vagy álarcöltés a részéről; kortársait és a fiatalabb nemzedék jeles képviselőit egyaránt lenyűgözte azzal, hogy köteteken vagy folyóiratokban olvasta műveiket és a hozzájuk írott leveleiben néhány buzdító és elevenbe találó megjegyzéssel kommentálta az olvasottakat. Tájékozottságával, nyelvi fegyelmezettségével, harmóniára törekvésével, szolgálni tudásával meglepte olykor még írótársait is: "Leírom külön is, hogy amennyire megragadott, annyira meg is lepett műfordításaid gáncstalan dikciója, megejtő varázsa. El is tűnődtem, vajon miért nem fordítottál, fordíthattál többet, holott gondolom, akadtak esztendők, amikor a versírás korántsem veszélytelen mestersége helyett szívesen gyakoroltad volna a fordítást" (Rába György). Meglepetésük persze némely szempontból érthetetlennek tűnik, hiszen a kortársak közül néhányan még mindig hajlandónak mutatkoznak a debreceniséget: a provincializmussal azonosítani; mások pedig mintha valami okból feledték volna, hogy az elmúlt században nemcsak szamarak legeltek Áté mezején, de olyan költők és műfordítók is termettek e Városban, mint Tóth Árpád és Gulyás Pál, kiknek persze hamar kijutott az "első osztályú temetésből", vagyis az idejekorán bekövetkezett feledésből. Nem véletlenül emlékezik Kiss Tamás bácsi a rá oly jellemző deákos humorral és tanári tisztelettel Gulyás Pálra A költő sírjánál versében:
 

Nem szólt század óta szebben
senki nálad Debrecenben,
[...]
Te voltál itt az utolsó
varázsló és igazmondó,
garabonciás, íródeák,
kit kileltek még ideák,
s kiről tudjuk csalhatatlan
mért halott a halhatatlan,
súghat-búghat emberöltő
fölötted: te vagy a költő.

Saját dicsőségét és hírnevét nem hajszolta, mintha méltatlannak tartotta volna az öntömjénezést, amitől olykor a legnagyobbak sem (voltak) mentesek; tudta, hogy nem a Weöres-mércéjével kell mérnie magamagát, de azt is remélte, hogy előbb-utóbb mifelénk is éppúgy kijár majd az elismerés a másod vonalba tartozóknak, ahogy a franciák vagy más nagyobb európai népek irodalmában. Cseppet sem meglepő, hogy a kortársak lelkiismeretének (valaha ilyenről is lehetett beszélni írók és irodalmárok esetében), józan ítélőképességének köszönhetően mégis számos elismerést, kitüntetést és díjat kapott, ha késve is, de érdemének megfelelően. "Amit a recenzióban olvasol, komolyan gondolom, remélek, végre megillető helyedre kerülsz. Ezen gyakorlatilag is próbálok segíteni most olyan módon, hogy szakosztály-vezetőségi ülésünkön legutóbb József Attila díjra ajánlottalak. Csoóri Sándortól Somlyó Györgyig mindenki egyet is értett abban, hogy ideje volna végre a sok mulasztást Veled kapcsolatban rendezni" (Fodor András).

