Másfél éve, mikor nekiálltam a Bérczy-féle Anyégin-fordítás kiadásaival foglalkozni, nem gondoltam volna, hogy ha Puskinnál kezdek el lefelé fúrni, akkor egyszer csak Jókainál fogok kilyukadni.¹ Pedig már ott volt kezemben maga a regény, Jókainak a Szabadság a hó alatt, avagy a "Zöld könyv" című műve 1879-ből, amelyben Puskinra nem kellett sokáig várnom:
 

A szán hátulsó bakján állt egy fiatal ember. Mikor Zeneida átvette a csokrot, az a fiatal férfi odahajolt eléje úgy, hogy az ábrázatja éppen megfordítva került a hölgy arcával szembe. Még az ismerős arcra is nehéz ily helyzetben ráismerni.
A megfordított arc ezt súgta a hölgynek: 
"Timeos Danaos et dona ferentes."
- Nem tudok diákul - szólt a hölgy -, fordítsd le más nyelvre.
S a megfordított fő extemplo visszadta azt hazai nyelvén tökéletes hexameterben: "Félek a muszkától, ha ajándékot hoz elém, is."
- Köszönöm, Puskin!²

A költő a semmiből terem elő, miként a zsiványok. Teljesen lehetetlen, sőt idétlen pózban - egy nő arcába fejjel lefelé bámulva - veszélyre figyelmeztet, latinul. Majd ezt hexameterben, méghozzá tökéletesen, megismétli, oroszul. Ráadásul a jelenet lezárásaként a mindentudó narrátor olvasójának előismereteire és tudására számítva kiszól a regényből: "Tehát ez a fiatalember »lesz« Puskin. Még most nem az. Még most senki." (I/53.) Mintha azt mondaná: Hölgyeim és uraim, jól figyeljenek! Most megtudhatják az Önök által bizonyára jólismert orosz költő szárbaszökésének hű történetét.
     Puskin néhány oldallal később ismét bájos "haramiaként" kerül elő, aki megint jókor avatkozik közbe:
 

[Puskin] hirtelen odatolta a fejét a herceg és Galban közé, s szeleburdi szívélyességgel ölelé el őt a herceg kézszorítása elől.
- Zdravtvujtye, Galban! Én vagyok Puskin.- Ah, Puskin! Bravó. Hallottam híredet: a valódi francia bonviván orosz kiadásban.
- Büszke vagyok e címre! (Pedig nem volt rá büszke. Nem lehet nagyobb sértés, mint ha egy költőnek olyan tulajdonát dicsérik, ami nincs semmi vonatkozásban a Parnasszussal. Azonban hát Galban lovag nem volt cenzor, hogy tudhatta volna, hány remekműve a költőnek fekszik halottan, meggyilkolva a veres ón által.) Büszke vagyok rá, hogy Rinaldója lehetek a pétervári korhelyeknek, s e tekintetben szerény epigonod. (I/57.)

Folytatódik tehát a vad, szelídítetlen kiskölyök Puskin-alakjának felépítése, és folytatódik az a játék is, amely folyamatosan fenntartja az éppen keletkező költői nagyság és az olvasók által ismert és bálványozott költőóriás kettős jelenlétét. E kettősség további gyönyörű példája lehetne tíz oldallal később Puskin külsejének bemutatása is, azonban a szereplők - hogy, hogy nem - hirtelen belelátnak a jövőbe, és Puskin-ismereteikkel szinte narrátori szintre emelkednek.
 

Kifejezésteljes fő volt. Borzas, kondor haja, arccsontjai, orra emlékeztettek még az afrikai vérre, mely ereibe vegyült. (Egyik dédőse Hannibál leányát vette feleségül, eredete a karthágói fénykorig megy fel.) Szemei sötétek voltak és bennülők. És mégis, dacára a nem egyező vonásoknak, az első rátekintésre mindenkit Byronra emlékeztetett ez arc. A kifejezés volt közös. (I/68.)

