A közelmúlt szoborállítási eseményei mélyen elgondolkoztattak: egy-egy monumentális mű esztétikai, művészeti minőségének mérlegelési szándéka, a megvalósítandó, a megvalósított alkotás kvalitásának kérdése fel sem merül, az alkotó személyével, munkásságával egyáltalán nem foglalkozik senki - csupán az a kérdés, hogy ki az objektum megszemélyesítettje, illetve hogy mi a szobor tárgya, s emellett, ezzel összefüggésben hangsúlyos problematikává tágul, hogy a szobor mekkora, és hogy hová helyezik. És természetesen kellő publicitást kap a szobor állítója, ha a szobor végül felállíttatik, valamint felavatója, ha felavattatik. (Mansfeld Péter budapesti emlékművének felavatásáról 2004. október 23-án tudósított a Duna Televízió esti hírműsora. A tudósításban - amelynek képei mindvégig Mádl Ferenc köztársasági elnök tiszteletadásának aktusát, és az ünneplő tömeg asszisztenciáját közvetítették - nem hangzott el, hogy hol állították fel az emlékművet, és az sem, hogy ki a monumentális mű alkotója. Mindemellett a képsorok nem mutatták be az emlékművet teljes egészében, a mementó csak mintegy mellékesen tűnt fel a körülötte szorgoskodók hátterében.)
     A Magyar Nemzet című napilap 2004. július 7-i számában az alábbi MTI-hír jelent meg: 
     "Az MDF fővárosi frakciója azt javasolja, hogy állítsanak szobrot Ronald Reagennek. Az Amerikai Egyesült Államok 40. elnöke két kormányzati ciklusban sokat tett azért, hogy Kelet-Közép-Európában egy új világrend jöjjön létre - mondta Szőke László. A frakció vezetője hozzátette: helyszínre csak azután tesznek javaslatot, ha meglesz a politikai akarat a szoborállításra." A politikai akarat akkumulálódása esetén - amely folyamat kísértetiesen hasonlít a kelet-európai népvezérek hallatlanul gyors ütemben létrehozott emlékműveinek felállítási gyakorlatára - némi esztétikai akaratra is szükség lenne, úgy vélhető.
     Ugyancsak a Magyar Nemzet című lap kísérte figyelemmel 2004-ben a Wass Albert-szobor felállításának tervét. A 2004. március 2-i lapszámban a Pál Gábor-Szarka Ágota szerzőpáros tudósított arról, hogy "Budán, a Vérmezőnél állítanának mellszobrot a népszerű erdélyi magyar írónak, Wass Albertnek, tisztelőinek magánadakozásából. A kezdeményezést eddig már támogatta, illetve jóváhagyta a Budapest Galéria, a Magyar Tudományos Akadémia Irodalomtudományi Intézete, valamint az I. kerületi önkormányzat két szakbizottsága is - közölte lapunkkal Marsi Péter Pál, a MIÉP fővárosi frakcióvezetőhelyettese, aki az ügyben interpellációt intézett Körmendi Ferenchez, a kulturális bizottság SZDSZ-es elnökéhez. [...] Egyelőre Körmendi Ferenc is arra vár, hogy megkapja Schiffer János kultúráért felelős főpolgármester-helyettestől a Külügyminisztérium és az igazságügyi tárca állásfoglalását az író életéről. Az MSZP-s városvezető ugyanis a két minisztériumhoz fordult, ám egyelőre nem kapott semmilyen anyagot." Lám, a szoborról magáról, mint műtárgyról még szó sem esett, és máris intézmények, közhivatalok és pártkorifeusok intézkednek és hallatják hangjukat. Sőt, már az európai színtéren vagyunk, ahonnan a budai Vérmezőn elhelyezésre tervezett mellszobor tárgyában vagy megérkezik majd az engedély, vagy nem. És kérdés, hogy a román külügy meddig megy el: esetleg meghatározza a szobor anyagát, méretét, stilisztikai jellemzőit is? Vagy csak nagyvonalúan annyit mond: igen, nem? Ilyen bonyolultak lennének az állítólagosan a művészeti alkotások szférájába utalható produktumok megvalósulásának feltételei és körülményei? Átgondolták ezt az abszurd szituációt az ügyben szereplő (kultúr)politikusok? Szembesültek azzal a megdöbbentő ténnyel, hogy a budai Vérmező szobrának elhelyezéséről Bukarest dönt? A kérdés időközben megoldódott: 2004 őszén Bukarest feddhetetlennek nyilvánította az írót - vagyis elhárultak a nemzetközi színtéren meredező akadályok -, de ezt követően a budapesti szoborállítási engedélyeket kiadó hivatal nagyvonalúan elvetette a Wass Albert-emlék létrehozásának tervét. Ez a furcsa történet is azt igazolja, hogy ebben a szférában teljesen összemosódtak a politikai hatalomgyakorlás, a közigazgatási feladatvégzés és a cenzori működés tevékenységkörei.
