Ördögök jönnek-mennek, és a levegőben megállnak. Megjelenésekor ebben az egyetlen mondatban fogalmaztam meg az első benyomásom M. A. Asturias Az a félvér nőszemély című regényéről, s miután elolvastam Balogh Robert Schvab-trilógiájának középső darabját, ez a bő két és fél évtizeddel ezelőtt leírt mondat ötlött eszembe, csak immár az ördögök helyét az angyalok foglalták el benne. A két mű közötti áthallást a mindkét regényben hangsúlyos mítoszteremtő szándék hívta elő, s az, hogy a múlt század hatvanas évei után a latin-amerikai irodalomban felfedezett mitogén vonulat nyomán az is kiderült, hogy hasonló árnyaltságú irodalmi alkotásokban jelenik meg a létnek, az ember és a világ, az ember és a túlvilág viszonyának a természethez fűződő kapcsolatain és metafizikai meggyőződésén keresztül való leképzése a regionális jellegű irodalmakban, így a magyar irodalom egyik vonulatában is. Ez a mitogén szándék bizonyára folyamatosan jelen volt a magyar irodalomban, felszínre jutásához nem annyira teremtő erőkre volt szükség, hiszen azok valószínűleg adottak voltak, hanem olyan viszony kialakítására az értelmezés és befogadás irányában, amely értékelni képes az efféle törekvéseket. Balogh Robert regényírásában, de még versesköteteiben is szilárdan áll a mítoszteremtés talaján: azon kívül, hogy egy adott populáció népi hiedelmeit, folklórját, szellemi kultúráját felhasználva építi szövegeit, költeményeivel, versciklusaival is sajátos szerepjátékokat alakít ki, amelyek kissé a legendák felé hajolnak el, mint például a Savószabású mézgácska (2004) kötet Erdőszéli Amoroso ciklusában, ahol Freud doktor és az általa kezelt Lisa Erdmann bonyolult viszonya tárgyiasul versben, levélben, tanulmányban, szinte regényt, vagy ha nem is regényt, akkor hiteles fikciót teremtve. (A hölgy neve, valamint a szituáció alapja Donald Michael Thomas A fehér hotel című regényéből cseng vissza - Lisa Erdmann Oroszországból Bécsbe szakadt, félig zsidó operaénekesnő története a történelmi személyek fölvonultatásával lesz egy már-már szokványos - tehát tragikus - múlt század eleji, közép-európai életrajz. A szexuális vágyalmoktól gyötört hisztérikus énekesnő Freud páciense, akinek belső zaklatottságát később a történelem zűrzavara váltja fel, hogy lassan kiismerve az emberi kapcsolatok bonyolult labirintusát, eljusson a negyvenes évek háború dúlta Kijevébe és életét a Babij Jar-i tömegmészárlásban veszítse el. A szokványosnak tűnő élettörténet azonban itt nem fejeződik be. D. M. Thomas ugyanis ugyanebben a regényben megírta a történet másik lehetséges változatát, amelyben Lisa a testi-lelki megpróbáltatások után eljut Palesztinába, az alakuló Izrael területére és idős korában megleli az egész életében keresett boldogságot.) A lehetséges valóságok közötti átjárhatóság megteremtése, és a szerepjátszások közös nevezőre hozása Balogh Robert írásművészetétől se idegen.
     A tervezett trilógia első kötetét 2001-ben jelentette meg a Kortárs Kiadó. A Schvab evangiliom című, Nagymamák Orvosságos Könyve alcímű kötet már grafikai megkomponáltságában is egy valós imakönyvre hasonlított, amibe alkalmakként bekerültek fontosnak talált újságkivágások, családi fényképek, a családi események idejére utaló fontos bejegyzések, dokumentumok másolatai, és a liturgikus tartalmakat kiegészítő profán, laikus imák. A könyv elején Gilette biztonsági borotvakészüléket, a végén hajhullás elleni szert hirdető, hajdani reklámcikkel találkozik az olvasó, amelyeknek a regényszöveghez édeskevés közük van, ugyanígy időben is csak a regényidő egy pásztájával állnak párhuzamban, de akinek már/még volt kezében nemzedékek után rászállt imakönyv, vagy biblia, az tudja, mire gondolt a szerző: az ilyen könyvek a családi legendárium tárházai, amiben a sok fontos dolog mellett számos olyasmi is megtalálható, ami csak egy adott pillanatban és csak egy adott személy számára voltak fontosak a családban.