Ugorjunk át azon az apróságon, hogy a Byronra nem hasonlító vonások valahogy mégis az angol költőre emlékeztetnek.³ Azt azonban már nem hagyhatjuk szó nélkül, hogy annak a költőnek az arca, aki a regénycselekmény és idő szerint még csak "lesz", aki még csak elindult a halhatatlanság felé vezető úton, szóval ez az arc a regény szereplőit - és nem az olvasókat! - máris Byronéra emlékezteti.
     Amikor eljutottam odáig, hogy Puskin fennhangon kijelenti a következőket:
 

Engem ne nevezzen senki Byronnak! Én Puskin vagyok, vagy senki sem. Mondják azt, hogy költészetem orrtekerő muszka pálinka; de ne azt, hogy másodfőzete egy angol lángész teamaradékának. Lehetek kicsiny domb, de nem lehetek miniatűr Csimborasszó. (I/91.)⁴

Ekkor már nemcsak azt sejtettem, hogy ez a regény - a főként az Anyéginből felépülő 19. századi magyar Puskin-képtől elkanyarodva - egy más típusú Puskin-figurát hoz létre; hanem azt is, hogy egy néhol bájosan zavarbaejtő, néhol azonban elég zavaros szöveggel állok szembe, ahol a humor, az irónia és az ezeket kizáró kultikus beszédmód pátoszának és komolyságának furcsa együttállása van jelen. Mire eljutottam a 480 oldalas regény kilencvenedik oldaláig, egyre erőteljesebben motoszkált bennem a vágy, hogy kiderítsem a kideríthetetlent, és rákérdezzek: vajon mi lehetett a "szerzői szándék"?
     Jókai 1876-ban, egy évvel a regény megkezdése előtt, élclapjában, az Üstökösben, persze Kakas Márton álnéven, Puskin megvesszőzéséről írt. Az eset, amit Puskin orosz ellenfelei és irigyei terjesztettek, hazugság volt, sosem történt meg⁵, mindenesetre nagyon humoros kis történet kerekedett ki belőle:
 

Huszonegy éves korában egy lángoló ódát írt a "szabadsághoz". [...] Puskin szabadságdala felhangzott a trónig, egész a hatalmas cár füléig. S a cár rendelt neki jutalmul - huszonöt botot. A büszke huszonegy éves lángész nem akarta engedni, hogy ez megtörténjék vele, mikor a cár utalványának megértésére a tábornokhoz hívták: sírt, dühöngött. Hanem aztán a derék Popotov elkezdte kérlelni, biztatni, mint a fogorvos a betegét, aki nem akarja engedni, hogy a rossz fogát kirántsák: "ugyan Puskin, nem szégyenled magad? Ilyen lármát csapni huszonöt bot miatt? Hisz ez egy gyereknek való tréfa. Magam is kiálltam egyszer, pedig verset se írtam. Nézd csak, milyen kényelmesen elnyúlhatsz ezen a balzakon. Látod: az is híres poéta, mint te, mégsem protestál."⁶

Az anekdota, huszonegy évvel korábban, 1855-ben a Pákh Albert-féle Vasárnapi Újságban - amelynek Jókai a főmunkatársa volt - már egyszer megjelent. A részletek és a nevek különbsége jól mutatja, hogy a történet több változatban élt:
 

Alig lépett az irodalmi pályára Puskin, a mint a világ elé terjesztett egy ódát, melly költői tehetséget árult el; de némelly pontjaiban a politikát érintette. Nehány nap mulva Pétervár főkormányzója Miloradovits tábornok maga elé hivatja. A költő szive erösen dobogott, midőn az általánosan rettegett kormányzóhoz közelíte. [...]
- Ismeri ön ezt a költeményt? ön annak a szerzője?
- Igen, kegyelmes uram.
- Igen szép! Ezen mű ragyogó szép és sokat igérő. Önnek szép tehetsége van Puskin barátom, és nem kell megállapodnia fél utjában. Daloljon ön a mi nyirfáinkról, és fenyves erdőinkről, tiszta éjszakáinkról, mellyeknek tündöklése a nappaléval vetekedik, a holdvilág viszfényéről a magas Izsáktornyon, a balti tenger kék habjairól, a hő fényéről a sivatag vadonban, népeink patriarchalis erkölcsiről, hadseregünk halhatatlan dicsőségéről, ezek termékeny kimerithetetlen anyagok az ön muzsájára nézve: de a mi a politikát illeti, jegyezze meg magának jól ifju barátom, ahhoz a poétáknak semmi közök, és hogy a kormány minden tökéletességnek teljes birtokában van. Ő felsége olvasta kegyed versét. Ő felsége törvényszerűleg bánhatna kegyeddel, mint felségsértővel; de ezt a császár nem akarja, s ön egy kis fenyiték után mehet a maga utjára.
- Fenyiték! kiálta fel a költő rémülten.
- Csekélység, mondhatni semmiség! mondá a kormányzó; olly fenyiték, minőt a leánykák kapnak: harmincz veszsző-csapás.7

