Bodri Ferenc Lukács érsek és kora című kötete előszavában a szerző lakonikus tömörséggel mutatja be az olvasónak a főszereplőt, nem hagyva kétséget afelől: valóban az Árpád-kor egyik kiemelkedő főpapjáról olvashatunk a közel 300 oldalas munkában, aki "II. Géza, III. István és III. Béla uralkodása idején történelmünk meghatározó alakja" volt, hiszen - olvashatjuk a következő mondatokban - "Mint esztergomi érsek aktívan részt vett a bel- és a külpolitika irányításában. Két ellenkirályt (II. Lászlót és IV. Istvánt) átkozott ki, rendre intette neveltjét, az általa felkent és pártfogolt III. Istvánt, szigorú vétója nem csekély bonyodalmat okozott III. Béla koronázása körül. Megalkuvást nem ismerő eréllyel védelmezte az egyház és nemzete érdekeit." Elárulja továbbá a szerző azt is: húsz éve foglalkoztatja e téma, azóta gyűjti a Lukács érsekre vonatkozó adatokat, melyekből "a mozaik lassan összeállt" - ezt formázza, csiszolgatja harmadfél éve, mely munka eredményét veheti most kézbe az olvasó.
     A 14 fejezetre tagolt munka egy kutatástörténeti áttekintéssel indít. "Régi dicsőségünk..." címmel röviden számba veszi, kik foglalkoztak eddig Lukács érsekkel. Az első tanulmányt Zalka János - a későbbi győri püspök - írta róla 1853-ban, a "Religio" hasábjain; a legrészletesebben Balics Lajos ismerteti munkásságát, nagy egyháztörténeti monográfiájában két fejezetet is szánva az érsek működésének; míg a "legteljesebb életrajzot" Bodri Ferenc megítélése szerint Meszlényi Antal írta róla 1976-ban Münchenben kiadott Magyar szentek és szentéletű magyarok című kötetében - 12 oldalban. Majd származásáról és nevéről olvashatunk: abban a történészek nagyobb részének véleménye megegyezik, hogy valószínűleg a Gutkeled nemzetségből származik; nevét illetően viszont egyesek Bánfi Lukács néven szerepeltetik - e név alatt olvashatunk róla pl. a Magyar Katolikus Lexikon 1993-ban megjelent első kötetében is, mely tényként említi: "1150-56: a párizsi egy-en tanult, Becket Szt Tamás isk-társa volt".
     Lukács párizsi tanulmányainak - érthetően - külön fejezetet szentel a szerző, megkísérelvén összegyűjteni az elszórtan fennmaradt adatokat, és vizsgálat alá venni a kérdés kapcsán eddig leírtakat. A korábbi szakirodalom számos téves adatára hívja fel figyelmünket; így pl. a fentebb idézett lexikonbeli állítást is cáfolja: Lukács és Becket Tamás aligha lehettek Párizsban iskolatársak, hiszen az utóbbi párizsi tanulmányainak idejét 1141 előttre teszik az életrajzírók, Lukács pedig 1150 előtt aligha érkezett ide. De nem ezt tartja a legfontosabb eldöntendő kérdésnek: a különböző álláspontok számbavétele után lényegesebbnek tartja, "hogy Bánfi Lukács és Becket Tamás sokféle ágon képzelt találkozásának igazolása és tagadása helyett inkább arról tájékozódjunk, hogy a 12. század közepe táján Párizsban egy magyar klerikus diák mit és miből, kiktől és persze mi módon tanult. Hazatérve miként értékesíthette az itt elsajátítottakat."
     Ezen kérdéseket igyekszik bemutatni "A forrásvíz vizsgálata" című fejezet, melyből plasztikus képet kapunk a kor párizsi iskoláiról, az ott tanító kiváló tudósokról, valamint az akkortájt korszerűnek mondható tananyagról egyaránt. Mit tanulhattak a jogtudós Gerardus Puella párizsi iskolájában, hogyan bővült ki a "septem artes liberales" anyaga az újabb ismeretekkel? Tucatnyi olyan kiváló tudóst mutat be "közelebbről", aki hosszabb-rövidebb ideig Párizsban működött e században; hogy csak néhányat említsünk a rangos névsorból: Petrus Venerabilis, Canterbury Anzelm, Petrus Lombardus, John Salisbury, Adam de Saint-Victor - és természetesen a legkiemelkedőbb, Petrus Abaelardus, valamint a vele szemben álló Clairvaux-i Bernát. E fejezet izgalmas utazás a 12. századi Párizs tudományos és kulturális életében, melyet azzal a szándékkal tesz a szerző, hogy érzékeltesse az olvasóval: mi mindent hallhatott, láthatott itt Lukács klerikus, milyen élményekkel térhetett vissza innen szülőföldjére.