     Hasonló, bár az országhatárokon belül kavargó bonyodalmak kísérték az ezredfordulót követő években a Teleki-szobor felállításának hosszan elhúzódó, 2004-ben kulminálódó történetét is, amely mögött látszólag az a dilemma húzódott meg, hogy a magyar történelem tragikus sorsú és ellentmondásos megítélésű alakját megidézheti-e maradandó anyagban megvalósított, köztérre állított emlék? A dilemma azért volt látszólagos, mert a budapesti szoborállítás tervének 2004-es megvalósítása előtt már állt két Teleki-szobor magyarországi köztereken - egy-egy mellszobor Gödöllőn és Érden -, amellyel kapcsolatban egyetlen észrevétel, tiltakozó sajtóközlemény sem látott napvilágot. És miután a Rieger Tibor által megformált, karosszékben ülő alak Balatonbogláron otthonra lelt, egy szempillantás alatt lezárult a média-hisztéria - vagyis teljes bizonyossággal megállapítható, hogy a szoborállítás eredetileg tervezett helyszíne, a budai Vár-színtér, és az egészalakos formátum korbácsolta fel a politikai kedélyeket és szenvedélyeket. Egyébiránt e mű kapcsán sem hangzottak el esztétikai érvek vagy ellenérvek, kizárólag a megjelenített személyével, a személy által hordozott történelmi-politikai jelentésekkel és szimbólumértelmezésekkel, és a megjelenítés tervezett helyszínével foglalkoztak az elemzések.
     Ezen események és jelenségek arra indítottak, hogy most már minden kétséget félretéve levonjam azt a következtetést, hogy a monumentális szobrászat - és legelsősorban a portréemlékmű műfaja - végérvényesen eszköz-jellegű ágazattá, a propaganda játékszerévé vált, a politika tehetetlen kiszolgálójává alacsonyodott. A szoborállítók már a látszatra sem ügyelnek. A jelenség természetesen nem új keletű - rendkívül intenzív szobor- és emlékműnyomás alatt voltunk az 1945 és 1989 közötti évtizedekben is -, igazolva Robert Musil azon keserű megállapításának korszakokon átívelő érvényességét, mely szerint az emlékmű az a malomkő, amelyet a megidézett ünnepelt személy nyakára kötnek, hogy azzal süllyedjen el a feledésben. De kik ezek a feledésbe süllyedő személyek, akiket a mindenkori hatalom a szobrászati propaganda szolgálatába állítván ércbe és kőbe merevítve elénk állít és aztán előre megfontolt szándékkal gyakran hosszú évtizedekre ott is hagy? S vannak-e ezen a területen statisztikai módszerekkel, mennyiségi tényezőkkel megvilágítható, tendenciákat, dominanciákat jelző jelenségek?
     A kérdés megválaszolása érdekében megkíséreltem összeállítani a magyar monumentális szobrászat toplistáját. Természetesen az adatok nem lehetnek pontosak - nincsenek megbízható nyilvántartások -, és az anyag állandó mozgásban van. A II. világháború előtti periódust szemlélve csak Budapest szobrairól van a későbbi hiányokra is fényt derítő leltárunk, míg az 1945 utáni kimutatások országos tekintetben csak a hatvanas évektől minősíthetők úgy-ahogy teljesnek. Vagyis egy 1945 utáni magyarországi leltárt próbálhattunk meg összeállítani az ábrázoltak személye szerint, amely leltár a szükségszerű pontatlanságai ellenére a fő tendenciákat viszonylag pontosan jelöli. Az alapvető dilemma tehát - az egy-egy korszak hős-kultuszát megrajzoló - a "kinek hány szobra van"-kérdésben összegezhető, de természetesen van azért néhány fontos kiegészítő körülmény is. Korántsem mellékes, hogy az egy-egy személyt megidéző szobrokat mikor állították: leginkább természetesen az ominózus személy halála után (kivételek