Jókait ez, a hatalommal, a cenzúrával szembekerülő költő alakja érdekelte. Számára az orosz költők sorsa és a cenzúra elleni harc összeforrt. Tudjuk, hogy nagyon megviselte a Politikai divatok című könyve körüli hercehurca az 1860-as évek elején, amikor a cenzúra nem engedte kiadni művét, és újbóli meg újbóli átírására kötelezte. A kötet kiadásakor az Utóhangban az orosz költők sanyarú sorsához hasonlította önmagát: "soha még regényírónak keservesebb vajúdása nem volt a munkájával, mint nekem ezzel az elbeszéléssel. Irigyeltem a muszka íróknak a sorsát." Jókai itt egyértelműen Puskinra célozhatott, méghozzá arra az esetre, amelyet beleszőtt regényébe és szintén a Puskin-legendáriumba tartozott:
 

...Én most Nagy Péter cár korát akarom megíratni, [mondta a cár - K.Zs.] s keresek egy embert hozzá, aki tud költeni, de nem tud hazudni. Rátaláltam. Terád bízom e kornak megírását. Eredj haza és fogj hozzá. S amit ezentúl írni fogsz, annak mindig én magam leszek a cenzora. (I/262. Kiemelés az eredetiben.)

Az utolsó mondat, amely bejárta Európát, nem a Jókai-regényben jelent meg először. Már korábban idézte egy orosz diplomatára hivatkozó francia újság nyomán Toldy Ferenc 1834-ben, Jókai legfőbb forrása, Friedrich Bodenstedt 1855-ben, Bérczy Károly pedig 1866-ban Anyégin-előszavában kis módosításokkal tette a jelenetet még költőibbé:⁹
 

"Felség! Nincs kedvem a cenzúrával vesződni." A császár erre kézen fogta a költőt s mosolyogva mondá neki: "Jól van, légy nyugodt, Sergéjics Sándor, ezentúl én magam leszek a cenzorod!"¹⁰

A cenzúrával küszködő költő tehát élete végén különleges cenzor elé kerül. De mi történik addig? Az 1825-ös dekabrista felkelés idejébe helyezett regény szüzséje szerint a szereplők a Szabadságódát szavaló Puskint hallgatják, a női hősök Puskinért rajonganak, megkönnyezik a Bahcsiszeráji szökőkút meséjét és A cigányleány című poémájának főhősében, Alekóban magát a költőt látják. A heves ifjú Puskin boldogan ontaná vérét a szabadságért, ha a szerelem el nem tántorítaná. Egész pontosan, ha a költőbe szerelmes nők - a regényben szereplő szinte összes nő, ugye - nem mentenék meg az életét. Így történhetik meg, hogy a sajtószabadságért küzdő, a cenzorral éles szóváltásba keveredő ifjú, a pétervári duhaj és bonviván, aki még házassága megkötése előtt is a népszabadságért szólal fel a cártól chartát kérve házassági ajándékul, végül a szerelem "áldozatául esik". Ekképp megmenekül a haláltól, a száműzetéstől és a dicstelenségtől. A fikció szerint feleségének, Bethsábának halála nem sokkal követi a '25-ös decemberi eseményeket, így a költő immár teljes idejét annak a munkának szentelheti, amit a cár (és egyben cenzora) bíz rá.
     Jókai Puskin életét tehát a szabadság és szerelem kettős ideája mentén alakította ki. Nehéz feladata volt. Meg kellett oldania, hogy Puskin részese is legyen a összeesküvésnek, meg nem is. Túlélje azt, de utólag ne lehessen gyávának vagy árulónak nevezni őt. Erre voltak jók a nők. Puskin - akaratán kívül ugyan, de - papucsfigura lett. Egyfelől. Másfelől azonban egy sértődékeny, korlátok közé nem szorítható, öntudatos költőalak bontakozott ki, aki kiemelkedik környezetéből. A kiválasztottság jegyei, a kultikus személyiség jellegzetességei már a regény első lapjain összeforrnak figurájával.
 