     E korszak meglehetősen mozgalmas a római katolikus egyház történetében is: erről "Versengés Szent Péter trónja körül" címmel ad rövid áttekintést Bodri Ferenc, sorra véve a század pápáit és ellenpápáit, kitérve a háttérben álló politikai erők bemutatására is. E rövid fejezet a későbbiekben fontossá válik, hiszen ezen ismeretek nélkül nem aligha lenne képes a mai olvasó eligazodni a kor bonyolult politikai viszonyai között és megérteni a "szereplők" cselekedeteinek indítékait.
      A kötet leghosszabb fejezete a "Lukács itthon" címet viseli. 1156-ban tér haza, amikor az egri székeskáptalan hívására elfoglalja az egri püspöki széket, melyet csupán két évig tölt be: 1158 tavaszán meghal Martyrius esztergomi érsek, akinek utódaként Esztergomba kerül. A következő bő két évtizedben valóban meghatározó szerepet tölt be a magyar kül- és belpolitikában, melyről a szerző minden fontos részletre kiterjedően igyekszik számot adni. Itt és most nem lehet célunk e pályakép bemutatása, csupán néhány "csomópontra" utalhatunk. Pályája elején máris fontos szerep jut az érseknek: segítenie kell II. Géza királynak a két pápa közötti "eligazodás ban". 1159-ben ugyanis, IV. Hadrián pápa váratlan halála után a "németbarát" bíborosok Barbarossa Frigyes jelöltjét választják meg pápának IV. Viktor néven; míg az "olasz tábor" Rolando Bandinelli bolognai jogtudós megválasztása mellett dönt, aki III. Sándor pápa néven vonul be az egyháztörténetbe. A korábban németbarát II. Géza valószínűleg Lukács érsek véleményére hallgatva III. Sándor elismerése mellett döntött, elutasítva Barbarossa kérését; ezzel az ország politikai irányultságát is megváltoztatva, hiszen - ahogy Bodri Ferenc összegzi - "1161 elején [...] a körülmények és Lukács hatására az előzőektől jórészt eltérő európai erővonalak áramába érkezett az ország, III. Sándor francia, normann, angol támogatóinak szövetségébe..." Hamarosan megérkezik a pápa követe Esztergomba a palliummal és a felhatalmazással: a király megerősítheti érsekét. III. Sándor nagyrabecsülését mutatja az az 1167-68 táján Lukács érseknek küldött levél is, melyet teljes szövegével közöl a szerző - magyar fordításban talán először, mint írja.
     1161 végén tehát úgy tűnik, hogy "érsekében tájékozott tanácsadóra és méltó támaszra talált" II. Géza; a következő év tavaszán azonban hirtelen meghal a fiatal - 32 éves - király. Bodri Ferenc szemléletes képet ad a kialakult politikai helyzetről, melyben Lukács érsek kulcsszerepet vállal: III. István néven királlyá koronázza az elhalt 15 éves fiát. Az ellentábor Géza öccsét koronáztatja meg a kalocsai érsekkel, aki II. László néven lesz ellenkirály: erre Lukács kiátkozza őt - vállalva a bebörtönöztetést is -, majd fél év múlva bekövetkezett hirtelen halála után "utódját", IV. István ellenkirályt is! De III. Istvánnal is szembeszáll, amikor az hadjáratainak költségeit előteremteni akarván egyházi javakat akar lefoglalni. 1172-ben pedig, amikor III. István váratlan halála után a főurak egy csoportjának hívására III. Béla kerül a trónra, Lukács érsek megtagadja megkoronázását! Hogy miért, afelől megoszlanak a vélemények; többek szerint azért, mert a bizánci udvarban nevelkedett uralkodóban Manuel császár politikájának hívét sejtette - míg maga "a függetlenség és a latin kereszténység bajnoka" volt, ahogyan a szerző is jellemzi. E kérdéssel Bodri Ferenc külön fejezetben - "Válaszút és visszavonás" - foglalkozik, áttekintve közben azt is, hogyan alakult a magyar királyok és a pápaság kapcsolata azután, hogy I. László horvátországi hódításai miatt feszültségek jelentkeztek. Részletesebben érinti a kérdést: lemondott-e Könyves Kálmán 1106-ban, a guastallai zsinaton az invesztitúra jogáról, majd sorra veszi a magyar királyok és a pápák kapcsolatának alakulását, egészen a Lukács érsek által 1169-ben összehívott tartományi zsinatig, melynek kapcsán az "első magyar konkordátum" tartalmát részletesebben is bemutatja.