Legutolsó találkozásunk "virtuálisnak", vagy még pontosabban szelleminek volna mondható, mivel Csokonai halálának kétszázadik évfordulójára rendezett előadó est hatására, (mikor is Kiss Tamás fia énekelte a Csokonai verseket és édesapja megzenésített költeményeit), kezembe vettem a Kedv, remények, Lillák című regényes életrajzot. E kötetből is kiderült számomra, és a fiával folytatott beszélgetésekből még inkább megerősítést nyert előttem, hogy Kiss Tamás különös, sőt, rendkívüli vonzalmat érzett Csokonai iránt, annak ellenére is, hogy legfeljebb egynémely, igaz, talán nem is éppen az elhanyagolható emberi-költői vonásokban mutatható ki hasonlóság közöttük. Így, többek közt: a Kollégiumban elsajátított sokrétű műveltségben és a poézisben való elmélyültségben, a személyes sérelmeken humorral fölülemelkedni tudásban és a kálvinista hittel átitatott tanári kötelesség- érzésben. Ellenben az indulatosság s azt sutba vágó mértéktartás, a hiúság és ebből fakadó sebezhetőség, a vagabundusság és ebből is magyarázható vaskos élcelődésre készenlét, a többféle regiszterben megszólalni tudás és önpusztító önfejűség kérdésében alapvető eltéréseket tapinthatunk ki a két költő esetében. Csokonai a kor lőporos valóságából és felvilágosult gondolkodók által meghatározott eszméjéből fakadóan, esetleg a nem egészen kiegyensúlyozott természete és lelki habitusa okán, s talán nem sértő azt mondani, hogy a Kiss Tamásénál nagyobb tehetsége folytán, kevésbé mértéktartó, szerény, következetesen átgondolt életfonalat szőtt, mint kései utóda, akiben a "garabonciásság" és "cimbalom"-képesség, tagadhatatlanul egyfajta csodálatot, elragadtatást, tiszteletet váltott ki.
     Mi mással volna magyarázható, hogy Kiss Tamás magát többször is Csokonai szerepébe álmodta (olykor a poéta-lét nyomorúságáról keservesen szavaló országúti vándoréba, máskor a cívis Város és Kollégium gőgös elöljárói által eltanácsolt deákéba, megint máskor az emberhez méltó lét értelmén töprengő Rousseau-féle bölcselkedőébe), mint a szemérmesen kimondott azonosulás-vággyal, a lélekben kihordott testvérség-érzettel, a másik álarca mögül való kibeszélés szándékával? Csokonai álarca mögé bújt, noha egyáltalán nem az a törvényt lázadva valló renitensfajta költő volt, mint a Kollégium számos törvényét megszegő előd; ellenben a csodálaton és rokonszenven túl, gyaníthatóan valamifajta sorsközösséget vállal az elcsapott költővel, aki az egyik szövegében, az Emlékezetnek okáértban, indulatoktól sem mentesen vázolja föl a jövőre vonatkozó szándékát: "idegen földön, idegen baráti társaságba, idegen szívek előtt, idegen vallás kebelébe állítsam fel magamat". Ez az átokkal vert és szülőföldjéről odébb állni kényszerülő költő, aki az árulóvá lett barátok, a szellemet tápláló Kollégium, a nádfedeles szülőházat rejtő Város ellen való haragvásával és a múlni nem akaró haragon is átsütő szeretetével, hazavágyásával azt az ambivalenciát jeleníti meg Kiss Tamás számára, melyet maga is érzett aztán, hogy vándorlásai során "bekukkantott" az ősi Városba és itt is ragadt. 
     Ez a merészet álmodó, francia földön fogant polgári eszmékért lelkesedő, magyar poézist az európai mintákhoz fölemelni szándékozó garabonciás deák, kudarcaival és csalódásaival, önvívódásaival és szívszorító magánosságával együtt szerezte meg magának, mintegy kései kárpótlás gyanánt, Kiss Tamás barátságát, fegyvertársaktól kijáró megbecsülését. Mielőtt egy nagyvilági gesztussal elintézettnek vélnénk, vagy alábecsülnénk e megkésett jóvátételt, érdemes emlékezetünkbe idézni, hogy a kortársak közül mily kevesen vallották társaságába tartozónak magukat, s később is mily szerény az őt tehetségének és rangjának megfelelően kezelő utód.