...lángész, mely nem azért adatott, hogy egy asszony hálószobáját bevilágítsa, mely nem Oroszországé, hanem az egész világé. Minek volna a költőket elpazarolni? Ki rakná gyémántjait a puskába lövöldözni, mikor oda az ólom is jó, még jobb. (I/69.)

Jókai a nagyság metaforáiként általánosan használt isten vagy olympi hős megnevezések mellett, Puskin figurájának "megmutatásakor" a Petőfi kultikus alakjával való párhuzam kiaknázására vállalkozott. Az író a Petőfi-kultusz egyik uralkodó toposzát, az üstököst egy az egyben használta fel az orosz költő alakjának megformálásakor, ezáltal is sejtetve és erősítve a kettejük közt kiépülő-meglévő kapcsot. A kritikai irodalom ezt már az 1860-as évek közepétől Puskin egyik megnevezésével, az "orosz Petőfi" szókapcsolattal érvényre emelte; Zilahy Imre már az 1866-os Északi fény című antológia előszavában használta.¹¹
     Végül Jókai a Petőfi-metaforák és az életrajzi párhuzamok mellett Puskinnak a Szabadságóda és a Cigányok című műveit építette be a regényszüzsébe, melyek az Anyeginhez képest szinte teljesen ismeretlenek voltak. Ezek ismét csak - Petőfihez köthetően - a szabadság és a szerelem egymással szorosan összefüggő témáit szólaltatták meg.
     A fikció szerint Puskin a Szabadságódát a regény idejében írja meg, azonban nem olvashatja fel, mert a konspirálók titkos összejövetelét egy betolakodó zavarja meg. A szabadságdal helyett kénytelen tehát felolvasni A cigánylány című poémáját, hogy feloldja azt a kínos és veszélyes helyzetet, amelybe az összeesküvők szobájába visszatérve kerül. Ekkor veszi észre ugyanis, hogy veszélyes betolakodó érkezett a szobába, amíg ő a másik teremben verset írt.
     A poéma így lép a regényben a szabadságdal helyébe, leplezve és eltakarva azt ugyanúgy, ahogy az összeesküvők zöld rulettasztalának vászna rejti el az idegen szemek elől a Zöld könyvet, összeesküvésük dokumentumát. A szerelem, a játék, a bohémság leple alatt bújik meg tehát a szabadság eszméje sugallta vers, és a szabadság eszméje köré szerveződött társaság.
     A Szabadságóda ekkor még nem volt lefordítva magyarra. A Cigányok poémát viszont Zilahy Imre már létező Cigányok című fordítása ellenére Jókai újrafordította, és A cigányleány címmel regénye végén közreadta. Jókai úgy dolgozott fel tehát két Puskin-művet, hogy az egyiknek nagy valószínűséggel ismeretlen volt a szövege, viszont sok életrajzi legenda fűződött hozzá; a másikat pedig lefordította és - eddigi kutatásaim szerint - jelentősen átalakította. Elhagyta tudniillik a poéma Epilógusát, és megváltoztatta a címét.
     A regényben a Cigányok történetét a Puskinért rajongó nők a szerelem poémájaként olvassák: a Pétervárról a természetbe menekülő Aleko, aki egy cigánykaraván tagjává válik, szerelmes lesz, együtt él egy cigánylánnyal, majd miután rajtakapja egy másik férfival, mindkettejüket leszúrja.
 

A "Zöld könyv" országos napja volt ez.
A két leány is megtalálta a maga "Zöld könyvét" azalatt.
Addig kutattak (de hogyne tették volna?) Zeneida budoárjában, míg ráakadtak Puskin költeményére, a "Cigányleányra". [...] Aztán még ekkor ez a költemény nem jelent meg nyomtatásban, csak írva volt kapható. Puskin Sándor egymaga egy egész osztályt hozott létre, ami azelőtt nem volt: a leírókét. Minden városban voltak emberek, akik abbul éltek, hogy Puskin költeményeit leírták, s a könyvárusok úgy árulták azokat a cenzúra dacára. Még most is sok költeménye az orosz Petőfinek, csak így, írott alakban forog a közönség kezén.
Akkor aztán elnevezték Puskint magát a románchős nevével "Alekó"-nak.
Ha beszélni akartak róla, azt mondták, hogy Aleko.
Az ám, megfordítva. Aleko úr volt, s a cigányok közé keveredett. Puskin pedig maga a cigány, ("poéta" vagy "bohéme" az egynek tartatik) aki hercegasszonyok közé tévedt valahogy. (II/47. Kiemelések az eredetiben.)