     III. Béla trónralépése után alaposan megváltozik Lukács érsek helyzete: az uralkodó mellőzte Lukácsot, de tevékenységében nem háborgatta - így az érsek többet tudott helyben ténykedni, pl. a helyi iskola klerikusaival foglalkozni; közülük többeket támogatott külföldi tanulmányok végzésében is. De erőfeszítéseket tett egy prépostság alapítására is Esztergomban, az 1173-ban szentté avatott Becket Tamás tiszteletére. Közben a pápánál is kegyvesztett lett, miután megtagadja a III. Sándor által támogatott András győri püspökké, majd kalocsai érsekké szentelését. András ennek ellenére kalocsai érsek lesz, és 1178-tól egy évtizeden keresztül ő képviseli Róma akaratát hazánkban; 1179-ben ő a harmadik lateráni zsinat egyetlen magyar résztvevője. 1179-ben írott levelében a pápa felsorolja Lukács érsek "bűnlajstromát" - az érsek ekkor már III. Béla oldalán áll.
     A Lukács érsek tevékenységét bemutató terjedelmesebb fejezetek után négy rövidebb zárja a sort. Közülük az első az érsek támogatásával külföldi tanulmányokat folytató Péter esztergomi préposttal foglalkozik, akiben Győry János a Gesta Hungarorum szerzőjét sejti - az Anonymus-kérdés kutatását összefoglaló Csapodi Csaba szerint alaptalanul. "A próbálkozás" című fejezet Lukács érsek kanonizációjának utóda, Róbert esztergomi érsek által 1231-ben elindított, de a tatárjárás miatt megszakadt kísérletéről ír; az ügy érdekessége, hogy a vizsgálat során Magyarországra érkezett pápai követ titkáraként került hazánkba Rogerius káplán, a tatárok pusztítását megörökítő Carmen miserabile szerzője. "Ködkergető kísérletek" cím alatt a Lukács érsek kanonizációja ügyében tett 19-20. századi lépéseket tekinti át a szerző, főként Scitovszky János és Mindszenty József hercegprímások szerepével foglalkozva; míg "A szoros kapu" című utolsó fejezetben a szentté avatások menetének történeti alakulásáról olvashatunk.
     Bodri Ferenc hatalmas ismeretanyagra épülő, jó stílusban megírt kötete jegyzeteket nem tartalmaz, csupán a szövegben hivatkozik a szerzőkre, esetenként a konkrétabb művekre, néha azok megjelenési idejére. Ez a megoldás munkáját olvasmányossá teszi, bizonyára sok helyet is takarít meg - a szövegközi hivatkozások jegyzetben való kifejezése kétségtelenül jelentősen megnövelte volna a terjedelmet; viszont jelentősen megnehezíti a leírtak visszakereshetőségét, aminek pedig néha - főként eltérő álláspontok ütköztetésekor - szükségét érezheti az olvasó. A szerző hatalmas mennyiségű anyagot dolgozott fel, tekintélyes szakirodalmi bázisra támaszkodva: ez utóbbi nagyságát jól érzékelteti a kötetben közölt irodalomjegyzék, melyben 402 tételt számolhattunk össze! A jegyzék tartalma is figyelemre méltó: a 18. századi szerzőktől kezdődően napjainkig terjed időben a sor - 2002-ben megjelent tanulmányokra még hivatkozik a szerző! -, tematikában pedig szerteágazó, miként a kötet tartalma is. Pedig e jegyzék - amint arra Bodri Ferenc a 271. oldal alján olvasható jegyzetben figyelmeztet - korántsem teljes; az itt szereplőkön túl még számos tanulmányra hivatkozhatott volna - legalább még egyszer ekkora terjedelemben. A tartalom gazdagságára utal a kötet végén található névmutató is: mintegy 250-300 név kereshető vissza benne, melynek jelentős hányada többször is említtetik.