     Szokatlan mű a Schvab evangiliom, amely minden irodalmi és művészi kvalitása mellett szolgálatot is tesz, szinte az utolsó pillanatban menti a menthetőt a magyarországi svábság múltjáról, egy eltűnő nép eltűnő nyelvéről, szokásairól, szociográfiájáról, folklórjáról, többszöri kálváriájáról, családi legendáiról.
     Ennek ellenére aligha kell Balogh Robert könyvénél szemléletesebb példa annak bizonyítására, hogy a regényírás alapkérdése a hogyan. Hogyan elbeszélni az adott történetet, miként stilizálni a valóságot, hogyan megszerkeszteni az elbeszélést, hogyan megteremteni az objektíven adott eseményekből a fikciós mű-világot, hogyan irodalomba transzponálni a történelmet, a szemlélet által hogyan egybefogni az egymástól széttartó szövegegységeket, hogyan ábrázolni az általánost az egyéni sorsok fragmentált fölvillantásával...? Sőt Balogh regénye esetében a történelem tárgyi dokumentumainak a történetbe  illesztése fölött is el kellett a szerzőnek gondolkodnia.
     Ugyanakkor ahhoz se kell jobb példa után kutatnunk, hogy a regényíró kézenfekvő egyszerűséggel és munkáját regénnyé avató eredménnyel választja meg a témájához legmegfelelőbb módszert, és ezáltal válaszolja meg ezeket a kérdéseket. Balogh Robertnek ez olyanmód sikerült, hogy regénye alig 140 oldalán az olvasó egyszerre találkozik a magyarországi svábság közel háromszáz éves történelmével, a névtelen 300.000 német között a szerző családjának több nemzedékre visszatekintő történetével, az elbeszélő önéletrajzi vonatkozású emlékezéseivel, egy baranyai sváb falu, Véménd szociográfiájával, folklórjával, számos lírai sorstörténettel és még több varázslatos, misztikus mesével, anekdotával, látomással - tényszerű és fiktív anyaggal egyszerre. Az egymással látszólag semmilyen kapcsolatba nem hozható szövegtartalmakat, mint például az archaikus népi imádságok és állami rendeletek, vagy népszámlálási adatok és gáláns kalandok leírása, kellett és sikerült a szerzőnek spontánnak tetsző kompozícióba szervezni. A szövegrétegek sokféleségéből eredően a kompozíciós hálónak igencsak nagy szeműnek kellett lennie, így a lyukakon sok minden kihullott. Ennélfogva az anyagban hordozott lehetőségek egyike se került túlsúlyba, a szövegből nem lett háromszáz év krónikája, se családi legendárium, se önéletrajz, se a németség kényszermunkára hurcolásának és kitelepítésének mementót állító tanulmány, se a három határon át hazagyalogló Ómama kálváriájának kenotáfiuma, se falumonográfia, se szociográfia, se folklór-dokumentum, hanem mindezeket (és felettük jóval többet) magába foglaló regény. "Összerakhatatlan darabokból épülő könyv régen felejtésre ítélt emberek sorsából összefüggő, nem alakuló történet, egymásba olvadt emlékek, színek, illatok, elválás, egyesülés, bódulat és téboly.
     Csigavonalon mozgó, csöndes merengés. Svábokról." - írta hajszálpontos megfogalmazással munkájáról a szerző.