A címben szereplő Zöld könyv tehát egyrészt a dekabristák titkos könyve, a szabadság könyve, másrészt Puskin Cigányleánya, azaz a szerelem könyve.
     Jókai kortársai Aleko figurájában a búskomorságot ("schwermüthiger Aléko"), a filozófáló világgyűlölőt, a világfájdalommal teli hős alakját emelték ki.¹³ Jókai koncepciójába ezek az egyébként Anyegin alakját előlegező vonások természetesen nem illettek bele. Két módon tompította őket.
     Először is elhagyta a Cigányok Epilógusát, amely a szabadság fogalom viszonylagosságáról szólt, és árnyalta a poémában korábban felvetődő kérdést a költőről és a hatalomról, amely a szövegben Augustus császár és a száműzött Ovidius, illetve Sándor cár és a száműzött Puskin párhuzamára épült.
     De felvetette az Epilógus a szenvedélyektől való megszabadulás lehetőségét, illetve lehetetlenségét is. A poéma címváltoztatása pedig egyértelmű gesztusa volt az orosz mű kérdésfelvetéseinek csak a szerelemre való leszűkítésének.
     A regényben elsősorban talán nem az az izgalmas, amit már a kortárs kritika is (Péterfy Jenővel az élen) felvetett és kritizált, miszerint Jókai, aki ismerte az életrajz idevonatkozó adatait, némileg módosította azokat. Jókai, ahogy az többek között a Jókai-hagyaték könyveiből és folyóirataiból is kitűnik, igencsak tájékozott volt. Természetesen tudta, hogy Puskin száműzetésben volt a dekabrista felkelés idején, és tudta azt is, hogy öt évvel korábban írta a Szabadságódát stb. A Jókai-regény "buktatói" elsősorban nem itt, vagy nem csak itt voltak. A probléma, úgy gondolom, a Jókai-koncepció és a Puskin-figura össze nem illésében rejlett.
     Puskin Magyarországon is széles körben ismert életútja és annak megítélése korántsem volt annyira egynemű, hogy belőle a szabadság és a szerelem motívumaira felfűzhető habkönnyű, egysíkú és sablonos romantikus regényfigura lehessen. A Puskin-életrajznak tudniillik már önmagában több nagy kihívása volt: Puskin politikai költészetének, majd az 1819-es, '20-as évekbeli száműzetése okainak feltáratlansága, vagy a ködösítés a dekabrista összeesküvők és Puskin viszonya körül. A dekabrista felkelés amúgy is tabutéma volt. De a legfőbb kihívás Puskin és a cár kapcsolatának megítélése volt, amely 1826-tól - miután Miklós cár lett a költő személyes cenzora - egyben Puskin és a cenzúra viszonyának problémájává is vált. A kérdés az utóbbival kapcsolatban, sarkítottan úgy tehető fel: megalkuvóvá vált-e Puskin, vagy sem, behódolt-e, vagy sem? Ezeket az életrajzi pontokat érintő cikk- és esszérészletek közül érdemes kiemelni Arany László Lermontoff esszéjét egyedülállósága miatt. Arany, ahogy azt Imre László is kiemeli, félreérthetetlenül bírálta Puskint a cárral való kiegyezése miatt.¹⁴
     Jókai Puskin-figuráját egyszerűen bábszerűvé tette azzal, hogy minden cselekedetét a nők, vagyis a szerelem irányítják.
     Nem kritériuma egy szépirodalmi műnek, hogy az úgynevezett valóságot mutassa be, sőt. A történetileg kissé talán homályos, tisztázatlan események ráadásul mítoszteremtő erejűek lehetnek. Nem véletlenül fordult feléjük Jókai. Az a kaotikusság azonban, amely a Puskin-alakot végül regényében jellemezte - a szabadság és a szerelem harcos, kompromisszumokat nem ismerő figurája; a nők által irányított kisfiú; a költőbálvány; a cárleány vőlegénye stb. -, ez a kuszaság romba döntötte az elképzelt Puskin-alak nagyszerűségét és hősiességét.