     Összességében megállapíthatjuk: Bodri Ferenc Lukács érsek és kora című kötete hatalmas forrásbázisra alapozott, jól felépített, izgalmas stílusban megírt munka, mely nem csupán a magyar egyháztörténet iránt érdeklődőknek lehet fontos, de más területek iránt érdeklődők is haszonnal forgathatják. Nagy érdeme, hogy nem csupán Lukács érsek életének és munkásságának bemutatására törekszik, de nagy hangsúlyt fektet a kor és a környezet, a háttér bemutatására is. A kötetben felvetett kérdések közül számos érdemes a továbbgondolásra - mint ahogyan kutatandó is bőven akad még e témában.

Ortutay András Jó, ha a dolgokat írásba foglaljuk című kötete a "(Tanulmányok Komárom-Esztergom megye múltjáról)" alcímet viseli. Az L. Balogh Béni által szerkesztett kötet a "Castrum Könyvek" sorozatának 9. darabjaként Ortutay András 15 hosszabb tanulmányát, 14 rövidebb írását, valamint műveinek válogatott bibliográfiáját tartalmazza.
     A gyűjteményes kötethez dr. Gecsényi Lajos, a Magyar Országos Levéltár főigazgatója írt beköszöntőt. "Vajh van-e avatottabb, értőbb ismerője egy város, egy vármegye történelmének, múltbéli eseményeinek annál, aki önnön maga a múlt írott forrásainak gondozója?" - teszi fel a kérdést Gecsényi Lajos, majd azonnal meg is válaszolja: "Aligha." Röviden méltatja a szerző érdemeit: már gimnazistaként tudatosan készült történésznek, egyetemistaként kitűnő forrásismeretével, elemzőkészségével tűnt ki; két évi budapesti - a Magyar Országos Levéltár kutatótermében teljesített - szolgálat után választotta munkahelyének az akkori Esztergomi Állami Levéltárat, ahol megbízott, majd kinevezett vezetőként irányította az intézmény munkáját - az országban a legfiatalabb levéltárvezetőként. Közben érdeklődését főként a 18-20. század gazdaság- és társadalomtörténete keltette fel, de más korszakokkal és témákkal is foglalkozott - amint azt a jelen kötetben összegyűjtött tanulmányok is jól mutatják.
     A kötet első részének 15 tanulmányát 5 fejezetbe csoportosította a szerkesztő. Közülük az első a "Társadalom- és gazdaságtörténeti tanulmányok" címet viseli: ebben öt nagyobb terjedelmű dolgozat kapott helyet. A sort az Esztergom vármegye a török hódoltság alatt és a török kiűzése utáni évtizedekben című tanulmány nyitja, mely - ellentétben a kötetben közölt többi tanulmánnyal - most látott először napvilágot: a nagyívű, adatokban gazdag munka a szakirodalomban - így pl. Villányi Szaniszló 1892-ben megjelent alapvető tanulmányában - e témáról olvasható ismereteket számos újabbal kiegészítve, fontos levéltári forrásokat feltárva ad képet a címében vállalt témáról. A Komárom a XVIII. század első kétharmadában című tanulmány fontosságát az adja, hogy az említett időszak a város történetének nagyon fontos korszaka volt, melyben a kedvező gazdasági lehetőségeket kihasználva jelentős fejlődésnek indulhatott; ugyanakkor viszont súlyos, komoly áldozatokat követelő csapások - járványok, földrengés - is érték. A jobbágyfelszabadítás című dolgozat Esztergom vármegye 1848-as esztergomi járásának községeiben vizsgálja meg e fontos kérdést, röviden áttekintve az előzményeket is. Az Esztergom gazdasági és társadalmi viszonyai a XIX. század közepén című, rövidebb terjedelmű dolgozat a városnak az 1830-as évek végétől a kiegyezésig terjedő időszakát mutatja be, számos adat felhasználásával. Míg az első fejezetet záró Esztergom virilistái 1895-1944 között című tanulmány Vörös Károly Budapest legnagyobb adófizetőit bemutató munkáját követve végez hasonló módszerekkel vizsgálódást - az előzményeket is bemutatva és fontos adatokkal szolgálva a város legújabbkori történetéhez.
