A közelmúltban indult útjára a könyvkiadásunkban egyre fontosabb szerepet játszó Felsőmagyarország Kiadó új sorozata, az esszéket, tanulmányokat közreadó Vízjel. Ennek harmadik darabja Tüskés Tibornak, a neves pécsi irodalomtörténésznek, szerkesztőnek, tanárnak a Nyugat második és harmadik nemzedéke négy-négy alkotójával foglalkozó Két nemzedék című könyve. Az idősebb "négyesfogatot" Várkonyi Nándor, Veres Péter, Kodolányi János, Illyés Gyula, a fiatalabbikat pedig Weöres Sándor, Csorba Győző, Pilinszky János, Mészöly Miklós alkotja. A névsorból azonban első pillantásra látszik, hogy jelen esetben a Nyugat-nemzedék kifejezés csak időpontot megjelölő, viszonyító cövek lehet, mert a felsorolt írók között alig van vérbeli nyugatos. Az idősebbek közül csak Illyés publikált rendszeresen a Babits szerkesztette folyóiratban, de az ő neve is - csakúgy, mint a Nyugat hasábjain olykor-olykor szintén felbukkanó Kodolányié és Veres Péteré - sokkal inkább a népi írók mozgalmával forrott össze. Várkonyi tradicionalizmusa révén némileg szekértáborokon kívül állt, de ő is a népiekhez húzott. Tüskés fiatalabbik kvartettjének tagjai sem nyugatosok. Közülük egyedül az irodalmunkba kamasz-Orpheuszként berobbanó Weöres publikált a Nyugatban.
     Beszédes ez a nyolcfős névsor, jól szemlélteti Tüskés Tibor szellemi horizontjának tágasságát, nyitottságát: békésen megférnek egymás mellett az idősebb népiek és a fiatalabb urbánusok. Tüskés nem irodalmon kívüli szempontok, hanem a művek értéke alapján rangsorol. Az ő értékrendjében Mészöly Miklós és Veres Péter nem kizárja egymást, hanem a sokszínűség jegyében együtt gazdagítja a magyar irodalmat. (Máshol leírta, hogy Niels Bohrnak, a nagy fizikusnak a jelmondatát vallja: Contraria non contradictoria sed complementa sunt, azaz: A különbségek nem kizárják, hanem kiegészítik egymást.) Örvendetes, üdvözlendő jelenség ez, újra végzetesen kettéhasadt irodalmukban!
     Aki ismeri Tüskés Tibor munkásságát, tudja, hogy a fentebb felsorolt írók régóta kedves szerzői. Több évtizedes pályája során más-más szemszögből újra és újra górcső alá vette életművüket. Kodolányiról, Pilinszkyről, Csorba Győzőről, Illyésről önálló könyvekben is elmondta véleményét. Veres Péterről a Nap Kiadó nagyszerű In memoriam sorozatában állított össze kötetet, Várkonyi Nándornak pedig emlékkönyvet szerkesztett. A tárgyalt írókat azonban nem csak a nemzedéki egybetartozás érzése, a népi vagy urbánus irodalomszemlélet rokonítja egymással, hanem az is, hogy ezernyi szállal kötődtek Pécshez és a Dunántúlhoz. A nyolc író közül hat dunántúli, négyen pedig Tüskés szűkebb pátriájában, Pécsett vagy Baranyában éltek és alkottak hosszabb-rövidebb ideig. A balatonszántódi születésű Tüskés Tibor témaválasztásával is kifejezi kötődését tágabb szülőföldjéhez, Pannóniához.