     Végül nem irreleváns az a kontextus sem, amelyben a regény napvilágot látott. Az 1860-as évek elején, amikor megjelentek az első Mutatványok az Anyéginből, a Koszoru és a Magyar Sajtó lapjain megjelent egy-egy írás főként Puskin halálának körülményeiről.¹⁵ 1864-ben a Fővárosi Lapok folytatásokban 16 lapszámon keresztül közölte Kiss Elek Puskin. Orosz-ország első költője című cikkét, amely az addig publikált legrészletesebb életrajz volt. Ahhoz képest, hogy az Anyégin ekkor még meg sem jelent, ez nem kevés. 1864-ben napvilágot látott Arany László Lermontoff-tanulmánya, amelyben részletesen írt Puskinról is. 1867-ben, '68-ban, majd '71-ben az orosz irodalomról összesen hat nagyobb lélegzetű cikk jelent meg, ami nem nagy szám, ezek azonban szinte kivétel nélkül Puskinról szóltak - és akkor még nem számoltuk ide a tisztán Puskinról szóló írásokat (mint amilyen az 1874-es Pesti Napló esti kiadásában megjelent Puskin halála című cikk). Ezeknek az írásoknak a száma azonban mind nem volt elegendő ahhoz, hogy az orosz költő életét a nagyközönség számára ismertté tegyék.
     A széleskörű ismertséget már korábban, 1866-ban az Anyégin és a Bérczy-fordítás előtt található Puskin Sándor. Irodalomtörténeti és életírási vázlat hozta meg. E kötetkiadás példányszámairól nem tudok adatokat, a sikerről tizenhárom évvel később, 1879-ben az Anyégin második kiadása alkalmából a Koszoru kritkusa így írt: "...a Kisfaludy-társaság nem vesződik kiadványainak koronkinti megújításával, bár azok közül nem egy (így Anyégin is), legutolsó példányig elfogyott. Más társulat szánta rá magát, hogy újra kiadja, s így Anyégin, melyért évek hosszú során át türelmetlenül ostromolták az antiquariusokat, ismét közkézen forog."16 Minő véletlen és balszerencse, hogy ugyanebben az évben jelent meg a Jókai-regény is. A Koszoru ugyanezen száma róla is közölt kritikát. Az Anyégin változatlan kiadása miatt Bérczy Puskin-életrajza megint csak hatalmas publicitást kapott. A Bérczy-Anyégin pedig jelentősen gyengítette Jókai Puskinjának esélyeit. A Puskin-Anyégin azonosítás nagyobb erővel bírt mindennél, a világfájdalom divatosabb és aktuálisabb volt a lelkesedésnél és a lázadásnál. Gyulai Pál még 1866-ban az első Anyégin megjelenésekor írta: "Íme, leírtuk Anyégin képét. De leírtuk egyúttal Puskin, le az orosz költészet, le az orosz társadalom képét: mert Anyégin mind a háromnak hű képe."¹⁷ Péterfy Jenő tizenötévvel később 1881-ben is elsősorban az Anyégin költőjeként emlegette Puskint.¹⁸
     A Puskin-életrajz közismertségéről tanúskodik a Fővárosi Lapok 1878-as egyik kiadásában megjelent írás, amely Friedrich Bodenstedt, német költő, Puskin-, Lermontov- és Petőfi-fordító budapesti látogatásáról tudósít: "Azután Puskinról és Lermontoffról beszélt. Puskinnak elmondá életrajzát, amelyet azonban a mi közönségünk részletesebben ismer, s jellemezte »Anyegint«."¹⁹
     A Puskin-alaknak, a Puskin-jelenségnek az agyonkutatott életrajz és életmű ellenére mindig volt valami titokzatossága. Ez a titokzatosság, ez a végig-nem-mondás valahol az Anyeginnél kezdődött. Jókai ezt a titokzatosságot, annak ellenében próbálta meg megjátszani, a figurában egyébként benne rejlő nyíltságot, őszinteséget, természetességet, vadságot. Ennek eredményeképpen a Puskin-alak elvesztette grandiozitását, súlyát és regényességét.
     Jókai A látható Isten című önéletrajzi írásában írja, hogy bizonyos művei - amelyekre hosszan készült - nem sikerültek, és tűzbe kellett volna őket vetnie.²⁰ Meglehet, ez a regény is közéjük tartozott. Az önző Puskin-kutató szemével nézve örülök, hogy ezt nem tette meg. Hiszen a Szabadság a hó alatt nemcsak a Puskin-életmű és a Puskin-alak gazdagságának, sokirányú megtermékenyítő hatásának egyik példája, hanem a 19. századi magyar irodalom többirányú nyitottságának bizonyítéka is.
 