     "Az esztergomi zsidóság múltjából" című fejezetben két tanulmány kapott helyet. Közülük az első és lényegesen nagyobb terjedelmű Az esztergomi és Esztergom vármegyei zsidóság története a kezdetektől a szabad királyi városba való befogadásig címet kapta, "(Történeti vázlat)" műfaj-megjelöléssel, mely a 11. század közepétől szolgál elszórt adatokkal e témával kapcsolatosan, de a hangsúlyt főleg a 18. század második és a 19. század első felére helyezi, a város mellett tucatnyi falu adatait is közölve. Míg a másik tanulmány Zsidó polgárság Esztergomban az 1920-as években címmel időben szinte folytatása az előzőnek: 1895-től, a városegyesítéstől kezdve az 1930-as évekig ad vázlatos képet a kérdésről.
     A "Közigazgatás és társadalom" című fejezet négy tanulmánya közül az első Tata és Tóváros egyesítése 1853-ban címmel látott napvilágot, az egyesítés leírása mellett a települések társadalmi és gazdasági helyzetét is bemutatva. Hasonló témával foglalkozik a következő írás is, mely Város született. A tatabányai szénmedence négy községének egyesítése címmel a mai megyeszékhely 1947-ben történt létrejöttének körülményeit ismerteti meg az olvasóval. Időben közel áll ehhez A Komárom Megyei Tanács Végrehajtó Bizottsága hivatali apparátusának kiépítése 1950-ben című tanulmány, melynek érdekessége, hogy itt egy újonnan létrehozott megye hivatalainak kiépülését követhetjük nyomon - rendkívül precízen dokumentálva, közel száz lábjegyzetre támaszkodva. Végül a fejezetet Az ötvenes évek panasziratai Komárom megyében című tanulmány zárja, annak bemutatására vállalkozva, hogyan éltek a dolgozók az 1954. évi I. törvény által biztosított jogukkal, és milyen panaszokat tettek a felállított panaszirodáknál.
     A "Történeti forráskutatás, levéltárügy" című fejezet két írása közül az első Az Esztergomi Székesfőkáptalan Hiteleshelyi Levéltára és annak Balassi-forrásai címmel előbb rövid levéltár-ismertetőt tart - a történelmi viszontagságokra is utalva -, majd az itt őrzött Balassi családdal kapcsolatos iratokat mutatja be. Bár az írás 1994-ben Balassi Bálint halálának négyszázéves évfordulóján készült, napjainkban - amikor születésének 450. évfordulója kapcsán beszélünk többet róla - is haszonnal forgathatjuk. A másik írás, mely Magyarországi városi levéltárak 1942-ben címmel jelent meg, elsősorban levéltárosok számára készült szakmunka, de haszonnal forgathatják a "nem szakmabeliek" is.
     A tanulmányok utolsó fejezete "Személyiségek a történelem viharában" cím alatt ugyancsak két írást tartalmaz: a Bottyán és Esztergom című tanulmányt, ill. egy forrásközlést Iratok Bayer Ágost festőművész, volt tartalékos tüzérhadnagy vitézzé avatásához címmel. Az előbbi fontos adalékokkal szolgál a konkrét témán túl a szabadságharc helyi eseményeihez; míg az utóbbi dolgozatban közölt 11 forrásból képet kaphat az olvasó a vitézzé avatás menetéről is.