     A kommunista kulturális politikának "köszönhetően" Várkonyi Nándor sokáig egykönyves íróként élt a köztudatban, a Sziriat oszlopai írójaként. (A szűk szakma, ha nem is olvasta, de tudott 1928-as magyar irodalomtörténetéről is.) Az utóbbi évek örvendetes változása, hogy a kéziratos hagyatékból a Széphalom Könyvműhely egyre-másra jelenteti meg Várkonyi roppant műveltségről tanúskodó műveit, Az elveszett paradicsomot, Az ötödik embert, a Varázstudományt. Ezekkel a nagy opusaival és lankadatlan munkájával Várkonyi még azok megbecsülését is kivívta, akik nem értenek egyet történelemfelfogásával, kultúraelméletével, akik fantasztának tartják. Tüskés "az isteni könyvtáros" egy alig ismert, de igen tiszteletre méltó jellemvonására hívja föl a figyelmünket: bátorságára. Várkonyi 1944 nyarán Magyar Dunántúl címen jelentetett meg könyvet. A cím sokatmondó, arra céloz, hogy a Dunántúl magyar, s annak is kell maradnia. Hitler Harmadik Birodalma ugyanis leplezetlenül készült az egyre inkább elnémetesedő nyugati országrész bekebelezésére. Nem kis bátorságra vall, hogy a német megszállás közepette Várkonyi ezzel a törekvéssel nyíltan szembe mert szállni, könyvét közzé merte tenni.
     Tüskés Tibor nem igazodik múló divatokhoz, nem lovagolja meg az irodalmi divat hullámait. Kényes ízlésű irodalmi körökben manapság Veres Pétert leginkább csak "lesajnálni" illik, Tüskés viszont - mint már említettem - kötetet állított össze róla a Nap Kiadónak. Ennek a nagy anyaggyűjtő, szerkesztő, rendszerező munkának a gyümölcsei könyvének "Pétör bácsival" foglalkozó írásai. Veres Péterről alkotott képünk szerfölött egyoldalú, a politikus háttérbe szorítja a szépírót, egész életét politikai szerepvállalása alapján ítéljük meg. Tüskés nem idealizálja Veres Pétert, bátran szembenéz tévedéseivel. Idézi 1949-ben, a Mindszenty-ügy idején Takáts Gyulának írt megdöbbentő, Rákosiék primitív hazugságait őszinte meggyőződéssel, tiszta szívből visszhangozó sorait. Ez azonban csak az érem egyik oldala. Tüskés érdeme, hogy Veres Péter írói világának, személyiségének egy eddig teljesen elhanyagolt, észre sem vett vonása tárul elénk: útkeresése Istenhez, valláshoz, hithez. Tüskés egy alig-alig ismert tényt is kiemel a feledés homályából. Kevesen tudják, hogy József Attila nagyra becsülte Veres Pétert. (Próbaképpen a "Spenót"-ot és Bata Imre monográfiáját lapoztam föl: nem említik ezt a fontos tényt.) A Kortársak József Attiláról című monumentális háromkötetes dokumentumgyűjteményben több ízben felbukkan Veres Péter, és olvasható benne József Attiláról 1942-ben a Kelet Népében írott cikke is, de az csak a jegyzetekből derül ki, hogy eredetileg a Hazám két szonettjének szövegváltozatában is néven nevezte őt a költő. Az egyik így hangzik: "De férfit, mint Veres Pétert, / ki gondra bátor és okos / és nem szorongva fal be ételt, / a közigazgatás botoz."
     Egy-egy filológiai probléma boncolgatása során Tüskés nem csak "megoldásokat" ad, hanem gyakorta kérdéseket is megfogalmaz, új szempontokat villant föl, új kutatási irányokat jelöl ki. Egyik legérdekesebb ötletét Kodolányi nyelvhasználata kapcsán fejti ki. Köztudomású, hogy Karácsony Sándor a mellérendelést tartotta a hamisítatlan magyar észjárás jellemzőjének. Erre reagálva, Tüskés a következő föltevést kockáztatja meg. A magyar nyelv alakításában, fejlődésében kulcsszerepe volt a szóbeliségnek, a templomok szószékéről elhangzó prédikációknak. Megfigyelése szerint, a református lelkészek Isten szócsöveként elsősorban közvetítik, hirdetik az Igét, s ezért gondolataikat többnyire fölsorolják, mellérendelő szerkezetekbe rendezik. A katolikus papok viszont inkább érvelnek, meggyőznek, bizonyítanak, cáfolnak, amihez főként alárendelő szerkezeteket használnak. Körültekintően, óvatosan kifejtett föltevését - érzi, hogy ingoványos talajon jár - Tüskés Kodolányitól és Pázmány Pétertől vett idézettel véli bizonyítani s elméletét igazolandó vagy cáfolandó kitűzi a feladatot: alárendelés-mellérendelés szempontjából egybe kellene vetni a Károli- és a Káldi-féle bibliafordítást. Tetszetős elmélet, én magam is tudok további mellette szóló érvet mondani; például azt, hogy a református egyház felépítése "mellérendelő", a katolikus egyházé pedig hierarchikus, "alárendelő", s valamiféle rejtett csatornákon ez lecsapódhatott a mondatszerkesztésben is. De elméletét cáfolni is tudom! Nem hiszem ugyanis, hogy a hitviták során a református prédikátorok kevesebbet érveltek, kisebb vehemenciával igyekeztek meggyőzni hallgatóikat, mint a pápisták s következésképpen kevesebb alárendelő szerkezetet használtak. A két bibliafordítás mondattani szempontú összehasonlítását viszont érdemes lenne elvégezni. Bízzunk benne, hogy valamikor készül majd egy erre is alkalmas számítógépes program!