Jegyzetek

1 Jelen szöveg egy előadás szerkesztett változata, amely a "Mester Jókai". A Jókai-olvasás hagyományai és a magyar romantika kánonja című, a Selye János Egyetem és a Károli Gáspár Református Egyetem által megrendezett tudományos konferencián hangzott el Révkomáromban 2004. december 4-én. Írásom folytatása és kiegészítése egy korábbi tanulmányomnak, amely P. S. regényes élete címmel megjelenés alatt áll.
2 Jókai Mór: Szabadság a hó alatt vagy a "Zöld könyv". Jókai Mór Összes Művei. 36-37. Akadémiai, Budapest, 1965. I/53. Kiemelés az eredetiben. A továbbiakban a regény szövegére a kötet- és az oldalszámok megadásával hivatkozom.
3 Léteznek olyan Puskin-ábrázolások, amelyek Puskin-arcát Byronéhoz közelítették. Ezek közül a két legismertebb J. Geitman 1822-es metszete, amely a gyerek Puskint ábrázolja, és a Kaukázusi fogoly első kiadásának mellékleteként jelent meg. A másik V. A. Tropinyin 1827-es Puskin-festménye, amelyen a fiatal férfi nagy, galléros, nyitott ingben, sállal a nyakában és köntösben szerepel.
4 Fried István hívta fel rá a figyelmemet, hogy ez a "puskini" mondat Lermontov 1832-es "Nem, nem Byron, más vagyok én, / egy választott a sokaságból" (ford. Lator László) versét idézheti fel. Eddigi kutatásaim során nem találtam utalást arra, hogy ez a Lermontov-vers ismert lett volna Jókai számára. Feltételezhetjük azonban, hogy a híre eljuthatott Jókaihoz, hiszen Jókai jóval több forrásmunkát dolgozott fel regénye megírása előtt, mint amelyekre konkrétan a regény végén található jegyzeteiben hivatkozik. Másfelől valószínűsíthető, hogy ismerte Lermontov német fordítóját, azt a Friedrich Bodenstedtet, aki oroszországi tartózkodása során a fiatal orosz költővel Moszkvában találkozott.
5 Erről részletesen ld. Kalavszky Zsófia: P. S. regényes élete (megjelenés alatt). A formalista Jurij Tyinyanov egyik szépirodalmi írásában, a torzóban maradt Puskin-regényében is megjelenik ez az anekdota: 
"Fjodor Tolsztoj miután meghallotta, hogy Puskint Lavrov elé vitték, hogy a költő egészen estig nála volt, hogy mindenki másképp gondolkodik erről, hogy nem lehet tudni, mi történt ott, és mit csináltak Puskinnal a rendőrségen, egyszerűen és röviden azt mondta:
-  Megvesszőzték.
Egyszeriben mintha felnyitotta volna a piperkőcök szemét. Hát hogy nem jöttek rá erre korábban!
Egy óra múltán egy idős hölgy már részletesen mesélte az esetet:
A szobát egy asztalt tölti ki. Nincs benne más. Még állni sincs hol. Hirtelen, képzeljétek el, lesüllyed a padló és emberek állnak ott vesszőkkel a kezükben. És minden úgy történik, hogy nem is lehetne jobban. Hogy ki és hogyan irányítja mindezt, erről az elítéltnek fogalma sincs.
Estére már mindenki tudott erről. Mesélték, értelmezték, színezték a történteket. Egyre újabb és újabb részletek láttak napvilágot." (Ţ.Ňűí˙íîâ: Ďóřęčí. Őóäîćĺńňâĺííŕ˙ ëčňĺđŕňóđŕ, Ěîńęâŕ, 1987. 525. Saját fordításom. - K. Zs.)
6 Jókai Mór: Hogyan becsülik meg a poétákat Oroszországban? Üstökös 1877. jún. 17. 24.. szám, 277-279.