     Balogh Robert olyan regényírói módszert talált, amely nem palástolja a történet konstruált mivoltát, a szerző mindvégig "benne van az elbeszélésben", nem mint egy (ön)életrajzi-fiktív elbeszélés beszéltető-beszélő hőse, hanem a saját regényírói műhelyének a foglyaként is. Gyúr, stilizál, fantáziál, és mindvégig arra törekszik, hogy minél erősebb fraktál-jelleget érjen el, hogy a töredezett szövegegységekben egyenként megmutatkozzanak a mű egészét felvillantó jellemző jegyek.
     A regény természetesen nem lesz kerek történet, hanem valós és fiktív történetek hálójává alakul. Balogh az utóbbi háromszáz évről ír, a svábságnak az 1700-as évek elején kezdődő, majd a század derekán meg is valósuló új hazába költözésétől kezdve a kétszáz év utáni, magyarországi lakhelyükről való kitelepítésükig, az Ómama heroikus visszatéréséig, végül el egészen a regényírás idejéig. S bár a sáskajárással tetőzött éhínség és nincstelenség elől a bizonytalanba tutajozó svábok második hazája a változatlanság és a hivalkodásmentes középszer megnyugtató reményét csillantotta meg, az egymást követő nemzedékek fátuma tragikusan rácáfolt erre a balga reményre. Háromszázezer emberről ír emlékeztető "Orvosságos Könyvet" Balogh Robert, "csak hogy legyen még egy nyom", noha "az utolsó nagymamák [...] tudják, hogy igazán emlékezni nem szabad, mert akkor a szívük kettéreped".
     A regény szövege ugyan erősen lírizált, a szerző mégsem játszik rá a nagymamák szíve szakadtára, érzelemgazdag, de nem csúszik át az érzelmességbe, nem patetikus. Éppen ellenkezőleg, mintha indulatát (és a család - néven ugyan nem, csak a rokonság fokán - nevesített tagjainak emocionális viharait és szélcsendjeit) valamiféle szenvtelen tükörben mutatná fel. Kissé paradoxnak tűnik, de a Schvab Evangiliom ennek ellenére nem látszat-szenvedélytelenséggel zabolázza meg a történetben fölbuzgó indulatokat, és azok se látszat-hevületek. Itt minden igaz, valószerű és hiteles - hála a szerző bravúrjának, aki egyébként bármit is tesz ebben a regényben, azt nagyon ügyesen csinálja.
     A folytatás, a Schvab legendariom (Álmoskönyv) nagyon sok szálon továbbviszi az első kötet koncepcióját, ugyanakkor több helyen el is tér tőle. A két kötetet valami módon szerkezetbe foglalja az első kötet Kérdések könyve fejezetében az I hon ka cájt! című rész, amely riporteri rutinnal vezet végig a falun, és a második kötet Arany legendariom fejezetének utolsó története, A látogató meséje, amelyben az életében bizonyára utoljára hazalátogató kitelepült sváb öregúr szembesül a faluja mázával, amit az elöljáróság mutat a hazalátogatóknak, majd megkopottságával, amiről a cigány sírásó tájékoztatja, végül szülőházának pusztulásával, vagyis egy végső szemlét tart a sorvadó település és egyben az életből kifelé tartó énje fölött is.