     A kötet második részében "Kisebb írások, forrásközlések, történelmi esszék" cím alatt 14 rövidebb írás található, együttesen kb. 65 oldal terjedelemben. Ezen írások címeinek puszta felsorolása is meghaladná jelen ismertetés kereteit; csupán néhány jellemzőjükre szeretném felhívni a figyelmet. A kötetnek is címet adó Jó, ha a dolgokat írásba foglaljuk a Komárom Megyei Levéltárban őrzött legrégebbi - 1225-ből származó - hiteles oklevél rövid ismertetése. A tátiak 1731-ben adójuk csökkentéséért könyörgő levele ugyanúgy érdekes olvasmány, mint Kocs község 1747-ből származó leírása. A pipázók 1771-ben készült összeírása érdekes kortörténeti dokumentum. Az Együtt élünk a bűnnel? című hosszabb írás a leggyakoribb bűnesetek típusait tekinti át. Az Esztergomi asszonyok a XVIII. században című írás érdekessége, hogy az asszonysorsok bemutatását végrendeleteik idézésével teszi meg a szerző. Az esztergomi rácok a XVIII. század végén című írás érdekes lehet másutt is, ahol e népcsoporthoz tartozók éltek. Olvashatunk még Esztergom város tisztségviselőiről, A három testvérvárosról - Szenttamás, Szentgyörgymező, Érseki Víziváros -, 1848 őszének esztergomi eseményeiről, a párkányi csata résztvevőinek állított emléktábla eltűnéséről, egy 1934-ben tartott esztergomi Babits-estről, Serédi Jusztinián hercegprímás második világháború alatti helytállásáról, valamint Komárom-Esztergom Vármegye Törvényhatósági Bizottsága üléseinek napirend előtti hozzászólóiról is.
     A kötet utolsó fejezete Ortutay András 1966 és 1996 között megjelent írásainak válogatott bibliográfiája. Ebben - amint azt a szerkesztő lábjegyzetében olvashatjuk - nem szerepel számos kisebb írás, ismertető, szemle, és kimaradt a napilapokban megjelent írások többsége is. Így is mintegy másfélszáz tételt tartalmaz e bibliográfia, melyeknek kb. egyötöde olvasható tehát jelen kötetben. A tételeket böngészve meggyőződhetünk arról: valóban széles körű érdeklődés jellemzi Ortutay Andrást, földrajzilag szinte az egész megyére - nem csupán az egykori Esztergom vármegyére - kiterjedt érdeklődése, és időben sem korlátozódott csupán az általa kedvelt 18-20. századra, mint ahogy a társadalom- és gazdaságtörténet mellett más témákra is kiterjedt figyelme. Érdemes továbbá figyelnünk arra is: hol jelentek meg eredetileg ezek az írások? A bibliográfiában szereplő "régebbi" tételek jelentős hányada az Új Forrás hasábjain látott először napvilágot; később - az 1980-as évek végétől - csatlakozott mellé a Limes is. Kisebb számban, de nagyon fontos tanulmányai jelentek meg tanulmánykötetekben: ezek azt bizonyítják, hogy a szerző évtizedeken keresztül folyamatosan jelen volt a szakmai közéletben - országosan és regionálisan egyaránt. Jól kivehető sorozatot alkotnak pl. az életműben azok a tanulmányok, melyek a Magyar Tudományos Akadémia Pécsi, ill. Veszprémi Akadémiai Bizottsága szervezésében megtartott "A Dunántúl településtörténete" konferencia-sorozaton elhangzott előadások írásos változatai. De jelentős csoportot képeznek a napilapokban megjelent ismeretterjesztő írások is, melyek egyértelműen igazolják Gecsényi Lajos bevezetőben leírt megállapítását arról, milyen fontos a szerző számára a tudományos ismeretek népszerűsítése. Csupán egyetlen kérdés motoszkál a recenzens fejében: miért záródik le 1996-ban a bibliográfia egy 2003-ban megjelentetett kiadványban?
     Ortutay András tanulmányainak és kisebb dolgozatainak válogatott gyűjteménye - melynek használatát személynévmutató is segíti - értékes és hasznos összeállítás, mely változatos témákat felvonultató tartalmával méltóképpen reprezentálja a szerző három évtizedes esztergomi levéltárosi munkásságát. Mindenképpen örülhetünk annak, hogy egyszer már írásba foglalt gondolatait most újra - immár kötetbe gyűjtve - kézbe vehetjük, hiszen nemcsak az a jó, ha a dolgokat írásba foglaljuk, de az is, ha az elszórtan megjelent írások legjavát össze is gyűjtjük - hogy a mai és a későbbi olvasókhoz biztosabban eljussanak! [Bodri Ferenc: Lukács érsek és kora. Bp., 2003 Kossuth Kiadó; Ortutay András: Jó, ha a dolgokat írásba foglaljuk (Tanulmányok Komárom-Esztergom megye múltjáról). Kiadja a Kernstok Károly Művészeti Alapítvány. Tatabánya, 2003]