"De nincs kalauzom, amikor a másik,
                   a függőleges irányba haladok."
                                                         (Samuel Beckett)

Berendezem a kunyhót. A kunyhót, ahol sosem jártam. Egy nemlétező kunyhót, ami valamikor létezett ugyan, negyven éve még létezett, most meg nem létezik. Talán óvatosabban kellene fogalmaznom. Mert ez, hogy nem létezik, megriaszt. A létezik és a nem létezik közötti finom, alig észrevehető különbséget megragadni valahogy. Mert mi az, hogy létezik, és mi az, hogy nem létezik. Talán mindent figyelmen kívül kéne hagynom. Megkerülni a fogalmak tisztázását. De képtelen vagyok megkerülni, és képtelen vagyok tisztázni is.
     Nem vagyok tisztában a fogalmakkal. Nem tudom, mit jelentenek, és mire vonatkoznak. Régóta így megy ez. Vagy talán mindig is így volt, csak korábban nem tudtam, hogy nem tudom.

Most meg tudom, hogy nem tudom.

Nem foglalkoztam ezzel, és most sem foglalkozom ezzel. Inkább velem foglalkoznak a fogalmak. Elém és belém tolakodnak, megfoghatatlan jelenlétüket mindenhol folyamatosan érzem. A táj nem táj, hanem fogalom. A táj alkotóelemei nem a rétek és az erdősávok, nem a hegyvonulatok és a dűlőutak, hanem a fogalmak. És én sem vagyok más, mint fogalom. És az a kunyhó is, amit berendeztem, az a negyven éve még létező, de most már a nemlétében létező kunyhó is csak fogalom, amit további fogalmakkal töltök meg.
     Mert nem tudom, hogy mi mást tehetnék. Mert ami nem fogalom, az számomra elérhetetlen, bár valóságos.

Olyan közel, túl közel van, ami elérhetetlen.

Mindenben és mindenhol az elérhetetlen. Csak fogalmakban vagyok, csak fogalmakban létezem, egyre távolabb.

Elképzelni itt az életet, ennél messzebb nem merészkedni.

Elképzelni, a kunyhó előtt ülve. A gazban sok kikerics, sok darázs és sok kikerics. És madarak. Mátyásmadár, feketerigó, a többit csak látásból ismerem. Az elképzelés helyszínén lenni. Itt, a horhos aljában, öreg bükkök között. Reggelek, sosemvolt reggelek, amelyekre valahogy mégis emlékként gondolok. Reggel még besüt ide a nap. Hideg van, a közeli mezők illata is hideg. Hideg szénaillat.

Állok ebben a sosemvolt életben az ajtóban.

Ott állnék, nincs rajtam pulóver, félmeztelenül. Testem a hideg szénaillatban. Nem emlékszem, hányadik reggel ez már itt.

Mintha az első reggel lenne minden reggel.

Mennék vízért, vízért az elképzelt forráshoz. Közel van, a kaszáló túlfelén, egy öreg tölgy gyökerei között. Egy pillantás az égre, egyetlenegy. Mosakodni a forrásnál, telemeríteni a vödröt. Aztán állni egy ideig, és nézni a reggeli fényben csillogó vékony vízsugarat a gyökerek között.

Fertőző vagyok, erre gondolnék abban az elképzelt reggelben a forrásnál.
     A víz nem mossa le. Naponta háromszor mosdás a forrásvízben, de nem jön le, nem tűnik el a kosszal. Feljöttem ide, és most megfertőzöm a vizet, az erdőt, a madarakat. A tekintetemmel fertőzöm meg őket. De még inkább a gondolataimmal.

A látóterembe került dolgok menthetetlenül elkapják ezt a megfoghatatlan járványt.

Hurcolom magammal, én magam vagyok a járvány. Ez már rég nem őrület, gondolnám abban az elképzelt életben. Nem amolyan tisztaságmánia, amikor véresre mossák a kezüket emberek. Szappan és kefe és forróvíz, naponta harmincszor. Nem ilyen. Csak a biztos tudata annak, hogy fertőző vagyok. Ahogy fertőző mind, aki odalent maradt, a hegy túloldalán. Csak egyedül maradni ebben, egyedül a horhos aljában düledező kunyhóban. Nincs más, nem lehet. Kivárni, amíg vége nem lesz. De nem lesz vége, gondolnám.

Mert nem az lesz a vége, hogy vége lesz. 