     A trilógia második kötetében az előzőben még meglévő szociografikus szálat és a helytörténeti utalásokat, valamint a családregényt  háttérbe szorította a novellisztikus történetmondás. Az első kötet ugyanis evangélium, ami azt beszéli el, hogy miként emlékeznek az elbeszélők a múltbeli eseményekre, a második pedig legendárium, amely műfaját tekintve ugyancsak emlékező irodalom, de történeteit a szentek életéhez fűzi, kevesebb valóságtartalommal és több erkölcsi, példamutató, példaadó szándékkal. A Schvab legendariom szentjei az elbeszélő családjának közelebbi-távolabbi tagjai, vagy falubeliek, szinte kivétel nélkül valami módon szent bolondok, akik egyszer csak megtorpantak az életben, képtelenek voltak valamit feldolgozni, valamitől szenvedtek, s akikkel valóságon túli események is megtörténnek, az egyik történet elbeszélője a deportáláshoz bevagonírozottak között egyszerre csak azt tapasztalja, hogy képes repülni, zsinegét veszített léggömbként lebeg, és amíg valójában a vagonban a falu borbélyával osztozik ételen, italon, nőkön, addig asztrálteste, szellemtudatként megjelenő énje teljesen új perspektívákat nyit előtte. Egy másik történet elbeszélője már hét éve fekszik a sírjában, amikor a feleségét kísérő gyászmenet érkezik a temetőbe, s a párjára váró halott terjedelmes monológban számol be a föld alatti hierarchiáról, a faluban érvényes közösségi viszonyrendszerről, a világi hívságoktól való megszabadulás megnyugtató bölcsességéről, s a föld feletti világ álságosságáról, képmutatásáról. Az első világháború idején rókalyukba húzódó katonaszökevény is elbeszéli saját halálának körülményeit. Egyik nagynéni egyszerűen kirepül az ablakon és eltűnik a világból - ami szürrealisztikus látványként se mindennapi, csakhogy Balogh Robertnél az első kötet mágikus, varázslatos, szürrealisztikus látomásvilága helyébe a második kötetben ezeknek a valóságon túli eseményeknek a realitásban gyökerező ellenpontjuk is van: az említett nagynéni például azt követően repült ki az ablakon, hogy a férje is eltűnt, miután ötvenhatban Pestről hazatérve eljárt a szája az ott látottakról. Az ötvenegyes számú cipőt viselő nagyapa gáláns kalandjairól és a hatósággal szembeni kiállásáról szóló pazar történet is valami éteri magasságba emeli a derék ős alakját, és róla is kiderül, azért jár jellegzetesen imbolygó léptekkel, mert háromszor szökött az orosz fogságból, kétszer sikertelenül, s hogy lelassítsák iramodásait, baltával lecsapták egy-egy nagyujját.
     A legendárium hőseinek, szentjeinek, angyalainak közös tapasztalata a halál bizonyossága, s miként az egyik novellában a szerzővel azonosítható elbeszélő beszámol róla, összevizelte magát, amikor tudatosodott benne, hogy egyszer mindannyian meghalunk. Neki el kell fogadnia ezt a bizonyosságot, legendás hőseinek azonban nem, számukra a halál nem jelent befejezettséget, ezért monologizálhat az eltemetett halott, ezért jár holtából is nagyokat falni a dédnagyapa, akit kivetett magából a sír, és aki éjszakai dínomdánomjaival és talán eladható katonazubbonyával majdhogynem megalapozta az anyagi gondokkal küzdő, ösztöndíjvadász író dédunoka egzisztenciáját, az egészből azonban csak annyi valósult meg, hogy Balogh Robert elbeszélői alakmása saját magát is beleírta a legendáriumának szagok által kísért vagy megjelölt, szagok bűvöletében (tovább)élő hősei közé. A szag e könyv reflektált szava, s talán nem is kell túl mélyre ásni annak kiderítéséhez, hogy miért: tudatunk a vallási tartalmakat az intézményekkel és tárgyakkal hozza összefüggésbe, és azokat érzéki tapasztalatokkal, állandó jelzőkkel ruházza fel. A tömjén, a gyertya, a mécses, a virág, a koszorú mind valami illatot áraszt, ezért szaga van a templomnak, a temetőnek, a nemzedékeken átöröklődő álmoskönyvnek, bűze az ördögnek, illata az angyalnak, rókabűze a világháborús behívó elől barlangban bujdosó, és a magányába lassan beleőrülő fiatalembernek, és feltehetőleg egérszaga az évek óta a padlásról le nem járó aggastyánnak. S szaga van a forrázott baromfitollnak, illata a perzselt tollnak, bűze a pörkölődő sertésbőrnek, amiről alapos részletességgel tájékozódhatunk a novellákban megörökített disznóölés és húsfeldolgozás, kakasvágás és tyúkbontás rituálissá növesztett módszertani eljárásából, amivel szerintem nem is az ábrázolt népcsoport gasztronómiai örömeit kívánta megörökíteni a szerző, hanem e véres, fájdalmas, kínokat okozó cselekményekkel szembeni viszolygását kiírni magából.