     Nemrég ünnepeltük Illyés Gyula születésének századik évfordulóját, s bár a jeles évfordulóra több könyv, publikáció jelent meg, kár volna tagadni, hogy Illyés ma nem a legolvasottabb, nem a legfelkapottabb költő. Az ő közösségi indíttatású, elkötelezett, súlyos líráját nehezen emészti meg napjaink Fogyasztója. Tüskés Tibor ezt szem előtt tartva igyekszik kijelölni Illyés helyét mai irodalmunkban. Szerinte Illyésnek a szépprózája, esszéi, naplói modernek, ezek szólnak a mához. Van igazság a megállapításában, de némiképp vitatható. Ugyanis a lírai életmű sok darabja ma is időszerű, s mindig is az lesz. Találomra mondok két példát. Az Egy mondat a zsarnokságrólt, vagy a Bartókot sohasem kerülheti meg senki. Legtöbbet nem a versek, hanem inkább a drámák veszítettek fényükből.
     Tüskés több ízben naprakész szakirodalmi tájékozottságról tesz tanúbizonyságot. Különösen szembeszökő ez, amikor Illyésről ír. Kapásból sorolja A költő felel kötetből kihagyott fontos interjúk és A törzs szavai című nyelvművelő, nyelvvédő írásokat tartalmazó gyűjteményből kimaradt cikkek pontos bibliográfiai adatait. Valószínűleg nem járok messze az igazságtól, ha azt állítom, egy kezemen meg tudnám számolni azokat, akik rajta kívül nagyobb utánjárás nélkül erre ma képesek lennének. Tüskés maga is elkötelezett nyelvművelő - vö. például Tüskés és Vekerdi László esetét az Egy szabad ember. Írások Vekerdi Lászlóról c. kötetben -, nagy elismeréssel szól Illyés magyar nyelvtudásáról. Imponál neki, hogy Illyés tévedhetetlenül tudja, mi a különbség a volna és a lenne között. Tudja, mert Fülep Lajos egy életre emlékezetébe véste 1933-ban - fűzöm hozzá immár én -, amikor "helyre tette" Magyarok című versének lenne.volna ficamát. Illyés nem vette ezt zokon, mert mint Fülepnek válaszolta: "Először is emlékezz, nekünk megállapodásunk van arra, hogy te ellenőrzöd alkotásaimat s hozzászólsz, ha hibát találsz. [...] A volnék-lennék-et szó nélkül elfogadom. A különbséget ismertem, a rím miatt vettem a lennék-et."
     Köztudomású, hogy Weöres Sándor nem volt a szocialista kulturális politika kegyeltje, 1949-től csak műfordításai és gyermekversei jelenhettek meg. 1951-ben könyvtárosi állásából is elbocsátották, s mint sokakat, őt is Kodály Zoltán támogatta. 1956-ban megjelenhetett egy gyűjteményes verskötete, de a következőre 1964-ig kellett várni, jóllehet nem apadt el lírai vénája, szakadatlanul dolgozott. Domokos Mátyás az In memoriam sorozat Weöres Sándor kötetében közreadott egy csokrot a költőt ért marxista bírálatokból, amelyek sok esetben inkább kritikának álcázott ideológiai támadások voltak. Tüskés cikkéből kiderül, amit csak kevesen tudtak eddig, hogy Weöresnek még az 1970-es években is megkeserítette az életét a cenzúra. A Pécsi Nemzeti Színház felkérésére 1972-ben írt A kétfejű fenevad című tragikomédiájának csonkítatlan szövege csak 1982-ben jelenhetett meg, bemutatójára pedig csak 1983-ban kerülhetett sor. Tüskés ebben a tanulmányában is pécsi témához nyúlt, s olyan adalékokkal gazdagította a Weöres-filológiát, amelyeket csak helybéliektől tudhattunk meg.