itt is vannak: pl. Sztálin és újabban a magyar Nobel-díjas tudósok és az író Kertész Imre), de nem elhanyagolható tényező az sem, hogy ezen túlmenően mikor mennyit. Messzemenő következtetések vonhatók le azon egyszerű tényből, hogy Leninnek Magyarországon az 1950-es évektől az 1980-as évekig állítottak szobrokat, és 1989-1990 után már nem. (Persze elvégezhető a vizsgálati ellenpróba is: kinek mikor hány szobrot döntöttek, bontottak Magyarországon? A bontási-döntési statisztikák is fontos jelenségeket reprezentálnak.) Az idő-tényező mellett rendkívül fontos a monumentális művek topográfiája is: nem mindegy, hogy kinek hol áll a szobra, Csempeszkopácson vagy Székesfehérváron, a budapesti Nagydiófa utcában vagy a Hősök terén. Itt közvetlen, közvetett és áttételes, illetve az általánosságokba emelkedő megmagyarázhatatlan helyhez kötődések-kapcsolódások figyelhetők és jelölhetők meg: a születés, az életút, egy-egy esemény, illetve a fentebb jelzett általános/direkt politikai motivációk analizálásával. Vagy döntő szempont a tekintély-elv: kiemelkedő jelentőségű, kiemelt fontosságú helyre kiemelt jelentőségű emlékmű, kimagasló személyiség szobra dukál (pl. Gellérthegy, Felszabadulási Emlékmű; Felvonulási tér, Lenin; Kossuth Lajos tér, Károlyi Mihály és József Attila, stb.) És fontos következtetések levonására alkalmas tényező a forma: hogy a megjelenített személy többalakos szoborcsoport kiemeltje-e - mint például Dózsa György vagy Kossuth Lajos -, esetleg ezen csoportozatok mellékalakja - általában persze névtelen munkás, paraszt, katona, de lehet akár Lőrinc pap vagy Petőfi Sándor is. Mellőzhetetlen, hogy az alak egészalakos, vagy csak mellszobor, vagy csupán portré, esetleg dombormű, domborműves emléktábla. És ha a műformát meghatároztuk, és ha ebből levontuk a jelentőséget illető következtetéseket, ezen belül érvényesíthetjük a méret-megfigyeléseinket: milyen érdekesen nagy volt a Dózsa György úti Sztálin és Lenin, és milyen kicsi Kő Pál szolnoki Kossuth-szobra, vagy akár hivatkozhatunk az ország legkisebb, alig két-háromarasznyi köztéri lovas szobrára, a Melocco Miklós műhelyében készült mezőtúri II. Rákóczi Ferencre is. (A hatalmas monumentumok tövében újra meg újra felidézhetjük Ferenczy Béni axiómáját: monumentális alkotás az, ami értékében nagy.) És a műformával, a mérettel összefüggésben az anyag-vizsgálat is támpontokat adhat a megidézők és a megidézett reprezentációjának minőségéről, illetve a szobor keletkezésének korszakba-ágyazottságáról: a kő, a márvány és a bronz mellett visszaesést jelző rangsorba állítható a rézlemez, a krómacél, a vas, az alumínium, a fa, a terrakotta, a műkő, a beton, a gipsz, vagy a műanyag.
     És a portréemlékművek, a portrék önálló vizsgálatán túlmenően az egyes, azonos személyeket megörökítő, a mennyiségi mutatók által súlypontozott műcsoportok elemzése kulcsfontosságú művészettörténeti, esztétikai tanulságok megfogalmazására ad lehetőséget: párhuzamba állíthatók az ezerkilencszázharmincas években és a közelmúlt Millenniumán felavatott Szent István-szobrok, egymással összevetve tárgyalhatók és elemezhetők száztíz év Kossuth-szobrai, de analizálhatók a Petőfi-szobrok, az Ady-szobrok, a József Attila-szobrok körei is. A szobor-hely, a szobor-méret, a szobor-típus, a szobor-anyag összevetése mellett természetesen lényeges tanulságok megvonására alkalmas a tematikai, a stilisztikai tényezők analizálása is.