     A Legendariom nyelvileg is elkülönböződött az Evangiliomtól, nem idézi már a svábság sajátos magyar (és német) kiejtését, a nyelvjárás inkább már csak a fogalmak megnevezésének szintjén jelenik meg. Az első kötetben fejezetenként még jelentős eltérések mutatkoztak a beszélők megszólalása között, kezdve a betűhív szövegközléstől az élőbeszéd helyesírási korrekciókkal, de grammatikai javítás nélkül való közvetítésén át a szürrealisztikus történetek költői prózájáig, a másodikban jóval egységesebb, de lényegében árnyalatlanabb az elbeszélői hang, ám ez nem zavaró, egyszerűen azért, mert Balogh Robert jól tud történeteket mesélni. Ezzel szemben a grafikai megoldások jellegtelenebbé módosultak. Az első kötetben, amit maga a szerző szedett és tördelt, a margón, illetve a szövegközti térben elhelyezett fotók, dokumentummásolatok, széljegyzetek kivétel nélkül funkcionálisak voltak, linkszerűen működve hipertexteket időző narratív teret hoztak létre, a másodikban ritkábban nyernek rámutató, referenciális jelleget, és gyakrabban tűnnek illusztrációnak a fotókivágások, vignetták, grafikus ábrázolások, rajzok. S még egy különbség: amíg a trilógia első része a tárgyi referenciák mellett a háromszáz éve Magyarországon és magyarként élő németség orális hagyományát emelte regénybe, addig a második kötet utolsó harmadában az írásos hagyományt örökíti tovább. A Legendariom három könyve közül kettő, az Angyal mondja álmok  és a Ráolvasókönyv (álmoskönyv és ráolvasókönyv) lexikon-jellegű szöveg- és illusztráció-együttes. Ez a történetépítésen jószerével kívül maradó, de a szövegértéshez nem egyszer támpontot nyújtó két fejezet nem csupán néprajzilag fontos, nem csak egy szellemi hagyomány és kincs megörökítését szolgálja, hanem nélkülük számos remekbeszabott mondattal szegényebb lenne a magyar nyelv.
     Regény-e akkor végső soron a Schvab legendariom? Hiszen a novellák-legendák beszélője nem mindig azonosítható pontosan, de az időben és a családi viszonyrendszeren belül jószerével megbízható érvénnyel elhelyezhető, még akkor is, amikor átjárhatóságot teremt az elbeszélt múlt és az elbeszélő jelen ideje között. Ugyanakkor a történetek magukban álló novellaként olvashatók, valós dimenziójukat azonban az előző kötet szövegeinek ismerete adja meg. A két lexikonszerű rész a szövegbeli egybefonódás ellenére leválik az első, Arany legendariom című fejezetről, hiányzik az a kereszthivatkozási jelleg, amit az első kötet megteremtett a valóság és a fikció, a tények és az írói átlényegítés között. Nem regény, mondjuk ki: de a szerző nem is regényt kínált, hanem Álmoskönyvet. Ami az első kötettel együtt - remélhetőleg a napló formát öltő, Scvab diariom munkacímű harmadikkal is -, mégiscsak regénnyé szervesül, amelynek formai-szakmai megoldásait a kiváló elbeszélő, Balogh Robert találta ki, vagyis innentől fogva a regényírás egy sajátos, egyedi módszereként beszélhetünk Balogh (készülő) Schvab-trilógiájáról. (Kortárs Kiadó, Bp. 2004)