     Tüskés Tibor szemében az irodalom nem csupán szöveg, nem tartja bűnnek, ha egy mű nemcsak szórakoztat, hanem tanít és nevel is. Tüskés ugyanis ízig-vérig tanár. Érezhetően elemében van, amikor verset elemezni tanít. A kötet egyik legszellemesebb megjegyzése Pilinszky kapcsán hangzik el. Mi az a többlet - kérdezi -, amitől egy szöveg vers lesz? Pilinszky szókincsének kulcsfontosságú szavai - olaj, kenyér, bárány - egy szakácskönyvben is előfordulnak, tehát nem önmagukban a szavak teszik verssé a szöveget. Tudtuk ezt eddig is, de a szakácskönyvvel való párhuzama rendkívül szellemes! 
     Ha elmélet és valóság ütközik, Tüskés nem intézi el egy vállrándítással, mondván, hogy "annál rosszabb a tényeknek", hanem ragaszkodik a valósághoz, s kész megcsontosodott irodalmi közhelyeket lerombolni. Ilyen közhelynek számít, hogy Pilinszky az újholdasokhoz tartozott. Az 1946-48 között mindössze nyolc számot megért, a Kádár-rendszerben agyonhallgatott Újholdat olyan dicsfénnyel övezte a rendszerváltozás utáni évek kritikája, hogy egy kívülállónak már-már úgy tűnhetett, az említett időszakban egyedül ez a folyóirat követte a babitsi hagyományokat, képviselte az igényes, humanista irodalmat. Mintha a Magyarok, a Sorsunk, a Válasz, a Vigilia meg sem jelent volna az idő tájt. A legendáriumnak része volt Pilinszky újholdassága is, ezzel is emelve a folyóirat rangját. Tüskés már 1986-os Pilinszky-monográfiájában óvatosan megfogalmazta ezzel kapcsolatos kétségeit, mondván, hogy Pilinszkynek a második évfolyam első füzetén szerepelt utoljára a neve a szerkesztésben közreműködők között, majd lekerült a lap impresszumából, az utolsó négy számában pedig verse sem jelent meg, jóllehet máshol - elsősorban a Válaszban - rendszeresen publikált ekkoriban. Tüskés hajdani sejtését igazolták az újonnan előkerült dokumentumok. Idézi Pilinszky 1948-ban Rómában kelt, Sárközi Mártának küldött levelét: "...sose hittem volna, hogy valamikor, mint ocsmány »urbánus« Magukhoz tartozom, hogy pl. Németh László figyel föl rám mindenki közül a legőszintébben és odaadóbban." S ez nem egyszeri, Sárközi Mártának szóló gáláns gesztus volt. Másik alkalommal, ugyancsak neki írta: "Ha érdekli: rengeteg szemrehányást kaptam azért, mert a Válaszhoz szegődtem. Volt, aki megsértődött, volt, aki belém mart. De mindez csak meggyőzött arról, hogy a jobbik részt választottam."
     A kötet olvasásakor mindössze egyetlen egyszer éreztem, hogy Tüskés érvelése nem meggyőző. Már korábban is leírta, s most megismételte, hogy Pilinszky egyéni interpunkciót használt, de helyesírási következetlenségei látszólagosak, mert a "nyelvtani szabályokat [...] a versforma, a ritmus, az élőbeszéd, a zeneiség magasabb törvényének rendeli alá." Ugyanazt mondja, amit Örkény István szellemesen úgy fogalmazott meg, hogy a helyesírás a prózaírók dolga, a költők glóriával általlépik azt. Pilinszkynél leggyakrabban a szóvégi "ú-ű" helyesírása "egyéni", ennek viszont jobbára csak a klasszikus időmértékes versmértékekben van fontos szerepe, s ő ilyeneket nem írt. (De még a hexameter hatodik, utolsó verslába is egy hosszú és egy közömbös szótagból áll!) Hajlok arra a véleményre, hogy a valóság profánabb, Pilinszky glória nélkül lépte át a helyesírási szabályokat: hibázott. Nem hiszem, hogy ezt szentségtörés volna kimondani, ettől ő nem lesz kisebb. (Ismerünk költőt - Alekszandr Blokot -, aki az orosz helyesírási reform után is ragaszkodott versei régies, tehát hibás írásmódjához, mondván, hogy az eredeti verskép szerves része költeményének.)