     A népszerűségi listára térve megállapítható, hogy ha a három szoborral megörökítetteket is számba vesszük, akkor mintegy kétszáz szereplős, megidézettes a magyar toplista. Az élen kialakult egy százas számon felüli szoborállítással büszkélkedhető hármas élboly, amelyet kisebb, százon aluli csoportok követnek. Listavezetőként Petőfi Sándor szárnyal 140 művel, őt követi Lenin 122-vel, és eggyel lemaradva 121-el következik Szent István. Lenin valószínűleg végleg kiesett a versenyből (a bontások miatt súlyos pontlevonásokkal is büntethető), Petőfi esélyei továbbra is kitűnőek, míg Szent István a millenniummal egy időre mintha kicsit ellőtte volna a puskaporát. Az üldöző bolyban fedezhető fel Széchenyi István és József Attila 72-72, Bartók Béla 63 és Kossuth Lajos 62 szoborral, majd őket Kodály Zoltán 48, II. Rákóczi Ferenc 41, Ady Endre 36, Arany János 30, Dózsa György 28, Radnóti Miklós 26, Móricz Zsigmond 24 szobra követi. Némiképp meglepő, hogy Ságvári Endre 21 szoborral megelőzte a 20 szobros Jókai Mórt, de ugyancsak 20-as szoborszámmal áll a listán Marx és Táncsics Mihály is. És húsz alatt hosszan sorakoznak Kőrösi Csoma Sándor, Csokonai Vitéz Mihály, Mikszáth Kálmán, Derkovits Gyula, Erdei Ferenc, Kun Béla, Krúdy Gyula, Mátyás király, Bocskai István, Móra Ferenc, Csontváry Kosztka Tivadar, Váci Mihály, és még hosszan sorolhatnánk. Münnich Ferenc 8, Antall József 7, Komócsin Zoltán és Kosztolányi Dezső 6, Podmaniczky Frigyes és Kilián György 5-5 szoborban öltött testet. A három szobrosok csoportjában sokan vannak, többek között Áprily Lajos, Barcsay Jenő, Georgi Dimitrov, Ilku Pál, Kassák Lajos, Schönherz Zoltán, Tamási Áron és Vas Gereben. A statisztikai adatok azonban ne ragadtassanak senkit elhamarkodott ítéletekre: a mennyiségi tényezők nem nagyon csapnak át minőségi változásba, amit talán igazolhat az a kiragadott példa is, hogy a nyilvántartott 21 Ságvári Endre-szoborból alighanem egyetlen egy emlékezetes, remekműgyanús alkotásra sem tudunk hivatkozni. (Emlékezetesre azonban igen: ilyen Török Richárd a zánkai Úttörővárosban állított Ságvárija.)
     A hosszú listát vizsgálva regisztrálható: népvezérek, diktátorok, történelmi személyiségek mellett túlnyomórészt művészek - írók, költők, zeneköltők, festők - a közterek szobor-kedvezményezettjei, hős-kultuszának megszemélyesítettjei, és domináns módon a magyarok: a nemzetközi kitekintést Lenin mellett többek között 20 Marx, 10 Beethoven és 6 Gagarin-szobor tanúsítja. Érdekes, hogy a toplistára majdan felkerülhető, jelenleg egy szoborral álló alakok sorában tarthatjuk számon határainkon túlról Ayrton Sennát, Leonyid Brezsnyevet (?), Lukjanyenkót, de mellettük azért tartja a frontot a magyar Csekonics báró, Dalnoki Jenő és Kisfaludi Strobl Zsigmond is.
     Napjainkban, a második évezred nyitányán lezárult, újonnan keletkezett illetve keletkező és áthúzódó (elhaló) szobor-személy-kultuszok tanúi lehetünk. Lezártnak vélhetjük a Lenin-, a Marx-, az Engels-, a Ságvári Endre- (?), a Kun Béla-szobrok sorát. Új hős-kultuszt jelez 1989 óta Apor Vilmos és Nagy Imre, 1994 óta Antall József köztéri térhódítása. Áthúzódó, korszaktól független, hol felerősödő, hol gyengülő szobor-kultusz részese Petőfi Sándor, Kossuth Lajos, Széchenyi István, vagy Ady Endre. A szobrok időközben változnak és változtatnak a megjelenítetten is, de sokkal erősebb az egy-egy személy által megtestesített jelentések változásainak jelensége: az újabb és újabb korszakok mást és mást, és másként és másként emelnek ki, mutatnak fel a megidézett személy szoborrá alakíttatása által. És a legnehezebben megválaszolható kérdés: a letűntek, az újonnan éledők és a túlélők műegyütteséből, a több száz ércbe és márványba, maradandó anyagba örökített, a közösség tereibe helyezett alak közül az önnön személye által hordozott jelentésén túl, a szobrászat erejével, jelentőségével és szépségével felvértezetten hány alkotásban nemesedett az emlékállító szándék cáfolhatatlanul és időtállón művészetté? Vélhetően kevésben, nagyon kevésben, az összterméshez viszonyítva elenyésző arányban: a toplistába szedett szoborhagyatékunk java dicsőnek vélt múltunk és semmitmondó jelenünk pontos történeti lenyomata - a művészeti szférán azonban kívül rekedő dokumentum.