7 P.LI: Puskin Sándor, Vasárnapi Újság 1855. január 28-kán. 4.szám.
8 Jókai Mór: Politikai divatok  (1862-63). Jókai Mór Összes Művei. 14. Akadémiai, Budapest, 1963. 477.
9 Toldy Ferenc: A moszka literatura' jelen állapotja. Tudománytár IV. k. 1834. 70. című cikkének ide vonatkozó részleteit idézi Radó György: Puskin magyar vonatkozásai 1848-ig = Tanulmányok a magyar-orosz irodalmi kapcsolatok köréből. I. szerk. Kemény G. Gábor. Akadémiai, Budapest, 1961. 157. Friedrich Bodenstedt's Gesammelte Schriften. Russische Dichter. Vierter Band. Berlin, 1866. 21.
10 Bérczy Károly: Puskin Sándor. Irodalomtörténeti és életírási vázlat = Két magyar Anyegin. Európa, Budapest, 1984. 13.
 11 Ld. "az oroszok Petőfije, s egyszersmind Aranyja"; "Puskin [...] prózai stylja is mintaképe az orosz irálynak, mint Petőfié a magyarnak." Zilahy Imre: Északi fény. Költemények. Puskin Sándor és Lermontoff Mihály után. Emich Gusztáv tulajdona, Pest, 1866. 13, 14.
12 Német vagy francia fordítása elvileg létezhetett. A Puskin-kutató Borisz Tomasevszkij szerint a Szabadságóda Oroszországon kívül először 1861-ben jelent meg oroszul. (Ld. Áîđčń Ňîěŕřĺâńęčé: «Âîëüíîńňü». Âđĺě˙ č îáńňî˙ňĺëüńňâŕ ńîçäŕíč˙ = Ňîěŕřĺâńęčé: Ďóřęčí. 1813-1826. Ěîńęâŕ, 1956. 144.) Ezt erősíti meg a Jókai-hagyatékban megtalálható Meyers Konversations-Lexikon 1896-os 14. kötetének Puskin-szócikke is, amely szerint a költő betiltott versei először 1861-ben Berlinben jelentek meg. Ugyanezen szócikk tájékoztat arról is, hogy Bodenstedt 1855-ös fordításkötete után - ebben ez a vers nem szerepelt -, 1873-ban Wiesbadenben jelent meg újabb német Puskin-kötet. (Ld. Hermann Meyer: Neues Konversations lexikon, ein Wörterbuch des allgemeinen Wissens. 1-16. Hildburghausen, 1869.) Arra vonatkozólag nincs adatom, hogy utóbbi tartalmazta-e a verset, és természetesen arra sem, hogy Jókaihoz eljutott-e ez a fordításkötet. A Jókai-hagyatékban ennek egyenlőre nem találtam nyomát. 
13 Vö. Friedrich Bodenstedt: i.m. 15-16.; Kiss Elek: Puskin. Oroszország első költője. Fővárosi Lapok 1864. 209.; Zilahy: i. m. 8.
14 Arany László: Lermontoff = Összes művei. II. közrebocsátja Gyulai Pál, Tanulmányok. I. Franklin-Társulat, Budapest, 1901. 48, 50. Imre László két tanulmányában is kitért erre. Ld. Imre László: Az Arany-Csengery-kör orosz irodalmi kapcsolatai = Uő: Műfajtörténet és/vagy komparatisztika. Tiszatáj-könyvek, Szeged, 2002. 110. és Imre László: Arany László és Lermontov = Uő: i. m. 136.
15 Cserényi (Zilahy) Imre: Puskin végórái. Magyar Sajtó 1863. 81-82. sz.; n.n: Puskin halála körülményeiről. Koszoru 1863. II. k. 22. sz. 523-524.
16 n.n: Puskin Anyégin Eugénje. Koszoru 1879. II. 285.
17 Gyulai Pál: Anyégin Eugén. Politikai Hetilap 1866. ápr. 8. 15. szám. A szöveghelyet D. Zöldhelyi Zsuzsa könyvéből idézem: Orosz írók magyar szemmel. I. Tankönyvkiadó, Budapest, 1986. 114.
18 Péterfy Jenő: Budapesti Szemle 1881. 26. 24.
19 n.n: Bodenstedt. Fővárosi Lapok 1878. 21-22. 105. Kiemelés tőlem - K. Zs.
20 Jókai Mór: A látható Isten. Koszoru 1879. I. k.