Ülni a létra tetején, a kunyhó közelében.
Egy létra, ami a tarra vágott domboldalt körülvevő kerítésen biztosítja az átkelés lehetőségét azoknak, akiknek kedvük van feljönni vagy lemenni egy csupasz, elgazosodott domboldalon. Ahol minden látható indok nélkül mégis meghagytak néhány bükkfát. Nem látni a rendszert, hogy miért éppen azokat és miért éppen ott hagyták meg. Talán hogy emlékeztessenek azok a fák a hajdani erdőre. Hogy az a néhány túlélő támpontot adhasson a hajdani erdő méreteinek elképzeléséhez. De ez a legkevésbé valószínű. Azok nem ezért, nem lehet, hogy ezzel az indokkal hagyták volna meg őket. Túlságosan költői lenne ezt feltételezni róluk.
     A pusztulás látványában edződött szem, a pusztulás tényét az anyatejjel magába szívó ember, mondjuk én, mondjuk szinte mindenki, ez az ember és ez a szem már rég nem időzik hosszasan az efféle látványok fölött. Régen elmúlt az összeszoruló szív és a görcsbe ránduló gyomor, mint azonnali, őszinte reakció. Nem ér váratlanul és készületlenül. A létra tején ülve, szíva a második cigarettát odafent, és figyelni a pusztulást odakint. De figyelni idebent is, az idebenti táj hatalmas tarvágásait, a burjánzó gyomoktól felvert, rozsdás kerítésekkel szabdalt ipari tájat a szívben. A tájat, ami ugyanolyan méretekben pusztul a szívben, mint a testem határain kívül. Össze van nőve a kettő. A kettő talán egy. A bőr pórusain keresztül szabadon jár át egymásba a két táj. Szabadon a megrontott és megerőszakolt tájak. És szabadon a kietlen csend, ami ezekre a tájakra borul. 
     A kietlen és üres tér, amelyen most egy szajkó repül át hullámzó ívben, a túlélő bükkfák egyike felé. Aztán a bőr pórusain át be a szívbe.

Egy magányos szajkó csetteg a szürke ég alatt, a lassú sötétedésben.

Az erdei tó tükrét teljesen elborító moszatréteg spirál alakban forog.
     Sokáig kell nézni, hogy észrevegyem ezt az alig érzékelhető mozgást. A közepén sűrűbb is, sötétebb zöld a moszatréteg a forgás centrumában. Legalább százszor voltam már itt. Láttam befagyva, behavazva, nyáron vízipókokat szaladgálni rajta. Legalább százszor. Feljövök, ülök a vadászlesen egy ideig, olvasgatom a deszkákra filccel felírt vagy bevésett szövegeket. Hogy punk's not dead, pusztuljanak meg a cigányok, szeretlek Erika forever, Trianon. Feljönnek ide és vésnek, vésnek vagy írnak valamit, előttük a tó.
     Feljövök, ülök, aztán elmegyek. Szomorúan vagy szorongva megyek az ösvényen lefelé. Az erdő sokszor rossz hatással van rám, vagy én vagyok rossz hatással magamra. Lehangoló, üres, néma térségek. Magamat juttatja eszembe az erdő. Megyek lefelé, és egy időre elfelejtem a tavat. Nem teljesen, mert néha gondolok rá. Nem a tóra igazából, inkább a tó látványának emléke. Hogy mit érzek, amikor épp nézem, és arra az érzésre, a tóval kapcsolatos érzéseimre emlékszem.
     Eszembe jut egy tóval kapcsolatos érzés.
     Megyek valahol, és eszembe jut. És eltelik néhány hét, egy délután felmegyek, nézem, aztán le megint.

Spirál alakban, mint a moszatréteg, mintha így mozognék én is a sűrűbb rész, a forgás centruma felé.

Egy gém szárnytolla lebeg a holtág vizén. Hosszú, kékesszürke toll.
     Tíz éve nem jártam erre. Ezt az iszapszagot tíz éve nem éreztem. Az iszap szaga juttatta eszembe azt a tíz évvel ezelőtti őszt. Nem emlékszem, milyen voltam akkor. Most milyen vagyok. Kevesebb a víz a holtágban, többre emlékeztem. A meder magasabb részei tele fűzbokrokkal. És csend sincs már, pedig akkor főleg a csend miatt jártam sűrűn erre. Kantáros munkásnadrágban és gumicsizmában járkáltam le-föl a szigeten. A sóderzátonytól a víkendházakig. Azt hittem, történik velem valami a le-föl járkálás közben. Hogy ez majd fontos lehet később valamiért. Vagy éppen ott és akkor fontos.

Elbújni és onnan megvetni mindenkit, ez volt a program.

Le-föl járni és megvetni. Aztán haza a szürkületben. Hogy ne lásson senki és én se lássak senkit. Útközben pár szem alma vagy körte az ártér elvadult gyümölcsfáiról. Megkeresem azokat a fákat. Megvannak még. A vizes fűből felveszek egy amorf körtét. Savanyú, ehetetlen most is, mint akkor.
     Belém nyilall a tíz éves savanyúság.