     Bátran állíthatjuk, nem olyan túlságosan sokan voltak és vannak azok az írók, irodalmárok, akik feltétlen tiszteletük kinyilvánítása mellett, baráti jobbot is nyújtottak volna, nyújtanának a betegágyában élettől búcsúzó, befejezett, de még több töredékben maradt műve sorsáért aggódó, szép reményeket keltő Lillákban végképp csalódó költőnek. Hiszen kevesen láttak többet az elátkozott költőben: Csokonaiban annál, mint amit (bármily fájdalmas is tudomásul venni) az egyik méltatója, Ferenczi Zoltán kíméletlen pontossággal papírra vetett róla, az 1907-ben napvilágot látott könyvében: "Bármit tett, sem sötét végzetét lefegyverezni, sem az embereket megnyerni nem bírta, értve itt azokat, kikhez, mint naív enthusiasta, kit a végzet arra kényszerített, hogy tőlük valamit kérjen és kapjon, beszédes esdekléssel fordult maga és az irodalom érdekében; merész kisérletei félben maradtak, vállalkozásai dugába dőltek, reményei meghiusultak, sőt bölcsőjétől üldöző sorsa követte őt a síron túl is, megrontva évtizedeken át mindazt, a mi emlékére történt."
     Kiss Tamás, mialatt a Csokonairól írt regényes életrajzában egyfajta jóvátételt és megkésett igazságot kíván szolgáltatni a professzorok és városi elöljárók által megszégyenített és földönfutóvá tett költőnek, saját arcvonásaiból és természetéből is kölcsönöz a társnak, aki egyfajta metamorfózison esik át, s lényegesen szelídebb és kiegyensúlyozottabb annál, mint sejteni véljük, akár némelyik keserű és indulatos hangvételű leveleiből, akár maliciózus mentegetőzéseiből. Bár a tizennyolcadik századot és a magyar valóságot alaposabban szemügyre véve, ki tudja, milyennek is festhető le az "igazi" Csokonai arca! Úgy tűnik, Kiss Tamás a saját lelkéből és jelleméből építkezés mellett, Julow Viktor széles horizontú monográfiájából és Németh László Csokonairól írt 1927-es esszéjéből merít a legtöbbet: "Lobbanékonynak, szélsőségesnek írják le. Poézise inkább nyájasnak festi. Ritmusában van valami türelmes, nyugodt hullámzás, amiről az ember nem tudja, derű-e vagy szomorúság. Nem volt végletekbe törő lélek, mint Berzsenyi vagy Katona. Inkább egyensúlyozottnak, az emberekkel szemben lojálisnak, sőt alázatosnak tűnik fel. Reakciója sohasem féktelen." Meglehet, hogy ez a "minden magyar előhaladásáért térden csúszó lakáj", ahogyan Németh László fogalmaz, alázatos és "könnyedén emelkedett" jellem; viszont éppígy elképzelhető az is, hogy egy bármiféle kötöttséget nehezen viselő, szalmaláng természetű, könnyedén elkomoruló figurával kell számolnunk. Cseppet sem kizárt, hogy olyasfajta alföldi lélek, aki az iránta ellenséges érzületet táplálókkal szemben mozgásba lendíti sértett hiúságát, kiváló retorikai képességét, s megsemmisítő bírálatot mond felettük; ám a számkivetettségében és magánosságában támadt belső látomásaival vívódás óráin pedig eszeveszett módon magamagát faggatja, mint az elmezavarral küzdő József Attila, ahelyett, hogy kibékülne a sorsát irányító Saturnussal.
     Egy regényes életrajz, legyen mégoly hiteles és korhű is a benne megjelenített alázatos és könnyedén emelkedett költő élettörténete, majdhogynem érdektelen és unalmas, fogalmazzunk óvatosabban, kevésbé izgalmas és magával ragadó, mintha egy vagabund deákot vázolunk föl, akit nagy vágyak és célok feszítenek, örökké viszályba keveredik környezetével és önmagával, hol a fellegekben jár, hol alászáll a pokolnak. A Németh sugallta portré, és a Kiss Tamás által életre keltett Csokonai, valljuk meg őszintén, jól kozmetikázott ám unalmas költő benyomását kelti, mintha az utókor kedvező ítélete rávetülne a napi gondokkal és irigy vetélytársakkal, fösvény mecénásokkal és testes szatócs-lányokkal küzdő, halhatatlanná magasztosult poétára.