     Ma az számít korszerű műelemző módszernek, ha az irodalmi műveket önmagukban, társadalmi környezetükből kiszakítva vizsgáljuk. Ez járható út, csak éppen időnként sokat veszítünk általa, hiszen egy-egy mű elválaszthatatlan társadalmi környezetétől. Például Tüskés Tibor azzal, hogy felsorolja, ki mindenkinek mely műve jelenhetett meg a szocialista Magyarországon, miközben Mészöly Miklós immár klasszikus művét, Az atléta halálát a kulturális politika hatalmasai elfektették, igen érzékletes képet fest a múlt század hatvanas éveinek hivatalos irodalompolitikai értékrendjéről. Bárki bármit is mondjon az önszervező, az öntörvényű irodalomról, a politika ma is mindent átitat. Mészöly Miklós élete utolsó éveinek politikai megnyilatkozásaival liberális körökben sok hívet, a konzervatívok között pedig sok vitapartnert szerzett magának. Tüskés a politikai széljárással mit sem törődve értékeli a szépíró Mészölyt, s máshol - az Új Forrásban - arra figyelmeztetett, hogy Mészölyt, a közéleti embert se ítéljük meg egyoldalúan, mert az 1960-as években fogékony volt a nemzeti sorskérdések, a határon túli magyarok sorsa iránt.
     Tüskés Tibornak, a hajdani szerkesztőnek, tanárnak nagy gyakorlata van a szöveghibák, tévedések lefülelésében. Nem keres a kákán is csomót, de nem is huny szemet, ha egy bakira bukkan, hanem kulturált, sohasem ledorongoló hangnemben kijavítja azt. Éppen a tisztelet jeleként, szakmai igényességtől vezérelve engedtessék meg, hogy néhány jelentéktelen szövegbeli gyarlóságra felhívjam a figyelmet. Várkonyi Nándor Modern magyar irodalom című irodalomtörténetéről 1929-ben a Nyugatban nem M. Pásztor Béla írt ismertetést (15. l.), hanem Várkonyi "egyetemi testvér-barátja", M. Pogány Béla. Nyilván tudja ezt Tüskés is, hiszen a 11. lapon ő maga is M. Pogányt említi Várkonyi bensőséges barátjaként. A számítógépes szövegszerkesztés előnye, hogy az azonos típusú hibákat egyetlen gombnyomással ki tudjuk javítani. Vagy tovább rontani! Nyilván ez utóbbival magyarázható, hogy a könyvben következetesen helytelen a dátumok helyesírása, ha az évszámot névutó, vagy birtokos személyragos alakban álló szó követi. Ilyenkor az évszám után nem kell pont! Ma már ritka, mint a fehér holló, ha egy könyv használja, s még ritkább, ha helyesen használja a nagy kötőjelet. E tekintetben sajnos a "vízjeles" szerkesztők nem jelest, csak fejmosást érdemelnek.
     Tüskés Tibor "korszerűtlen" szerző, s esze ágában sincs úgy korszerűnek lenni, miként az ma dívik. A Kádár-rendszerben a mindent elsodró marxista özönvíznek, ma pedig a korszerűnek kikiáltott posztmodern áradatnak áll ellen. Immár fél évszázados szakmai múlttal a háta mögött, Pilinszkyvel szólva nyugodt lelkiismerettel elmondhatja magáról: "Amiként kezdtem, végig az maradtam. / Ahogyan kezdtem, mindvégig azt csinálom."
