Már a legelején sikerrel mondok ellene magamnak, mert ugyan egyvégtében az írásra gondolok, de Szvjatoszláv Richterről beszélek. Róla, illetve arról az ezernél több oldalas, vaskos könyvről, mely a művész szakavatott zenészeknek szóló naplója, zeneelméleti, zenekritikai, zenemechanikai jegyzeteinek tömege, beszélgetések, vallomások gyűjteménye, korabeli fényképekkel dúsítva. Mintha a zöldhatáron át lopakodtam volna egy idegen, de ellenállhatatlan ország területére. S persze, a határon túl már otthon voltam benne. A zene, a zenészek lepecsételnek, lenyűgöznek maguknak. A festők is. Zenévé tesznek, színekké s formákká, miközben elhallgattatnak. A művek, amelyeket nem művelek, mély megértést szimatolnak bennem. Csak állok előttük s hallgatom őket. A szó fönnakad, itt nincs érkezése, helye, érvénye. A létezés más rétegei, a barlang másfényű labirintusa tárul föl, de a fogantatás ugyanúgy ment végbe, és végbe ment. A nagyobb türelem több titokban részesül, amíg el nem kezd - ügyetlenül - fogalmazgatni. Nem tudok mást, csak abszurdumot mondani: ilyenkor én nem én, hanem művészet vagyok.
     Ez a fajta közlés, közlekedés nem benső, hanem a legbenső. A szavak tapétaként simulnak a vöröses fényű barlangfalakra. Nem képek, hanem minták. Mintázat. A mély tenger alján hullámzik, sodródik ilyen intim, zenei létcsere, akár a szerelemben. Ölelni szabad, áradozni nem. S mégis, ami a dologban a legfurcsább, ez a néma s totális bentlét mintegy önműködően indítja meg írásszenvedélyemet, de szavak nélkül: zizeg, forog a filmvetítő gép, üresen. Mégsem semmi, hanem más van rajta. Egyelőre értelmezhetetlen. Most fölfogni kell, sem definiálni, sem közvetíteni. Hasonlít a helyzet a misztikusok kemény némaságára; amikor adatik, hallgass, ne mozdulj, a titokfegyelem uralkodik... Richter első budapesti koncertjét a rádióból hallgattam, véletlenül kapcsolva be este az öreg készüléket. Mellettem már aludt a feleségem, álmában aprókat mocorogva. Engem meg mintha áram ütött volna.
     Fölültem az ágyban. Ilyen nincs, gondoltam. Ha mégis van, akkor az egyetlen. Richter Beethovent zongorázott. Egy másik Beethovent. Ez a játék, amely így jön át a városon, a falakon, ez nem az emberi fület, hanem egyenesen a szívet keresi. Veszélyérzetig fokozódott a figyelmem. Jó lett volna megfogni a feleségem kezét, mint tette azt William Blake, amikor éjjel rátört, megragadta az angyala. A költő feleségének a kezét szorítja, hogy tartsa vissza, ha elszállni kényszerítenék őt. Vagy hogy egy másik test adjon neki elég erőt... S azóta Richter és ez a könyv. S benne a grafikai művekként megvonalazott, s hangjegyekkel telepötyögtetett kottalapok. Nem olvasok kottát, de elszánt buzgalommal végigböngésztem s dúdolgattam a lapokat. A szerelem nem ismer határt. Tovább. Richter moszkvai koncertje után leoson a művészbejárón, s balra futásnak ered, hol könnyedén, hol teljes erőből a tágasan, s szűken kanyargó ulicákon, az esős kövezeten. Átrohan a téren. Elérkezik a park szélén terebélyesedő kedves tölgyfájához. Éjfél felé jár. Átöleli a fatörzset és sír, anélkül, hogy elérzékenyülne. Elindul lassan hazafelé. Mindaz, ami fontos, újra megtörtént vele. Léptenként Chopin mazurkákat billegtet magában. Keze kiskabátja zsebében, lecsapódott közben a hideg.
     Ül a vacsoraasztal mellett. Mindenki róla beszél. fölnevetnek a nők, koccintanak rá. Ő belefeledkezik a fehér abrosz mintáiba. Fáradt, halvány mosoly a szája körül, jó most, az övéivel van, a poharát emeli, falatozni kezd. Finom fejmozdulattal hajol bele a tányérjába, sokáig szemléli az üresedő tányért, az ablak felé fordul, pirkadat van, tűnik el a sötét. Valakinek a szakmai kérdésére egészen jelenlévőként válaszol. Itt van, de máshol. Délelőtt összefut egy szállodában Glenn Goulddal. Az amerikai zongoravirtuóz fékezhetetlen izgalommal magyaráz, gesztikulál Richternek. Ő szótlanul, félrebillent fejjel, tisztelettel hallgatja. A 8-10 percig tartó monológ alatt meg se mozdul, lógatja kétoldalt izmos karját, aztán csöndesen csak ennyit mond: Óh, yes.
     Az arca. A nagy koponya, az előreugró áll. A ritkán pillantó, megengedő, világos szemek. Bármire s bármeddig nézhetnek, a zenét látják. A matematikailag pontos, struktúrákban mérhető s ábrázolható zenét, embert, világot. S bennük a lappangó igazat. Richter a pontosság főpapja, nem a megszállottja. Azt kell játszani, amit a zeneszerző lekottázott. Csak azt. A szabad értelmezésnek ez az alapköve. Az egy szál virágok csak akkor lesznek csokorrá, ha alul összekötik őket. A puha billentései, ujjainak jellemezhetetlen elemelése a billentyűkről, a hátrahajló derék jobbra-balra dől, a messzire elnéző, le-lehunyt szemek, a néha finoman pedálozó lakkcipős láb, a fehér mandzsettás kar, ahogy a magasba lendül, a láthatatlan láthatósága. Az, de nem fontos. Richter a látvánnyal elégedetlen. Leoltatja a koncertterem lámpáit, bejön egy szál gyertyával, a zongorára helyezi, s játszani kezdi Rachmaninovot. Legyetek zenévé, sugallja. De semmi erőszak. Nem kell mímelni a nagy befogadót. Eredettől fogva van bennetek zene. Most a találkozás helye vagytok.
     Ugyanúgy, ahogy már szereted az igazságot, mielőtt találkoznál vele. Tőle fogod megtudni, mi az benned, ami nem igaz, pedig annak hitted. Így válsz fokról fokra igazzá. A legnagyobb tanítók nem tanítanak, hanem megmutatják, ami addig el volt födve. Ők maguk a tanítás. Bachban az alázat monotonitása, s e monotonitás változatai hatalmas zene-erdőt telepítettek a láthatatlan föld vonulatain. Richter sétára hív az erdei utakon, s olyan ösvényekre vezet, miket csak ő ismer. Bach?, kérdezi. "Varázslat és ujjongás.", válaszolja. Bachhoz viszonyítva - s miért ne viszonyíthatnánk magunkat hozzá? - nem jól élünk. Nem jól gondolkodunk. Keveset örülünk. Az "ujjongás" szót pedig már meg sem merem említeni. Ez gyávaság... Végül is azt akartam mondani, hogy vagy az egész ember írjon, vagy tegye le a tollat. Ha mégis ír, az egészet írja. Mindennel, mindenkiével s mindenkinek.