Vadászat. A suttogás, hogy suttogva járunk a bozótban.
     A gallyak reccsenése és a tavalyi, száraz avar ropogása a talpunk alatt. Hogy mindez sokkal hangosabb lesz, mint máskor, és együtt nő a csenddel. Az egyre nagyobb zaj és az egyre nagyobb csend együtt, ez a vadászat.

Egy nyom, egy állat nyoma a sárban. Őz. Hideg, vörös felhők a völgy fölött.

Elképzelem, hogy csak ide járnék. Soha máshova nem, csak ebbe a völgybe mondjuk ötven éven át. Ez a völgy lenne a világ. A völgyön kívüli dolgokat távol tartanám magamtól. De mik lennének a völgyön kívüli és mik lennének a völgyön belüli dolgok. Hogyan dönteném el. Tíz méter magasról nézni a szemközti domboldalt. Egy lesről. Ott ülne szemben valaki, az erdő alatti tisztáson. Ez éppen az a távolság, körülbelül, ahonnan bármeddig nézhető egy ember. Ha közelebb lenne, félelmetesebb lenne nézni vagy szomorúbb. Nézném, ahogy sétál a tisztás közepe felé. Kiér az erdőből, egyszer csak kilép. De magát a kilépés pillanatát nem látnám. Nem venném észre, épp másfelé néznék, valahová. És ezt bánnám is sokáig, örökre bánnám. Nézném a vadászlesről. Milyen jó távolról nézni valakit, az arca nélkül nézni. Lenne nálam távcső, egy olyan összecsukható, elég gyenge tucatdarab. De nem használnám, hunyorognék csak, hogy maradjon hely a képzeletnek. Amiről majd bebizonyosodna, hogy tévedés az egész.

Tévesen képzelődni, lehet-e tévesen képzelődni.

Képzelődni és nézni át. Dehát nem ezt teszem-e most is, nem ezt tettem-e mindig is. Azt képzelem, hogy képzelődöm.
     És következtetéseket levonni. Levonnék mindenféle következtetéseket a völgyön belüli és a völgyön kívüli dolgokról. Mert nem tudnám megállni, hogy ne gondoljak a völgyön kívüli dolgokra is. Téves következtetéseket vonnék le. És semmi másról nem tudnék a tévedéseimen kívül. Ahogy semmi másról nem tudok a tévedéseimen kívül. És közben eltűnne onnan, a tisztás közepéről az a távoli valaki. És eltűnni se látnám, az eltűnése pillanatáról is lekésnék. És már abban sem lennék biztos, hogy ott volt-e valaha egyáltalán. De sosem derülne ki, hogy tévedés az egész. Mert nem lenne senki soha, nem jönne senki, aki megmondaná. Aki kiigazítana. Mert magamtól nem jönnék rá sosem. De ez még mindig a jobbik változat, mert ha jönne valaki mégis, és elkezdené megmondani. De úgysem jönne soha senki. Nem jön az, aki megmondja. Az egyetlen, aki megmondhatná. És így telne el, hogy nem jönne soha senki. Hogy soha nem jönne az, és mégis rá várnék a völgyben.

Nézz arra, mondanád. És én arra néznék.
     Nézz balra, nézz be ebbe a szűk völgybe itt az út mellett. Ott feljebb, az oldalban, a fák. Milyen fény az ott a fákon. Mi történik veled. Csak egyszer maradna veled tovább ez az érzés. De csak addig tart, míg látod azokat a fákat, és utána még egy kicsit. Érzem, ahogy egyre kevesebb lesz bennem. Szivárog el valamerre.

Ez lennék, aki csak azt a fényt szeretné látni a fákon.

Vagy az a másik, aki úgy van, hogy igazából nincs. És ezzel a ninccsel beszélnek és ez a nincs beszél velük. Ez itt nem tud elkezdődni, mert az első pillanat már az elmúlás első pillanata. És ahogy egyre beljebb kerülök, úgy múlik egyre jobban el. Ez a szekérút az elmúlásba.
     Megállok, hátranézek. A kanyar, ahol néhány perce jártam. A kanyar egy szelete a fák között. Megpróbálom elképzelni magam a kanyarban. Innen nézni, ahogy ott megyek. Utoljára érinteni meg mindent. Elrakok valamit valahová, egy csavarhúzót a fiókba például. És arra gondolni, hogy mikor érintem meg legközelebb. Egy idegen lakásban erre gondolni, hogy soha többé nem érintem meg. Hogy soha többé nem érint ugyanígy az a fény a fákon. A gyertyánok csillogó ezüstjén.
     Egy gyertyán törzsére gondolni. Egy rajzolatra. Egy arc próbál kiszabadulni onnan. Egy kéregarc. Se itt, se ott. Vagy itt is és ott is. Az arc befelé és kifelé néz. Bezárva és kizárva. Bezárva és kizárva. Innen nézem, ahogy ott megyek.