     "Korszerűtlenségének" következménye, hogy könyve olvasható, élvezetes, s hogy évtizedek múlva is olvasható lesz. Tüskésnek, miként Várkonyi Nándornak, "az irodalom elsősorban élmény". Tanulmányaira jellemző a személyes hang, okfejtéseibe, elemzései szövetébe gyakran sző bele egy-egy önéletrajzi szálat, emléket. Igen mulatságos megfigyelni, hogy az értekező próza művelői milyen zavarban vannak, ha egyes szám első személyben kell szólniuk. Ezt elkerülendő szemérmesen többes szám első személyben fogalmaznak, az "e sorok írója" vagy valami hasonló fordulatot használnak. Tüskés esetében ennek nyoma sincs, magától értetődő természetességgel használja az "én"-t. Önéletrajzi morzsái legtöbbször szervesen illeszkednek a főszövegbe. Például tanulságos Balatonakarattyán Kodolányinál tett látogatásának története, mert kitetszik belőle, hogy Kodolányi a hétköznapi érintkezés során is hajthatatlan nyelvvédő volt s keresetlen szavakkal javította ki Tüskés germanizmusát. Ellenben nem vagyok benne biztos, hogy a nyilvánosságra tartozik: amiként Veres Péter szerelemgyerek volt, apai ágon Tüskés Tibor családjának is egy leányanya adott nevet. Ennyiből is világos, hogy ez a kötet nem személytelen, hűvös, távolságtartó dolgozatok gyűjteménye, hanem szakszerű filológiai kutatások és nyíltan vállalt személyes elemek színes elegye.
     Tüskés élvezetes, tiszta, helyes magyarsággal írt szövegeket tesz az olvasók asztalára. Nyelvén érezni, hogy makulátlan magyar nyelvi közegben nőtt föl, de mégsem csupán ösztönösen ír magyarosan. Szívügye a nyelvápolás, az anyanyelv védelme, egy-egy tanulmányban elemzi Kodolányi és Illyés magyar nyelvhez való viszonyát. Tüskés nyelve nem "eszperantó magyar", van íze: az irodalom "megkutatatlan" területéről, a mű "megigazítatlan" változatáról beszél. Nemcsak ízesen fogalmaz, hanem képszerűen láttat is. A trianoni sokkból magához térő nemzet életerejét, megelevenedő, pezsgő szellemi életét megkapó hasonlattal érzékelteti: "Mintha a megcsonkított ország, miként a hallását vagy látását vesztett emberi test, egy másik területen, a szellemi élet fórumain keresné önmagát, kutatná öntudatát, s bizonyítaná életképességét." Valaki azt mondta, hogy rossz irodalom nincs, csak unalmas. Tüskés ehhez tartja magát, mondanivalóját érdekesen, jó dramaturgiai érzékkel építi fel. A legjobb példa erre, ahogyan Németh László és Veres Péter című tanulmányát indítja: remek ellen- tétpárokat feszít egymásnak, hogy szemléltesse a két írósorsot, a két életpályát.
     Tüskés Tibor sajátos hírvivői, hírmondói szerepre is vállalkozik. Lépten-nyomon helyi értékeket kapcsol be az országos kulturális vérkeringésbe. Olyan vidéki rendezvényekről, eseményekről, lapokról, személyekről tudósít bennünket, amelyekről mástól aligha értesülnénk: a szekszárdi Illyés Gyula Pedagógiai Főiskola Illyés-konferenciájáról, Bárdosi Németh János Szombathelyen megjelent Írott kő című lapjáról, Fábián Istvánról, a pécsi illetőségű, de Pécs határain kívül kevéssé ismert kiváló tanárról, irodalomtörténészről.
     Tüskés Tibor munkásságának több megkapó vonása van, de a legrokonszenvesebb talán az, ahogyan egyensúlyt tart egyetemes magyar és helyi vonatkozású irodalmi kutatásai között. Bár messzebb is járnak szemei, sohasem tapodja le az előtte nyíló rózsát: hűségesen figyel szűkebb tájhazájára. Bárcsak minél több vidéki városunknak, településünknek lenne meg a maga Tüskés Tiborja, aki az övéhez hasonló ragaszkodással, műveltséggel, szenvedéllyel ápolná szülőföldje irodalmi hagyományait! (Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc 2004)